Abban mindannyian biztosak lehettünk, hogy a vetkőzős toll egyszer még szépirodalmi tényező lesz. A hetvenes-nyolcvanas évek pop- és dizájnkultúrája a maga sokszínűségével és értelmetlenségével önmagában is működő, sajátosan burjánzó esztétikai rendszer, ami kétségtelenül elemzésre és megéneklésre vár. Az ötvenes évek szűrt levegője és a hatvanas évek szürkesége után ez a látszólagos színpompa azonban továbbra is megannyi félelmet, bizonytalanságot és keserűséget rejtett a felszín alatt. A kis porciókban kiadagolt szabadságot sokan olyannak érezhették, mint a kor használati tárgyait - voltaképp (ki)használhatatlannak. És ez az ellentmondás, ez a valódi, megélhető tragédiák nélküli nyomorúság már tényleg izgalmas irodalmi alapanyagnak mondható.
Lackfi János Halottnéző című regényében ezt a kettősséget igyekszik láttatni, végigvinni különböző történeteiben. Talán nem is regény, hanem inkább novellafüzér, az egyes darabokat pedig a visszatérő szereplőkön, helyszíneken túl ez az elbeszélői szándék köti össze. Ám amíg a háttérben húzódó nagy személyes téma elbeszélése végig nyilvánvaló, nyomon követhető, addig a nyelvi megvalósítás és az elbeszélői alapállás bizonytalannak látszik. Az egyik pillanatban még a kamasz fiú, a másikban már a felnőtt férfi szemszögéből láthatjuk ugyanazt - akár egy mondaton belül is. A módszer kétségtelenül izgalmas is lehetne, hiszen az esemény így teljesen más helyzetbe kerül, relatívvá, képlékennyé, sőt, ha úgy tetszik, jobban körüljárhatóvá válik. Ám az eljárás nem mindig tűnik tudatosnak, a váltások nem elég pontosak, nem elég kidolgozottak, tehát sok esetben öncélúnak és bizonytalannak látszanak. Ha a macskát macskosznak, a teknősbékát pedig teknőcnek mondja a mesélő, akkor még valami kellene ahhoz, hogy leírható legyen: az utóbbit soha nem éri utol Akhilleusz.
Az elbeszélői alapállás bizonytalansága, vagy mondjuk így, mozgékonysága leginkább persze azért zavaró és elbizonytalanító, mert az események kommentálása is csapongó, az olvasó nehezen talál kapcsolódási pontokat, hogy akkor most visszanézve együtt nevetünk-e a tapasztalatlan fiún, vagy épp ellenkezőleg, vegyük véresen komolyan minden mondatát és mozdulatát, tehát próbáljuk beleélni magunkat a helyzetébe. Lackfi jó író, mindegyik játékba képes belevinni az olvasót, ha akarja. A regény legjobb fejezetei közé tartozik az, amelyikben a fiú naplójának részleteit olvashatjuk egy nyaralásról. "Utána elmentünk egy nénihez megmutatni minket, de a néni nem volt otthon" - az ilyen és a hasonló, megengedő iróniával írott mondatokból válik nyilvánvalóvá, amit egyébként jól tudunk, hogy Lackfi pontosan ismeri a gyerekek nyelvét, és tud is beszélni rajta.
Éppen ezért érthetetlen, hogy a szöveg miért válik sokszor szárazzá és érzelemmentessé. Illetve talán mégis érthető. Lackfi egyértelmű törekvése, hogy azt a szimbólumrendszert, amit arra érdemes elemekből,
tárgyakból, ízekből, ruhadarabokból
állított össze, és azt a társadalmi struktúrát, ami az elbeszélő fiú körül is megfigyelhető, belehelyezze a történetbe, és állandóan láttassa is. Teszi mindezt felnőttként, aki tudatosan el akar mondani valamit. Azonban az öntudatlan gyermeki érzékelés és a tudatos felnőtt koncepció között nincsenek meg a megfelelő kapcsolódási pontok. A szövegben nem élnek olyan természetesen egymás mellett, mint ahogy éltek a valóságban - a gyermek meseszerű saját világa és a felnőttek által működtetett és elszenvedett rendszer. Így mindkét oldalon csak takaros, de céltalan leltár van: a gyerekkori sztorik felsorolása és a rendszer láthatóvá válásának pillanatai. A hasonló témában sikeres és elismert (szintén) novellafüzér, Háy János A bogyósgyümölcskertész fia című könyve épp abban erős, az adja megkapó hangulatát, hogy főszereplője, elbeszélője valóban főhőssé tud válni, mert személyiségfejlődését és személyes történetét nem nyomja agyon a sok kellék, a túlburjánzó, színpompás díszlet. A színház nem dől rá a játszókra. Az elbeszélő sajátos stílusa viszi előre a történetet, és az elbeszélő csak azt említi, amit említeni érdemes. Vagyis, ami neki fontos. Ami Háy szerint neki fontos.
Lackfi János ehhez képest többet akart. Nem csak egy szimpatikus elbeszélői modort kívánt adni főszereplőjének, hanem meg akarta hagyni magának a mozgásteret, hogy rendre beleszőhessen olyan elemeket a szövegbe, amelyeket már ő tart fontosnak megemlíteni, amelyek a nagy koncepció szempontjából fontosak. Hagyni akart magának teret a kalandozásra, mintha főszereplője gondolatai kalandoznának el. Időnként világifjúsági lektűrök stílusában íródott fantáziálásokkal szakítja meg az eseményeket, illetve azokon keresztül szövi tovább a történetet, ám ezek a stílusgyakorlatok kellő irónia, hozzáadott érték nélkül nem tudnak valódi parafrázissá válni. A történetek néha groteszkbe hajló befejezései pedig nem a gyermeki fantázia határtalanságát mutatják meg, hanem a szálak elvarratlanságát, a sztorik befejezetlenségét. A fejezetek mindegyikében szereplő
"kalapos ember",
aki szó szerinti és átvitt értelemben is végigvonul a történeten, elsőre mintha emlékeztetne Jack Kerouac szintén kalapos-nagykabátos címszereplőjére, dr. Saxra meseszerű-fantasztikus prózájából, aki valójában a gyermeki félelmet és kíváncsiságot egyszerre megtestesítő sötét, alaktalan hangulat csupán, de Lackfinál ez a figura is túlságosan terhelt a kor napi valóságával, a besúgóktól való félelem állandóságával. Csak félelmetes, de nem tud titokzatossá nemesülni.
A valódi tragédiák nélküli nyomorúságot nem lehet katarzis nélküli történetekben, nyelvi csúcspontok és nyugvópontok nélküli szövegben elmesélni. Ahhoz személyek kellenek, valódi arcok, mozdulatok, gesztusok és mondatok. Ezek mutatnak meg egy kort. Mint ahogy Lénárd és Gyulus, az öregedő kertitörpe-szerű férfipár története is van olyan abszurd és szomorú, mint a kor, amelyben élni kényszerültek. Kár, hogy eléggé magukra maradtak a kötetben. Az ilyen alakok sokasága nélkül a regény világa ugyanis csak skanzen. Ismerősek a formák, az épületek, a tárgyak, a közeg - de nem lakik bennük senki. És sajnos azt is nehéz elképzelni, hogy valaha lakott.
noran, 2007, 232 oldal, 1999 Ft
