Ha azt mondjuk, hogy készült erre a filmre a lap, akkor még nagyon óvatosan fogalmazunk. Írtunk kritikát a film alapjául szolgáló regényről (2007. augusztus 2.), készítettünk interjút a szerzővel, Arnaldur Indridasonnal (2009. január 29.), és nem utolsósorban megvolt a filmrendező is (2009. március 26.) - csupa jó szó, csupa várakozásteli kérdés.
*
Kétségtelen, hogy a szórakoztató bűnügyi irodalom az egyik utolsó - és tagadhatatlanul hatékony - vérfrissítést az ún. skandináv krimiktől kapta, s a 101 Reykjavík rendezőjének sem kell boltba mennie a babérokért. Ráadásul Izland ott van minden kilométerkőnél, a nemzeti szimbólumok vásáráról ügyesen kivonták a gejzíreket, visszafogták az imázscélú alkoholfogyasztást, és az obskúrus banki ügyleteket meg Erlendur felügyelőt állították ki a kirakatba. Úgy tűnik, bejött a termékszerkezet-váltás...
Ám mindennel együtt Izlandnak végső soron csak egy portékája van: a hangulat. A hamisítatlan Izland-feeling. Hamisítatlan? Tudja az ördög, mindenesetre tele van külsődleges jegyekkel, könnyen kapható szimbólumokkal, Izland egy nagyon konkrét vizuális jelrendszer. Minden e tájon játszódó film döntő kérdése, hogy e látványosságok hogyan pároznak a belső tartalmakkal - annyit előrebocsáthatunk, megérte a piálást bűnözésre cserélni. Kormákur jelen filmje ékes bizonyíték rá.
Pedig maga a mester arról is lehetne éppen híres, hogy milyen otthonos a külső mezőkön - Izland festője, ah. Vegyük csak a legutóbbi példát, Kormákur úgy futott neki hollywoodi karrierjének, hogy a minnesotai Hastingsben játszódó történetét - nota bene: Forest Whitakerrel a főszerepben - Izlandi külsőkben forgatta le. Nyilván Minneapolis-alsó nem volt elég lepukkant neki. S ha jól emlékszem, híres filmjét, a már említett 101 Reykjavíkot pedig szétitták a hősök. Az ilyen tudományokra az izlandinál jóval nagyobb nemzetek a komplett filmgyártásukat bazírozzák, illetve felettébb sikeres rendezői életművek alapjának is megjárja, gondoljunk csak Emir Kusturicára. Végy pár folklorisztikus marhaságot, az sem baj, ha hamisak, s ismételtesd őket színészeiddel másfél órán át. Olyan lehetőség ez, mintha nálunk arra hajtana valaki, hogy minden filmjén döntő szerepet adjon mondjuk a gulyáslevesnek vagy a Rubik-kockának. Okkal feltételezhető, hogy egy ideig az izlandi árvalányhajnak is lenne piaca, pláne, ha besegítene valami polgárháború a tévéhíradós marketingbe. A Vérvonal ugyan nem nélkülöz e felsorolásba könnyen illő elemeket, de bátran kijelenthetjük, valójában ezek után kezdődik.
A helyzet persze nyomorult, lenn járunk, nagyon lenn - nem csupán a bűnben, de az igazság sem trónról lép a vászonra, képviselőiről már nem is beszélve. Van a regénynek egy visszatérő formulája, elmondják jó sokszor, mely szerint az ügy, amiben járunk Erlendurrel: "tipikus izlandi gyilkosság", értsd "mocskos, értelmetlen, és a tettes még csak rejtegetni sem próbálja a nyomokat, nemhogy eltüntetni". A filmben egyszer elmondják - az elején - az első felét, aztán folyamatosan mutatják. A második felét. Olyan állhatatosan mutatják, hogy egy idő után otthonosak leszünk benne, gyilkosság ide, gyilkosság oda, maga az élet a mocskos és értelmetlen, mérhetetlen hiábavalóságát nem is érdemes leplezni. S ez mintha kicsit zavarba hozná a szereplőket, mintha egy jobb, egy szebb életben szocializálódtak volna, s nem tudnák - békeüzemmódban -, hogy kell viselkedniük most, amikor már bizonyítottan nincsen remény. Egyetlen páncéljuk: a merevség. Karót nyelt szerencsétlenek próbálnak előrejutni (az életben és a bűnügyben).
Valami húgyszagú alagsorban egy hamutartóval szétverik az időskorú barom arcát, s kivédhetetlen örökletes betegségben meghal egy négyéves kislány. Közkeletű fordulattal a halál nem válogat, viszi az ártatlant és a vén bűnöst is, ugyanavval a járattal. S míg a fuvar elér a pokolig - Izlandon nincs mennyország -, Erlendur szívós aprómunkával kideríti, hogyan függ össze e két - teljességgel értelmetlen - haláleset.
És ezen a ponton lép történetünkbe a Vérvonal legnagyobb tudománya, ami megkülönbözteti a jelentős hangulatfestő erővel előadott, ügyesen megírt krimitársaitól. Ami bűnügyi (életügyi) remekké avatja Indridason regényét, s adaptációs csúcsteljesítménnyé Kormákur filmjét. Eszerint pedig hiába Erlendur felügyelő kiváló szaktudása, konok, szegletes fegyelme - az ügy magától oldódik meg, lepereg, mint az élet. Figyeljék jól meg, Erlendur csak akkurátusan lejárja a lábmunkát, halad szívósan a történések nyomában. Olykor kitalál ezt-azt, de az már a következő kockán úgyis szembejön. És közben Erlendur amúgy is el van foglalva a saját bajával, ott van neki szegény dzsanki lánya, aki mindenkinek mindent megtesz, ha teheti, egy zónaadag áráért; s a világ - pláne Izlandon - kicsi. Nem lehet belőle kimenekülni, nem azért, mert nem indulnak repülőjáratok, hanem azért, mert mindenki tudja vagy érzi, hogy azok vissza is térnek - a film egyik legdrámaibb pontja, amikor egy odavetett, szinte észrevétlen félmondatból kiderül, hogy Erlendur segédje Amerikában is tanulta a szakmáját.
A szereplők olcsó, ám melegnek ható pulóverre húznak egy kabátot a hidegben, kimennek a házból, és kocsiba szállnak Kormákur filmjében. A kocsi elhalad a kopár vidék kanyargós útján, messziről követjük szemmel, a háttérben tó, esetleg tenger. Megérkezik, leparkol a járda mellett, kiszáll belőle egy férfi és egy nő, becsengetnek egy házba, s valaki ajtót nyit. Ajtót nyit megannyi szörnyűségre, szomorú kurvákra, sorsüldözött garázdákra, az ajtó egyenest ránéz a sötétségre. Az érkező rajta keresztül látja meg az áthatolhatatlan sötétséget, a fogadó rajta keresztül engedi be azt. Az ajtó, amit állandóan kinyitnak, maga a kilátástalanság. Az ajtó maga az örökség, amit 69 éves halottak hagynak négyéves halottakra, maximum olykor besegít valaki egy hamutartóval, a másik meg leköveti az egészet kocsin és gyalog.
Baltasar Kormákur szép és gyomorszorítóan izgalmas filmet készített, elég nehéz terepen. S ha hiszik, ha nem, azon kell izgulni, hogy ki a gyilkos. Nos, nem az, akire rá lehet bizonyítani, s ezt Erlendur tudja a legjobban.
A Szimpla Film bemutatója
