Zene

Manapság két olyan kortárs zenei fesztivál létezik Magyarországon, mely nem elégszik meg kortárs művek puszta felsorolásával, ehelyett programjait valamilyen vezérlőelv, koncepció szerint szerkeszti meg. Az egyik a pannonhalmi Arcus Temporum, a másik a Trafóban megrendezett Making New Waves. Jó szerencsém úgy hozta, hogy az

A rendező első ún. közönségfilmje, az Apám beájulna sikernek számított a bevételt illetően, mégis úgy maradt meg az emlékezetünkben, mint a gátlástalanság és a szellemtelenség még magyar viszonyok között is elrettentő példája.

Hét kis kritika

A nevét a Roxy Music 1972-es debütalbumának egyik dalából kölcsönző Ladytron nemcsak zenéjében, hanem a tagok származását tekintve is eklektikus: a két frontlány, Mira Aroyo és Helen Marnie bolgár, illetve skót származású, Reuben Wu effekt- és szintifelelős Hongkongban látta meg a napvilágot, Daniel Hunt gitáros-szintis pedig tősgyökeres liverpooli. A második alkalommal megrendezett Nagy Britmánia február 3-i nyitópartiján ők voltak a főzenekar. A koncert előtt az együttes egyetlen angol tagjával beszélgettünk.

"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az" - még el sem kezdődött az Anna Karenina, a világirodalom máris gazdagabb lett egy csodálatos felütéssel. Még el sem kezdődött Todd Field hevesen díjazott második rendezése, Tolsztoj máris büntetésbe került, szegény feje, egészen a végefőcímig fel sem kelhet a szamárpadból.

Fabrice Hybert, a jelenkori francia képzőművészet egyik legismertebb képviselője, aki mókás munkáival már eddig is sok örömet szerzett híveinek szerte a világban, most nekünk is mosolyt csal amúgy fancsali pofácskánkra: korai, 1981-es, tehát húszévesen készített műve, az Egy négyzetméter ajakrúzs című tábla a Ludwig Múzeumban gazdagon semmitmondó és szegényesen szimbolikus, vagy talán fordítva.

Nyolc kis kritika

Az elektronikus zene "berlini" irányzata manapság is él és virul - ez is mutatja, hogy a hatvanas-hetvenes évek német experimentalistái mily termékenyítőleg hatottak az utókorra.

Néhány évvel ezelőtt feledhetetlen élmény volt, amikor a Hiperkarma dobosa a koncert végén előbújt hangszere mögül, és elénekelte a Raindrops Keep Fallin' On My Head című örökzöldet. A betegesen vékony, őzikeszemű srác ugyanis nemcsak tökéletes előadást, de meglehetősen bizarr látványt is nyújtott. Mintha egy képregényrajzoló fejéből pattant volna ki Rudolph Valentino és a rózsaszín párduc közös nevezőjeként, ám velük ellentétben áradt belőle a muzikalitás.

Mit szólnánk ahhoz, ha a feszes popdalaival befutott Franz Ferdinand hirtelen elkezdene "pinkfloydizálódni"? Nem vennénk éppen jó néven - tánczenére ugrálás helyett nem esik jól a cipőbámulás.

Európa két legjobb zenekara közt sem vallanak szégyent a Nemzeti Filharmonikusok, különösen, ha Bartókot húznak. És szó lesz még egy szemrevaló hölgyről, aki mintha pályát tévesztett volna.

Emlékeznek még Picasso kalandjainak finn dizőzére? Az előadó, aki csak azt az egy sanzont tudta, és azt sem cifrázta soha.

A kiadó - tőle nem szokatlanul - úttörő szerepre vállalkozott a hazai könyvpiacon. Magyarországon eddig nem jelent meg válogatás a múlt század leghíresebb politikai beszédeiből. Ez - nálunk mázlisabb történelmű országokkal ellentétben - nem szimpla, évszázadzáró összegzés, hanem elemi hiánypótlás.

"Az irodalom tanszékeket be kellene zárni, a könyvszemlerovatokat meg kéne szüntetni, a kritikusokat le kellene lőni" - nyilatkozta a 2004-ben megjelent regényéről faggatódzó újságírónak az évek óta a Nobel-díj várományosának tekintett Roth.