Zene

Ha azt mondjuk, hogy készült erre a filmre a lap, akkor még nagyon óvatosan fogalmazunk. Írtunk kritikát a film alapjául szolgáló regényről (2007. augusztus 2.), készítettünk interjút a szerzővel, Arnaldur Indridasonnal (2009. január 29.), és nem utolsósorban megvolt a filmrendező is (2009. március 26.) - csupa jó szó, csupa várakozásteli kérdés.

Csehov-évad elé nézek - már ha rendesen járok majd vidékre az egész szezonban... Ezért aztán én az enyhe télre gondoltam, amikor a Himnusz eléneklésével áldást kértünk a fentvalótól az évadra (vagy mire is?) az első premier estéjén a kecskeméti Katona József Színházban.

Júniusban az egyik képzőművészettel foglalkozó, szórakoztató-ismeretterjesztő internetes blogon nagy volt a felzúdulás a Borsos Lőrinc munkanéven szereplő házaspár kiállítása miatt. A Diákhitel-tartozásom forintban című installáció középpontjában egy festmény állt, rajta a tartozás pontos összege: 789 279 Ft. A további kiegészítőkből fény derült a pénz elköltésének valós (vagy fiktív?) tényeire, azaz elherdálásának különféle lépcsőire; a túlzott alkohol- és droghasználatra és a csillapíthatatlan vásárlási lázra. A képzőművészek tartozásuk fejében e munkát ajánlották fel a hitelintézetnek, s ha az állami szerv nem is, de valaki látott fantáziát az ötletben: a művet megvásárolták. A nyomasztó tehertől megszabadulva Borsosék újabb bőrt húztak le a projektről: augusztusban egy dunaújvárosi kiállításon olyan pólókat mutattak be, melyekre a kommentek szövegeit nyomtatták (például: "á, ez undorítóan szánalmas, ilyet bármelyik barom megcsinál wordben, bmeg"). A közönséget megosztó projektet elsősorban nem a kiállításnak helyet adó galéria, hanem az internet tette ismertté - szándéka ellenében (?) reklámfelületet biztosítva a botrányos műnek. A marketingstratégia tehát a művészetinek ítélt kontextusban kezdett el működni, hiszen a csereberére használt aukciós oldalra felrakott, kétszáz forintos papírpénzt ábrázoló festményükért még húszezer forintot sem tudtak bezsebelni.

A történelmi Magyarország széthullásának trianoni szentesítésével nyolc évtizede nem tud mit kezdeni a magyar közgondolkodás. Pedig időről időre akadtak olyanok, akik érzelmektől mentesen igyekeztek szembenézni a békeszerződésekhez vezető úttal és a következményeivel - akár már a két világháború között is, amikor a veszteség miatti fájdalom a mindennapok élménye, a status quo megváltoztatása pedig a politikai élet központi kérdése volt.

Manapság már ott tart a technika, hogy ha a lónak zeneórát van kedve venni, mert tetszik neki a zenetanárnő (szintén paci), akkor nem az idomárokat hívják, hanem a rendszergazdát. Olyan élethű lovat, amilyet a gép tud, tán még a természetnek is nehezére esne összehozni, egy másik animációs iskola viszont kifejezetten a régi vágású lovakra hajt; nekik az a paci szép, aminek anilin a lelke, kócból a bokrétája, s hogy ne csak a falat támassza, lelkes bábosok tologatják a stop-motion technika mind nagyobb dicsőségére.

Voltaképpen dicséretes, hogy alig három évvel az előző után itt az újabb Tiga-album - lustább embernek ismertük mi a léha neo-elektropop kanadai császárát. Amúgy Tiga sosem tartozott az otthoni magányban bütykölő szociopata zsenik közé: lehetőség szerint minden számát más-más zenebrigáddal rögzíti lemezre, hogy még véletlenül se váljék a dolog unalmassá.

Na, most figyelj! Itt van ez a Wolf, osztrák pasi, a Haasék fia, meg az ő Brenner nyomozós történetei. Hogy kicsoda ez a Brenner? Tudnod kell, hogy nemrég még a rendőrség kötelékeiben szolgált, de az már a múlté, a zelli síliftes ügyet is már magánzóként oldotta meg, gyakorlatilag.

A nógrádi és hevesi szlovákoknak Vanyarc a regionális kulturális központjuk, és ez (meg a rendezők szemmel látható lelkesedése) bőséges ok arra, hogy itt rendezzék meg minden év második szeptemberi szombatján a Haluskafesztivált. A haluska az, amit a szlovák dolgokban járatlan ember sztrapacskának gondol, aztán hülyén néz, ha brindza helyett párolt káposztát kevernek az enyhén szürkés színű krumplis nokedlijéhez a selmecbányai Matejban.

Példátlan az a tisztelet, ami az amerikai Masters of Realityt, illetve a zenekar vezérét, Chris Gosst körülveszi. Teljesen megérdemelten egyébként, hiszen a saját életmű összegitározása mellett Goss olyan, ma már meghatározó zenekarok indulásánál bábáskodott, mint például a stoner rock atyaúristene, a Kyuss, valamint az abból kinőtt Queens of the Stone Age.

Kabos Gyula vagy Jávor Pál amerikai balsikerei jobban ismertek, mint Gaál Franciska rövid hollywoodi virágzása. Három filmre elegendő kint tartózkodása során úgy hordozták körbe Hollywoodban a mi Francinkat, a húszas-harmincas évek pesti (és berlini) üdvöskéjét, mint akivel komoly tervei vannak a sztáriparnak.

Megint szándékosan rosszul adott vissza a csapos a kocsmában, aztán megpróbálta ránk húzni azt is, hogy hamis ötezressel fizettünk; a tapló pénztáros a közértben nemhogy nem köszön, de még belénk is köt. A mindennapi töprengés azon, hogy ki keseríti meg jobban a városban közlekedők életét: az idegbeteg autósok, a szabálytalan bringások, a legjobb esetben is közönyös gyalogosok, akik szemrebbenés nélkül lépik át a földre kerülteket, vagy őket mind simán kenterbe verik a BKV-ellenőrök.

Persze mindennek van határa, de a moziban legtöbbször az USA-nak és Mexikónak. Most is Tijuanában járunk, a B mozik hőseinek hazájában. Mondhatom, kellemes a társaság, a kábítószerkartell omnipotens, ám megviseltnek látszó főnöke (ah, a drogbáró) Andy Garcia, a ki mással, mint önnön démonaival hadakozó gringó bérgyilkos (ah 2.) Ray Liotta és a sunyi pap, Armand Assante. 'k és a túlzásba vitt fizikai erőszakra mindig könnyen kapható Danny Trejo osztja itt a lapokat. Közelebb gurítva a valósághoz a szót: teszik a dolgukat - járják elődeik kitaposott, jelzőtáblákkal precízen kitűzött útját. Korunk igényeihez, hovatovább sorskérdéseihez (sefteljünk-e arab terroristákkal?) igazított hangulatjelentést kapunk a környék (úgy játékfilmes, mint tv-híradós) húzóágazatából, a kábítószerpiacról - ugyancsak illedelmesen: idézetekkel finoman meghintve.

Az volt ám szép világ, amikor Miskolcon még a munkavédelmi filmek fesztiválját rendezték... Belegondolni is hátborzongató, mi lenne akkor, ha felújítanák ezt a szép régi hagyományt, hiszen napjaink munka világába kalauzoló mozgóképei immár két - homlokegyenest szemben álló - iskolába sorolhatók. Az első a hiányszakmák népszerűsítésére (és veszélyes voltának hű bemutatására) tesz folyvást kísérleteket, szebben fogalmazva a tűzoltók (rendőrök, biztonsági őrök stb.) minden vásznak és ekránok meghódítása után már a pornópiacra is betörtek (értelemszerűen egy kisbaltával).