A történelmi Magyarország széthullásának trianoni szentesítésével nyolc évtizede nem tud mit kezdeni a magyar közgondolkodás. Pedig időről időre akadtak olyanok, akik érzelmektől mentesen igyekeztek szembenézni a békeszerződésekhez vezető úttal és a következményeivel - akár már a két világháború között is, amikor a veszteség miatti fájdalom a mindennapok élménye, a status quo megváltoztatása pedig a politikai élet központi kérdése volt.
Zeidler Miklós annak a harmincas-negyvenes éveiben járó történészgárdának egyik jeles képviselője, amelyről és amelynek a munkásságáról nemegyszer szóltunk már lapunkban elismeréssel. Zeidler (aki a Pálya a magasban című Egotrip-sorozatunk egyik szerzője) több mint egy évtizede foglalkozik a témával: tárgyismeretét a vonatkozó magyar és idegen nyelvű tanulmányai mellett az Osirisnál eddig két kiadást megért, általa szerkesztett, kivételes gazdagságú forrás- és szöveggyűjtemény (Trianon) is dicséri. (Ez utóbbiról kritikánkat lásd: Legendák nélkül, Magyar Narancs, 2003. szeptember 25.) Jelen könyve - amely a hasonló című 2001-es munkájának bővített és javított változata - részben a két világháború közötti hivatalos és nem hivatalos irredentizmussal és revíziókoncepciókkal foglalkozik, részben a revíziónak és Nagy-Magyarországnak azzal a kultuszával, amely egyszerre volt felülről irányított és alulról kikövetelt.
A társadalmi elvárások
és az országirányító politika elképzelései idővel a legkevésbé sem harmonizáltak. Míg a korabeli nyilvánosság - mindenekelőtt a leghangosabb szervezett csoportjai - a békeszerződés igazságtalanságait csakis az integrális (vagyis a teljes területi) revízióban tudta elképzelni, addig a magasabb körök - beleértve Horthy Miklós kormányzót is - az 1920-as évek közepétől-végétől mindinkább a korlátozott etnikai-nyelvi alapú revízióban gondolkodtak. Ez utóbbiban nem csupán az erőviszonyok józan fölmérése játszott szerepet, hanem általában egy őszintén gondolt tartós térségi rendezés igénye is. A korlátozottságon kívül éppen ezért fontos szempont volt a kompromisszumra törekvés (az utódállamokkal), és az, hogy a reménybeli revízió a lehető legszélesebb nemzetközi konszenzussal, azaz nagyhatalmi jóváhagyással történjék. Mindez egyébként beleillett a magyar közjogi hagyományba is: abba a több évszázados tradícióba, amely mindenkori törekvéseinek megalapozottságát (legyen szó akár gravaminális politikáról, akár az osztrák féllel való kiegyezésről) jogi érveléssel igyekezett alátámasztani. A korszak hivatalos külpolitikai iránya ezért sokáig nem irredenta - az elcsatolt területeket akár katonai erővel is "megváltó" -, hanem revíziós, vagyis a meglévő békeszerződést újabb érvényes, nemzetközileg elismert szerződésekkel felülvizsgálni kívánó volt - noha temészetesen a fegyveres megoldásnak is voltak mindig befolyásos hívei.
A mindenkori politikai vezetés azonban belpolitikai megfontolásból sosem ment félreérthetetlen nyíltsággal szembe a teljes terület helyreállításának ideájával. Ez a kettősség - a külföld előtt szalonképes és egyedül reálisnak tetsző korlátozott revízió, valamint befelé a kérlelhetetlen "Mindent vissza!" egyidejű képviselete -, továbbá az a tény, hogy a britek és a franciák - ha időnként bizonytalankodva is - a status quo mellett voltak, a magyar politikát óhatatlanul kényszerpályára állította. A politika legfőbb törekvése a revízió volt, így Magyarország onnan fogadta el a segítséget, ahonnan az jött: a náci Németországtól és a fasiszta Olaszországtól.
A jogszerűség látszatára azonban még ekkor is ügyelt a magyar politika, és az egykori Felvidék déli, döntően magyarlakta sávjának 1938-as visszaszerzési módja (hogy ti. a britek és a franciák "érdektelenséget nyilvánítottak" ebben az ügyben) tovább erősítette az illúziót, hogy lehetséges békés, következmények nélküli revízió - holott az első bécsi döntés csupán epizód volt abban a nagyhatalmi játszmában, amelyben Csehszlovákiát odavetették Hitlernek. A revízió ára a németek szövetségi rendszerébe, s utóbb a világháborúba való végzetes belegabalyodás lett; és abban a szituációban mind disszonánsabbá vált az a magyar politikai törekvés, hogy a visszacsatolások csakis a jog alapján történjenek. E formális közjogiság abszurditása a maga pőreségében a Délvidék annektálásában nyilvánult meg: Magyarország tisztában volt azzal, hogy lépésével elveszíti a Nyugat maradék jóindulatát is, amin az a fajta nyakatekert prókátorkodás sem segített, miszerint a magyar csapatok csak Jugoszlávia "megszűnése" után vonultak be - akkor tehát, amikor de jure már nem létezett az az ország, amelylyel nem sokkal azelőtt örök barátsági szerződést kötött a Teleki-kormány.
Ebben a mozzanatban is tetten érhető az önfelmentésnek és önigazolásnak az a gesztusa, amellyel a trianoni traumát Magyarország kezelte - és máig kezeli jelentékeny szubkulturális szinteken. Ez részint egy
évezredek óta ismert
társadalom-lélektani reakció: a nagy veszteséget szenvedett közösség a túlélés, a kohézió erősítése érdekében olyan rítussal könnyít a lelkén, amelyben megnevezi a bukást okozó külső-belső gonosz erőket, majd kiveti magából a bűnösöket; a vádlottak padján a liberalizmustól a zsidókig sokan ültek (és ülnek manapság is). A Trianonra, a revízióra adott (világ)magyarázatok, amelyek részben jelenleg is meghatároznak egyfajta politikai-társadalmi közbeszédet és szemléletformát, e korszakból erednek, kezdve a geográfiailag egységes, a történeti jog alapján a magyarságnak járó Kárpát-medence szétdarabolásának természetellenességétől az "egyedül vagyunk" heroikus pesszimizmusáig.
Zeidler Miklós munkája nem pusztán részletes, fogalomtisztázó és -magyarázó földolgozása a két világháború közti korszak igen sokféle revíziós elgondolásainak, valamint az élet legapróbb zugait is átjáró, a közgondolkodást determináló irredentizmuskultusznak. Szenvtelenül tárgyilagos (és ezzel együtt is gördülékeny) stílben előadott analízise Trianon máig tartó megemésztetlenségének az okait is magyarázza - ráadásul bármiféle olcsó analogizálás nélkül.
