Most nyomasztunk vagy nem nyomasztunk? És megnyomorít-e az élsport, vagy nem? A béke vagy te, vagy épp ellenkezőleg?
Hogy a film el tudta volna dönteni, mit is akar tárgyától, amennyiben annak a versenyszerűen űzött tornasportot tekintjük, jóakarattal sem állítható. (Pedig van olyan hasontárgyú alkotás, amelyik gondol valamit arról, hogy miért versenyeznek egymással emberek, mi végre akarnak győzni, s amely a sportból, e teljességgel önmaga céljául szolgáló tevékenységből súlyos távlatokat bír nyitni: kövezzenek meg, de énnekem a Tűzszekerek például ilyen.) A film első ötven perce, amikor a gyermek főhőst, a kis Dongót a szadistának ábrázolt edző karddal veri, s más módokon kínozza (Gheorghe Dinica kiemelkedő interpretálásában), mintha a tornáról és - mutatis mutandis - a gyermekek versenysportjáról azt állítaná, hogy léleknyomorító, embertelen elfoglaltság. Ez ellen mint gyakorló sportanyuka tiltakozom (bár a szertornát gyermekként magam is gyűlöltem: sose hagytak miatta ritmikus sportgimnasztikázni), másrészt meg lehet benne valami, a szakágnak már a genealógiája is gyanús (a poroszok találták ki a katonai nevelés tökéletesítése céljából). De a film más pontjain mintha a torna, e léleknemesítő elfoglaltság apoteózisát sugallaná - most akkor mi van?
De mondjuk azt, hogy a mű nem is a sportról szól: hanem egy kisgyerekről, aki nagyon magányos. Akit, mert gyenge (hisz minden kisgyerek az), minduntalan megaláznak, s erőszakot tesznek rajta; s akit szülei sem védenek meg a világtól, ami pedig a dolguk lenne, hanem épp ellenkezőleg. Ez szép és igaz állítás - és ezért van az, hogy a mozi első fele szíven üti a nézőt. Ám ezzel a fonállal és az általa keltett várakozással, fájdalom, a második fele mit sem tud kezdeni. A fölnőtt Dongó kanadai kalandjai, majd a debreceni verseny elbeszélése újabb és újabb motívumokat sodor a vászonra, s velük a sporttal szokásosan társított toposzokat, úgymint munka és fájdalom, siker és bukás, barátság és versengés - ám anélkül, hogy ezeket kibontanák, urambocsá!, a film első feléhez szervítenék. Az, hogy a főhős egy kevés szavú, jámboran sodródó lúzer, dramaturgiai kötőszövetnek sajnos kevés; annál is inkább, mert a mű ebben sem igazítja el nézőjét, s a főhős lélekrajzában igazi mélységekig nem merészkedik. Boldogtalan-e ez a fiú, vagy sem? Elnagyoltság, kapkodás, tanácstalanság jellemzi e snitteket; a cirkuszi jelenet és a debreceni döntő párhuzamos vágása pedig nemcsak plattfuszos filozófiát sulykol, de kínosan hosszú is.
Talán az lehetett a baj, hogy a film készítői túlságosan is ragaszkodtak Hajdu Zoltán Miklós, a hús-vér főhős és főszereplő életrajzához, s ez megkötötte kreativitásukat. A tényhűség azonban önmagában nem tesz jóvá egy játékfilmet: egy érdekes élet önmagában még egy dokumentumfilmhez is ritkán szokott elég lenni. Ám az is igaz, hogy az alkotás erényei - a szép tornászás, egy érdekes közeg és a 80-as évek gyermeksportjának korhű megmutatása - épp e megközelítésből adódnak.
Forgalmazza a Hungarotop
