Értem én, tudom, hogy nincs ebben semmi meglepő, mégis mindig újra elcsodálkozom: miközben én, a hallgató a megszokottól eltérő, megváltozott állapotba kerülök, ha megszólal a zene, amit szeretek, a zenész, aki ezt az állapotomat létrehozza, úgy sétál át a nem zenélésből a zenélésbe, mintha csak kigombolna az ingén egy gombot. Mindjárt egy egész tömeg ünnepli, most meg tesz-vesz, valami otthoni dologról vált szót a feleségével, interjút ad az öltözőkonténer előtt. Kint ülünk le, mert kétévesforma kislánya éppen elaludt az anyja vállán: ne zavarjuk!
Nem éppen megszokott dolog családostul turnézni; az jut eszembe erről, hogy az augusztus 12-én, vasárnap a Világzenei Nagyszínpadon fellépett, Seydou Koné néven 1953-ban született elefántcsontparti énekest - hogy számos testvérével együtt-e, vagy kiválasztott-kitaszítottként, ezt nem tudni, és tudakolni sem fogjuk - a nagyanyja nevelte, s talán ezt, a szülő nélküli gyerekkort nem akarja a saját gyerekének. Igaz, azt szokta nyilatkozni, hogy boldog évei voltak a sok idős ember között. Lehet, hogy boldog, nem biztos, hogy hiánytalanul az. Később a szülei bentlakásos iskolába adták.
"Még Elefántcsontparton, úgy 70-72-ben találkoztam először a reggae-vel. Elég fiatal voltam még akkoriban. The Harder They Come és hasonlók. Aztán a roots reggae-vel Libériában találkoztam." Majd egy évig ott tanult ugyanis. "Akkor hallottam először Bob Marleyt. Élőben pedig New Yorkban, a Central Parkban, egy Burning Spear-koncerten." Azért annyira fiatal nem volt, és már közel volt a harminchoz, amikor igazából elkezdődött a karrierje, de itt még nem tartunk, bármilyen sietős is a beszélgetés. Mindenesetre ekkor már Alpha Blondynak nevezte magát, miután korábban Elvis Blondy néven botladozott az identitáskeresés rögös ösvényén.
"Valójában mindig is a zene érdekelt, de nem vágytam olyan zenére, aminek nincs intellektuális tartalma. A szüleim mindenképpen azt akarták, hogy tanuljak, így aztán diplomát igyekeztem szerezni, miközben zenéltem is. Arra az esetre, ha a zenélés nem jön be, hogy akkor is értsek azért valamihez." Így került Amerikába, egy emelt szintű nyelviskolába. A tinédzserzenélés után - "volt egy gimnáziumi zenekarom, Atomic Vibrations volt a neve, rock and rollt játszottunk" - a reggae itt érintette meg közvetlenül. "New Yorkban jamaicai haverokkal játszottam egy Once nevű manhattani szórakozóhelyen, aztán volt egy zenekar Bronxban, az ő koncertjeiken is felléptem. Szó volt róla, hogy készítünk egy CD-t Clive Hunttal, de egyikünknek sem volt pénze, úgyhogy ebből nem lett semmi." Négy év repült el, kellemesen és haszontalanul. De nem a siker elmaradása hajtotta haza. "Inkább az volt, hogy kimerültem, igaz, a pénztelenség is belejátszott, de főleg azért mentem haza, hogy kipihenjem magam. Hogy is mondjam, túl sok marihuánát szívtam akkoriban, és ki akartam lépni ebből. Éreztem, hogy túlzásba vittem ezt a dolgot."
Nem túl fordulatos a további történet. Egy gyerekkori jó barát időközben televíziós producer lett, a kamerák előtti fellépéseket szólófelvételek követték. Ezek először Elefántcsontparton, aztán már hol Párizsban, hol Jamaicában, hol továbbra is otthon készültek. Közben a híre is egyre terjedt az igazság, a szabadság, az előítélet-ellenesség, az igaz hit elkötelezettjeként. Ne gondoljunk persze szédítő intellektuális mélységekre. "Inkább gyanakvás van bennem a vallásokkal szemben. Az érdeklődésem istenre irányul. Ha a vallásom iránt érdeklődnek, azt szoktam mondani, hogy én istenben hiszek. A vallások megosztanak, isten az, aki közel hoz bennünket egymáshoz. A Biblia, a Korán, a Tóra mind istenről beszél, vagyis isten a közös nevező a három nagy vallásban. A vallásoktól azért félek, mert sokat szövegelnek. Ha keresztény vagy, azt akarják tudni, hogy ortodox vagy-e vagy protestáns, ha muzulmán, hogy síita vagy vahhabita - ezek csak szavak. Nekem nincs vallásom." A megbékélés hirdetőjeként mindenesetre hatásos lehet a tevékenysége, hiszen olyan közönséghez szól, amelynek a lelkét nem feltétlenül magasröptű teológiai eszmefuttatásokkal lehet megérinteni. Diula, angol, francia nyelven énekel főleg, de a diulán kívül más, hazájában beszélt nyelveken, olykor meg arabul, sőt héberül is előad egy-egy dalt. Emellett jótékonykodik, alapítványt tett a szegény sorsúak önfenntartásának előmozdítására, vagyis a magasztos gondolatok, amelyek a dalaiból is bőven hallatszanak, nem üres szavak. Mi persze, a léha európai közönség, nem fordulunk magunkba - így, túl a Sziget félidején inkább ki onnan, ha már valahová -, nem emeljük a lelkünket - amennyire a körülöttem ringatózók és ugrándozók magatartásából meg tudom ítélni - "Jah" felé, legfeljebb illatos füstáldozattal hódolunk neki. Nagyon kellemes zene ez az afrikai reggae, vidámabb, táncosabb a jamaicainál, becsülettel dolgoznak a fúvósok - európaiak mind a hárman -, a két billentyűs ügyesen kavar alá, a vokalista nők is odateszik magukat.
Alpha Blondy ma alighanem Elefántcsontpart leghíresebb embere, amint ezt készséggel elismeri. Az egykor prosperáló országot az utóbbi időben polgárháború tépázta. "Hála istennek, a háború véget ért. Nyugodt körülmények között készülünk a választásokra." Biztos benne, hogy valóban véget ért? - kérdezem. "Nagyon bízom benne. Tudja, a lábadozáshoz sok idő kell. Öt éven át háborúra voltak programozva az emberek, most át kell őket programozni a békére. Ehhez idő kell. Mindenesetre optimista vagyok. Komolyan hiszek benne, hogy isten megsegít minket, és valóban béke lesz." Évente rendezett otthon, ahol a zouglou a helyi zenei irányzat, egy két-háromszázezer embert megmozgató fesztivált. "De azt mondtam, hogy nem lépek fel addig, amíg tart a háború. Most, hogy vége, készülök egy abidjani koncertre." Mi mást mondhatnánk: úgy legyen!
