Manapság már ott tart a technika, hogy ha a lónak zeneórát van kedve venni, mert tetszik neki a zenetanárnõ (szintén paci), akkor nem az idomárokat hívják, hanem a rendszergazdát. Olyan élethû lovat, amilyet a gép tud, tán még a természetnek is nehezére esne összehozni, egy másik animációs iskola viszont kifejezetten a régi vágású lovakra hajt; nekik az a paci szép, aminek anilin a lelke, kócból a bokrétája, s hogy ne csak a falat támassza, lelkes bábosok tologatják a stop-motion technika mind nagyobb dicsõségére. A Pánikfalva szépségideálja a bumfordi fröccsöntöttség: a felvonultatott játéksereg mind abból a fiókból való, ami hatéves koron túl már nemigen nyer kihúzást, sõt, az a gyanúnk, hogy Pánikfalva lakói most már mindörökre a papa (vagy a mama) kiérdemesült játékai maradnak. Amikor tehát a trafikok hõsei, a talapzatát semmi pénzért el nem hagyó Cowboy és a hasonlóan mûanyagba döngölt Indián mozgásba lendülnek, hogy valami ajándékot kerítsenek kebelbarátjuknak, a születésnapos Lónak, az még nem a filmnek, hanem a fiók szellemének szóló öröm: nettó generációs elérzékenyülés, a trafikszag ünneplése. Egy rövid szkeccsre épp elegendõ örömérzet (az alkotópáros egyébként pont ilyenekkel edzett elsõ egész estésére), de a játékfilmes táv sem reménytelen; a Ló születésnapja és az ebbõl adódó másnapos bonyodalmak is elég viccesek, hogy simán elkeljenek a remake-jogok, s egy élõ szereplõs verzióban Gérard Depardieu adja Indiánt, Dany Boon Cowboyt, Jean Renót pedig a jóisten is Lónak teremtette.
A Szuez Film bemutatója
****
