Magyar Narancs: A Ladytron zenei sokszínűségének lehet az az oka, hogy a zenekar minden tagja más országban született?
Daniel Hunt: Talán ez lehet az egyik ok, bár ez nekünk teljesen természetes, nem is igazán gondolkodtunk még rajta. A hasonló hozzáállású emberek ma már könnyen egymásra találhatnak az egész világon, nem számít, hogy Angliában, Hongkongban vagy akár Bulgáriában élnek-e. Nem igazán vagyok híve a globalizációnak, de nagyon tetszik, hogy az emberek kapcsolatba léphetnek egymással úgy, ahogy előtte sohasem. A helyi kultúra viszont sokkal fontosabb, mint az uniformizálódás. Néha ránézek a myspace-re, és elgondolkodom, hogy biztos ez az, amit mindenki követni akar?
MN: Ezért fontos nálatok a hagyományosabb, nem túl kirívó színpadi megjelenés? A zene előtérbe helyezése a cél?
DH: Az imázst nem igazán vesszük komolyan, csak játszadozunk vele. Amikor bejött az electroclash irányzat, és egyre több ember előtt játszottunk, sokan kérdezték, hogy miért nem a legfrissebb divat szerint öltözködünk, miért nem követjük a legújabb trendeket a színpadi megjelenésben? Azért, mert zenészek vagyunk, nem modellek.
MN: Mennyire tartjátok magatokat reprezentatív brit zenekarnak?
DH: Egyáltalán nem, inkább a sokszínű és változatos elektronikus zenét szeretnénk reprezentálni. Érdekes, hogy otthon sem számítunk jellegzetes brit bandának, és ez nemcsak azért van, mert különböző országokban születtünk. Kilógunk a sorból minden értelemben. Azt hiszem, leginkább egy reprezentatív európai társaság vagyunk.
MN: Sokan a noise-pop, illetve az electroclash stílusirányzattal azonosítják a Ladytront.
DH: Mindenkinek szüksége van kapaszkodókra, de nem fontos, milyen címkéket ragasztanak a nevünk mellé. Ez csak a szakújságírók kedvenc időtöltése. Ha bemész egy lemezboltba, a Ladytron albumait nem találod meg sem a dance-, sem a rockszekcióban - talán ezért próbálkoznak mindazzal, amit említettél.
MN: Vagy azért, mert ilyen zenekarok hatásait érezni a lemezeiteken.
DH: Milyen zenekarokra gondolsz?
MN: Mondjuk a Stereolabre, vagy a Human League-re.
DH: Amikor fiatalabb voltam, a Stereolab volt a kedvenc zenekarom. Mondhatni, a lemezeiken nevelkedtem, semmilyen más bandát nem láttam annyiszor élőben, mint őket. A Human League meg olyan nekünk, mint a Beatles, sokat hallgattam gyerekkoromban, a zenéjük a részemmé vált. Ez a két zenekar hatott főként a Ladytronra, meg talán a My Bloody Valentine.
MN: Ha már szóba került a Beatles: jelent valamit, hogy a zenekar székhelye Liverpool?
DH: Nem hiszem, hogy emiatt előnyből vagy hátrányból indult volna a zenekar. Rendben, ez a popzene és a Beatles szülővárosa, egy aktív és (pop)kulturálisan fejlett város, de annyira azért nem különbözik más helyektől, Nagy-Britannia vagy Európa nagyvárosaitól. Nem lenne semmivel sem könnyebb, ha Londonban élnénk.
MN: A kreatív folyamat máshogy néz ki a Ladytron esetében, mint egy hagyományos zenekarnál?
DH: Nálunk mindenki ír zenét. Van, hogy kész dallal érkezik valaki, van, hogy csak a dallamot hozza, és akkor közösen felépítjük a számot, írunk hozzá szöveget, megkeressük a megfelelő hangzást. Nem akarjuk ismételni önmagunkat, minden számból mást és mást akarunk kihozni.
MN: A 604 című debütáló lemezetekre hogyan gondolsz vissza?
DH: Bírom azt a lemezt, még most is meghallgatom néha. Egy kicsit naiv és ártatlan, mint amilyenek mi is voltunk a készítése időszaka alatt. Igazából senki nem mondta meg nekünk, hogy mit és hogyan csináljunk, mindenre magunk jöttünk rá. A 604 nekem arról szólt, hogy megtaláljuk a saját, másoktól lényegesen eltérő hangunkat. Volt egy sármja annak az albumnak. A második, Light & Magic című lemezünket is kedvelem, de a kedvenc albumom a legutóbbi, a Witching Hour. Minden irónia nélkül mondhatom, hogy beértünk ezzel a lemezzel.
MN: Többször is kiadót cseréltetek. Mi volt ennek az oka?
DH: Összesen hatszor váltottunk kiadót, különböző okok miatt: az egyik csődbe ment, a másikat felvásárolta egy nagyobb kiadó. Hogy őszinte legyek, ma már a kiadók csak önmagukért vannak, nem igazán tudnak sokat nyújtani a zenekaroknak. Azt hiszem, az utóbbi öt évben gyökeres változások mentek végbe: a nagy kiadók szerepe elértéktelenedett, a hagyományos zeneipari modell értelmetlenné vált. A lemezeinket úgyis letöltik az internetről. Ehhez még hozzájön, hogy nem tesznek meg mindent az előadókért. Mi már három nemzetközi kiadónál voltunk, de például Olaszországban még nem jelent meg a lemezünk, ez elég bizarr.
MN: Az indie-rock gitárzenekarok és az electroclash előadói mintha szimbiózisban élnének: egymás után lépnek fel például fesztiválokon vagy a hasonló rendezvényeken. Természetes az átjárás a két stílus között?
DH: A hozzáállás ugyanaz, csak más eszközökkel és hangszerekkel közelítünk a dalokhoz. Nagy kedvencem a Franz Ferdinand például, jó barátok vagyunk, régebben koncerteztünk is közösen. Ők például abszolút tánczenét csinálnak, csak éppen nem szintivel vagy effektekkel, hanem gitárokkal.
MN: Tavasszal a Nine Inch Nails előzenekara lesztek.
DH: Nagyon várom már, biztos izgalmas lesz. Trent Reznor kért fel minket, és mi azonnal igent mondtunk. A mi közönségünkben biztosan sokan ismerik és szeretik a NIN-t, és azt hiszem, ez fordítva is igaz. Van átfedés a két zenekar rajongótábora között. Még nem voltunk igazán előzenekara senkinek sem, de nyugodtan mondhatom, hogy Trent Reznorékkal megtaláltuk a tökéletes partnert. Voltaképp ők is elektronikus zenében utaznak, csak az indusztriális metál felől közelítenek, szóval lehet minket egy lapon említeni.
MN: 2003-ban kiadtatok egy Softcore Jukebox című mixalbumot, amelyen a kedvenceitek szerepeltek. Ennek lesz folytatása?
DH: Igen, még ebben az évben szeretnénk meg-jelentetni. Már több mint három év telt el a Softcore Jukebox óta, szóval itt az ideje egy újabb mixalbumnak. Teljesen más lesz, mint az előző.
MN: Placebo, Bloc Party, Simian - többek között nekik készítettetek remixeket. Van személyes kedvenc?
DH: A Placebo-mixet nagyon szeretem, de a Simianre és a Goldfrappre is büszke vagyok. Nemrég egyébként egy Blondie-számot értelmeztünk át. Bírom ezt a műfajt, mert a saját tudásodat és zenei tapasztalataidat olyan előadókkal oszthatod meg, akikkel amúgy nem biztos, hogy együtt tudnál dolgozni. Pont ezért jó a remix: összehozza a különböző platformokat.
Hó Márton
Az interjú megszervezésében nyújtott segítségért Fabricius Gábort illeti köszönet; a március 4-ig tartó Nagy Britmánia Supernow! kulturális programsorozat további (zenés, táncos, filmes és irodalmi) ajánlatairól részletesen a British Council vonatkozó oldalán lehet olvasni: www.britishcouncil.org/hu/hungary-arts-nagy-britmania-supernow.htm
LadytronA Millenáris Parkba meghirdetett megarendezvények kapcsán az embert már jó előre hatalmába keríti a gyanakvás: már megint millióan leszünk, ilyenkor iszonyú a tülekedés mindenért, nem lehet majd rendes italt kapni, a zene pedig - hála a nem igazán e célra rendeltetett helyszínnek - szokás szerint moslékul fog szólni (sajna, mindig több figyelmet fordítanak a hype-ra, mint a hangzásra). Nos, az efféle, mélyen elítélendő, sztereotipizáló okoskodásnak egy haszna mindenképpen van: meglepetés már nem érheti az embert. Ennek megfelelően a Britmánia rendezvénysorozat nyitópartija voltaképpen teljesítette a várakozásokat - baromi sokan jöttek, a megjelentek hamar előállították a tömeges szórakoztatás atmoszféráját meghatározó büdös, gőzös meleget -, ugyanakkor viszonylag könnyen lehetett sörhöz jutni, az istenadta nép pedig mihamar kutyába sem vette a módfelett engedékenyen értelmezett dohányzási tilalmat. A publikum egyik fele jól érzékelhetően az est sztárfellépője, a Ladytron (meg talán még Yonderboi) kedvéért érkezett, a többiek meg a fene tudja, miért - őket, a néma többséget például nem igazán győzte meg a liverpooli elektropopkvartett produkciója, s ez nem feltétlenül a fellépő zenészek hibája. A Kings Of Oblivion zenekar kíséretében fellépő Yonderboi például még - a lehetőségekhez képest - egészen jól szólt, ám a Ladytron fellépése akusztikai szempontból nem volt más, mint kásás, amorf, s egy idő után szinte fejfájdító zaj, ami mintha a pincéből jött volna. Pedig ők azután megtettek mindent, ami tőlük tellett: a kísérő gitárossal és dobossal megtámogatott két énekes lány és a két fiú tényleg jól festett a személyükre szabott analóg kütyük mögött, s az előadott zenei nyersanyaggal sem lehetett baj, elvégre például a legutóbbi, Witching Hour című lemezükön, mely bátran építkezik a nyolcvanas évek elektronikus és gitárzenéiből, valósággal hemzsegnek a jól összerakott, borongós, néha pszichedelikus popdalok. S le is ment szépen minden sláger: a High Rise-zal kezdtek, azután jött sorban a Weekend, a Sugar, az International Dateline, a Last One Standing meg a régebbiek, mint a He Took Her To A Movie vagy a Blue Jeans, s persze nem maradhatott el a bolgár születésű Mira Aroyo anyanyelvi blokkja sem. Bőven több mint egy órát játszottak: ráadásként még leadták, másodszor is, titkos megaslágerüket (Destroy Everything You Touch), csak hát az a baj, hogy ez a varázstalan másfél óra legfeljebb ha a rajongókat elégítette ki, a többieket meg sem érintette - amúgy meg mindenki jobban teszi, ha szórakozás címén kisebb, barátságosabb, mondhatni emberléptékű helyeket választ, ahol jól felismerhetően elválik egymástól a magas, a mély, meg a közép. - minek - |
