A 2005-ös Szigeten már realizáltuk, hogy a Juliette and The Licks nevű punkrockzenekar énekesnője tényleg azonos azzal a Juliette Lewis-szal, akit Oscarra jelöltek a Cape Fear - A rettegés foka című Scorsese-film hormonzavaros kamaszlányának szerepéért, illetve aki az egyetemi tanár borderline szeretőjét játssza Woody Allen Férjek és feleségek című filmjében. Aztán lehetne még sorolni: a lecsúszott, dilis fehér amerikai nőt alakítja a retardált sorozatgyilkost játszó Brad Pitt (egykori szeretője) oldalán a Kalifornia - A halál nem utazik egyedül című opusban, majd főszerepben is végignyomja ugyanezt a Született gyilkosokban, amelyből megismerte a világ. Úgy tűnik, végképp a szeretetre méltó pszichopata szerepét osztotta rá Hollywood.
Juliette még csak harminc körül járt, amikor - mint maga is megállapította - jobb későn, mint soha alapon csinált egy rockzenekart. Talán elege volt a sztereotip pszichopataságból, és ahelyett, hogy drogokkal szétütötte volna magát, vagy afrikai árvákkal a háttérben szónokolna valami pánamerikai szervezet szóvivőjeként, a meggyőző rockzenében kereste a levezetést. A szakadár színészek közül ezt eddig ő csinálta a legjobban, ez kétségtelen. Öttagú zenekarának koncertje két évvel ezelőtt a Sziget legemlékezetesebb akciója volt. A nálunk akkor megjelent You're Speaking My Language című bemutatkozó lemezüket nyomták le; hetvenes és nyolcvanas éveket idéző, konkrét, dögös punkrockot, izgalmas színpadi show-műsorral. Olyan nagy elődök nyomában járva zúztak, mint a Patti Smith Group vagy a félrokon Iggy Pop, akinek talán a színpadi mozgása volt a legnagyobb hatással Juliette-re, a kígyótestű, bomlott elméjű frontasszonyra.
Eltelt két év, azóta a zenekar egy turnébuszban tölti az idejét. Juliette zenét szerez, szövegeket ír, teljesen felcserélte a rakendrolléletre a filmkarriert. Legújabb albumuk tavaly év végén jelent meg Four On The Floor címmel: a fesztivál keddi zárónapján ezzel kámingautoltak a Szigeten.
*
Az énekesnő sajtótájékoztatón fogadta az újságírókat a koncert előtt. Todd Morse gitárossal érkezett meg, aki nagyon jól mutatott mellette, de egy idő után felszívódott, nyilván, mert senki nem fordult hozzá a kérdéseivel. A mikrofonvadászat nevű játékon kívül a sajtómunkatársakat az érdekelte elsősorban, hogy mi volt a színésznő inspirációja a rockzenekar megalapítására, amire azt válaszolta, hogy mindig megvolt benne a vágy, és harmincéves korára, a kapuzárási pániktól beérett a folyamat. Segített neki, hogy kölyökkorában a számtalan testvérbátyjával nagyon sok Judas Priest- és Van Halen-lemezt hallgatott, valamint tanult zongorázni is egy kicsit. Elmondta, hogy általában egy gitárriffből indulnak ki a dalszerzésnél, a szövegeket pedig saját maga írja, s hogy a rakendroll az egyedüli kábítószer, amit használ - kidolgoz magából mindent a színpadon, tizenkét éve nem szed már semmiféle drogot. Aztán feltartóztathatatlanul záporoztak tovább a kérdések:
- Igaz, hogy musicalt szeretnél rendezni?
- Igen, de ne olyat képzeljetek el, mint a Dreamgirls, inkább valahol egy Fellini-film és a Mindhalálig jazz között, ami nem a producerek álma és nem lenne rá pénz, tehát nem is biztos, hogy valaha összejön.
- Tervezel-e új filmszerepet?
- Nyilván fogok még filmezni, de egyelőre semi másra nincs időm, mint a koncertezésre, rengeteget utazunk. Svédországból jövünk most is, és bulizni sem lesz időnk, mert miután adtunk egy remek koncertet - amit ne mulasszatok el -, Ausztriába megyünk. Jó volna egy kicsit összejönni a backstage-ben az Eagles Of Death Metal és a Killers zenekarok tagjaival.
- Apropó fiúk, tavaly az a pletyka kelt szárnyra, hogy randiztál az egyik Franz Ferdinand-taggal.
- Jó volna tudni, hogy melyikkel. Nagyon tetszik a zenéjük, de sajnos nem történt semmi ilyesmi, és ki kell ábrándítanom benneteket, mert nem szolgálhatok botrányos történetekkel magamról, ugyanis nem randizom híres rocksztárokkal. Ráadásul a zenekarom minden fiú tagjának van barátnője.
A továbbiakban még az érdekelte az újságírókat, hogy miért nem dolgozik a művésznő Tarantinóval, amire azt válaszolta, hogy szívesen, de előtte írjon valaki egy levelet az érdekében; valaki aztán - nagy valószínűséggel az egyik női magazin az ugyanolyan kétszázból - afelől érdeklődött, honnan veszi a különleges ruháit. Juliette a filmekből is jól megszokott mozdulatával, kissé idegesen a hajába csavarintott, elővette a félreismerhetetlen regressziós vigyorát és azt válaszolta, hogy nem is tudja, leginkább a saját gardróbjából, majd egy kicsit összehúzta a fekete halászhálót magán.
*
Néhány óra múlva indián fejfedőben, roncsolt fürdődresszben, rajta fehér mellénnyel, elasztikus, fekete aerobikpantallóban, felszabadult örömtornában láthattuk viszont a Nagyszínpadon. Ismét tökéletes show-műsort csinált - talán ez volt a bizonyos musical, amiről beszélt, csak a zenészeire is húznia kellett volna valamilyen vicces ruhát, és akkor talán túlmutattak volna a kaliforniai campus-garage imázson. Juliette mindent bevetett, a közönség meg hálás volt neki, profi módon alakította ismét a vadállatot, akiről lehet tudni, hogy otthon egy rendes házimacska, szelíd és hajlandó kompromisszumokra is. De az "and the Licks" nem tudott túlmutatni magán: megbízhatatlan közepeset teljesített hangszeresen, a lemezhez képest meg rendesen alulmúlta magát, és ráadásul vokáloztak is a fiúk, ami nagy hiba volt. A tavalyi koncertnél több idejük volt vagy fél órával, és azt nem tudták izgalmasan kitölteni, hiába szólóztak is, miközben a punkrock új hősnője nem adta alább. Az expszichopata, neopunk menyecske addig szaladt, míg csak a ködöt lehetett látni a háta mögött, abban meg felsejleni a szebb jövőt: a rockcserkésztábor hazautazik, és a helyén egy tetovált, izmos indiánokból álló, tisztességtelenségben megöregedett, volt kaliforniai drogcsempész banda virít. Ott csápol az egész Sziget.
