Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először találkoztam Damon Albarnnal: a kilencvenes évek közepe táján egy karizmatikus, oldalra fésült hajú brit későkamasz csíkos melegítőfelsőben ismertette nézeteit a párkapcsolatokban betöltött nemi szerepekről a Girls and Boys refrénjében. A Blur énekese igazán sokszínű zenei pályát futott be azóta - augusztus 9-én a kortárs popzene kulcsfontosságú individuuma érkezik a Nagyszínpadra.
Ha egymás mellé állítjuk a 90-es évek három meghatározó brit gitárpopzenekarának frontembereit, azonnal kitűnik, hogy Damon kilóg a triumvirátusból. Az Oasis énekese, Liam Gallagher tisztességes (ám gyakran kőbunkó) zeneipari szakmunkásként megbízható és fülbemászó slágerekkel hozta nagyjából ugyanazt évekig; a Radiohead frontján Thom Yorke a melankóliát és a sötét atmoszférát szolgáltatja a mai napig egyenletesen kiváló minőségben, és bár kísérletezésben és saját maga idézőjelbe tételében vérprofi, az anyazenekarától eddig csak a tavaly megjelent szólólemezén (The Eraser) rugaszkodott el. És akkor maradt a nevető harmadik, az osztály bohóca, aki szűk húszéves popkarrierje során sosem tudott nyugton maradni: ő az, aki valamit mindig előhúz a bűvészkalapból. Most éppen egy erős, meggyőző szupergruppot, amelynek már a pajkos névválasztása (The Good, The Bad and The Queen) is olyan tipikusan albarnos. De ne szaladjunk előre.
*
Albarn 1968. március 23-án született Londonban. A Blur gitárosával, Graham Coxonnal már a középiskolában egymásra találtak, de zenekar csak 1988-ban született a találkozásból: csatlakozott hozzájuk Alex James basszusgitáros és Dave Rowntree dobos, a nevük Seymour lett. Egy évvel később és számos demófelvétel után immár Blur néven leszerződtek a Food Records nevű kiskiadóhoz. Az első lemez az útkeresésről szólt - az akkoriban virágzó baggyszíntéren nem is aratott nagy sikert ez az inkább közepesre sikerült Leisure (1991), a kilencvenes évek közepére azonban a colchesteri négyes a britpop emblematikus zenekara lett, olyan alapvetésekkel, mint a Modern Life's Rubbish (1993), a Parklife (1994), a The Great Escape (1995). Az e lemezeken hallható dalok (Country House, Charmless Man, The Universal, This Is a Low és társaik) megállják a helyüket ma is, arról nem beszélve, hogy a britpophullám kétezres évekbeli megfelelője, a fiatal indie szcéna nagy részére erős hatással voltak. Természetesen az angol bulvár- és zenei sajtó nem hagyta ki, hogy szembeállítsa a két legsikeresebb zenekart: a beat-popos Oasis északi, egyszerű és harcos-munkásosztályos hozzáállását a Blur déli, art-rockos, sokrétűbb, középosztálybeli attitűdjével. A folyamatos nyilatkozatháború és "slágerlicitálás" menet közben kissé elfajult - Noel Gallagher az Observernek például azt bírta nyilatkozni, hogy nagyon reméli, hogy Damon és Alex James elkapja az AIDS-et és meghal.
Talán ez a túlzásba vitt, elsősorban az NME által generált hype lehetett az oka annak, hogy a zenekarnak elege lett a britpop dögcédulájából. A 97-es, cím nélküli albumuk már csont és art-rock nélküli slágereket tartalmazott (a Song 2 az egész világon ismertté tette a zenekart), a két évvel később megjelent 13 pedig tökéletesen artisztikus koncepciót mutatott (csupán két kivétel akadt: a nagyzenekaros, női vokálos Tender és a Coxon által írt Coffe and TV - mindkettő az egykori, slágeres időszakot idézte). S ezzel Anglia legsikeresebb popzenekara le is zárta legfontosabb korszakát (bár a 2000-es Best Of lemez után 2003-ban még kiadtak egy kétes jelentőségű és minőségű nagylemezt Think Tank címmel, s a zenekar hivatalosan soha nem oszlott fel, sőt, ha minden igaz, nemsokára lesz új Blur-album), Damon pedig új utakat keresett.
Filmzenéket kezdett írni: az 1999-es Farkaséhség című horror, majd a 2000-ben készült Ártatlan Bűnöző című szatíra és a 101 Reykjavík c. vígjáték zenéjét is ő jegyzi (a legelsőt Michael Nymannal közösen). Malira ment (lásd az Albarn és Afrika c. keretest), de mindenekelőtt létrehozta a Gorillaz nevű formációt, amely az utóbbi évek legsajátosabb popvállalkozása volt. Albarn Jamie Hewlett animátorral és a producer Dan The Automatorral hozta tető alá a projektet, amellyel (rajzfilmkarakterek mögé bújva) két minőségi, dub és hip hop összetevőket feltuningoló lemezt adtak ki (Gorillaz - 2001, Demon Days - 2005), tele emlékezetes dalokkal és első osztályú vendégénekesekkel - még a Buena Vista Social Club néhai énekesét, Ibrahim Ferrert is sikerült megnyerniük egy hip hop dal erejéig. Ez is egyike volt azoknak a gesztusoknak, amelyekkel Damon a tipikus, frivol popsztár szerepnek intett be - hiszen inkább háttérbe helyezte magát, olyannyira, hogy ő és zenekara nem is voltak láthatók, még a koncerteken sem (olyankor gigantikus vetítővászon mögött léptek fel, kivéve az utolsó, a londoni Operaházban tartott fellépést). A második Gorillaz-lemez évében a stílusok között ficánkoló "agent pop provocateur" kijött első szólólemezével is (Democrazy), de az elég gyengére sikeredett, emlékezetes dalok és mindenféle művészi koncepció nélkül. Idén áprilisban aztán hivatalosan is bejelentette, hogy nem lesz többet Gorillaz, majd január elején a legfrissebb szuperkollektívájának (Albarn mellett a zenekar tagja Paul Simonon a Clashből, a Verve-ből és a Gorillazból ismert Simon Tong, valamint Fela Kuti egykori dobosa, Tony Allen) bemutatkozó lemezével jött ki (The Good, The Bad and The Queen), amely az idei év egyik legizgalmasabb zenei vállalkozása középtempós és belassult elszállásokkal, nagy adag nyugat-londoni pszichedéliával, változatosan, ahogy kell. A Blur csúcslemezeinek szintjét nem éri el, de azért van olyan erős, mint a Gorillaz volt.
*
Igazi stílusszörferrel lesz tehát dolgunk a Szigeten. Egy örökmozgó alkotóval, aki egyszerre performer, zenész, dalszerző és énekes. Előszeretettel bújik különböző szerepekbe (akárcsak David Bowie), és szereti beleásni magát mindenféle, egymástól távol álló stílusba, korszellembe vagy éppen művészeti ágba, hogy aztán valami egészen másba kezdjen. Ennek fényében nem is okozott meglepetést, hogy nyáron Manchesterben bemutatták a saját operáját Monkey: Journey To The West címmel. A darabot egy ősi kínai mese ihlette, a szereplőkköztshaolin szerzetesek is voltak, a zenét Albarn szerezte, a látványért pedig Jamie Hewlett volt felelős.
Nem tudjuk, pontosan mi lesz Albarn következő húzása, bár a zenekar honlapja szerint még idén újra összeáll a Blur, és novemberben felvesznek egy új lemezt. Egy biztos: valamilyen új ötlet most is motoszkál a fejében.
Nagyszínpad, augusztus 9., 19.45
Albarn és Afrika
Amikor a Blur szünetelt, és volt néhány hét szabadideje, Albarn Maliba utazott zenét gyűjteni. Az eredmény egy sajátos lemez lett (Afel Bocoum & David Albarn, Toumani Diabate & Friends: Mali Music - 2002), hovatovább az élmény annyira nagy hatást gyakorolt rá, hogy rávette zenekarát, hogy a Think Tank néhány dalát Marrákesben vegyék fel. Az Out Of Time című szám teljes egészében ott is készült, tucatnyi marokkói zenész közreműködésével, akik hegedűkön és mindenféle egzotikus helyi hangszeren játszottak. Aktuális kollektívájába Brian Eno kedvenc dobosát, a Fela Kuti zenekarából ismert Tony Allent hívta, a 2005-ben megtartott Live 8 után pedig ő akadt ki azon elsőként és leginkább, hogy az Afrika megsegítésére gründolt szuperkoncertre egyetlen fontos afrikai előadót vagy zenekart sem hívtak meg.
