Nyolc kis kritika

  • .
  • 2007. február 8.

Zene

Nyolc kis kritika

Monteverdi: Combattimento A pályáját William Christie kontinuósaként kezdõ Emmanuelle Haim új lemezével lett tanárához méltó karmester. A Combattimento pontosan olyan jó, mint egy Christie-lemez: annak ellenére, hogy nemcsak az elsõ, hanem a hetedik meghallgatása után is tulajdonképpen csak egy, legfeljebb két szám marad meg, és csak egy közremûködõ énekes: Rolando Villazón. Mellékesnek látszik, hogy énekel duettet és szólót a Mozart-énekesként brillírozó Patrizia Ciofi és Topi Lehtipuu is. Villazón a maga képére formálja Monteverdit, a Monteverdi-dalokat nem operabetétté formálja át, hanem popslágerré, éneklése legfeljebb csak annyiban "régi zenés", hogy mindvégig érezteti a szöveg fontosságát, hogy a dalok emóciók kifejezõi: megríkatni és meghatni akar. Monteverdi az, akinél a zene már nem matematika, aki az érzelmeket is színpadra vagy az oltár elé viszi: ezért - bár nem mondható az egyébként kiváló kísérethez illõnek - hiteles Villazón játéka. Az a "historikus" vesse rá az elsõ követ, aki megállja meghatottság nélkül a Si dolce é 'l tormento címû madrigált. Haim nem a koncepciók híve, semmiképpen sem bigott; a CD anyagát sem egy konkrét madrigálkötetbõl állította össze, belenyúlt a Scherzo Musicali, a Quarto Scherzo Delle Ariose Vaghezze vagy az Arie de Diversi kötetekbe is. A Tankréd és Clorinda párviadalának, vagyis a Combattimentónak harcosabb és elszántabb elõadását eddig még nem vették lemezre; tomboló, szenvedélyes.

- kolozsil -

Virgin-EMI, összidõ: 67.28

*****

Louis J. Freeh: Az FBI fõnöke voltam Valljuk be, mifelénk a kortárs közszereplõi memoár kissé még gyanús mûfajnak számít, s penzionált fõrendõreink sem igen töltik jól megérdemelt pihenésük napjait visszaemlékezéseik papírra vetésével. Nem így az Egyesült Államok retirált tisztségviselõi, a civil szférába visszatérõ közszolgái, akiknek állásuktól megválván rendszerint legelsõ dolguk neves könyvkiadót, valamint névtelen, ám megbízható négert keresni, hogy hivatali emlékeikbõl összeüssenek egy jól fialó bestsellert. Így tett az FBI kilencvenes évekbeli igazgatója, Louis Freeh is, s döntését nincs okunk kárhoztatni. A Clinton-éra elõtt FBI-ügynökként, államügyészként, majd szövetségi bíróként tevékenykedõ Freeh-nek ugyanis bõven van mirõl mesélnie: a Hallmark csatornáról ismerõs maffiaklán, a Bonanno család lebuktatása, az oklahomai robbantó ügye, majd a zaftos Monica Lewinsky-affér, s Uszáma bin Ládin baljós fölbukkanása egyként kiérdemli a magyar olvasó érdeklõdését is. Túl sok titok persze nem tárul, hiszen nem is tárulhat fel a könyvbõl, ám a komoly ügyek könnyed és személyes hangvételû elõadása (amit a New York Times könyvkritikusa némi rosszmájúsággal az Oprah-show kevéssé differenciált témakezelésével rokonított) jórészt ellensúlyozza e tényt. Az Sz. Kulcsár István által magyarított memoár az elhírhedt bûnesetek felgöngyölítésének krónikáján, valamint a Clinton elnököt kínosan frappírozó vizsgálatok ismertetésén kívül betekintést enged az FBI volt vezetõjének magánéletébe is. Freeh ugyanis derék családapa és jó katolikus, a könyvhöz csatolt fényképmelléklet láttán pedig azt is nyugtázhatjuk, hogy nagy elõdjével, a nyomozószervet gründoló J. Edgar Hooverrel szemben nem vonzódik a habos tüllszoknya és a nercstóla viseléséhez.

László Ferenc

Jokerex Kiadó, 2006, 304 oldal, 2399 Ft

****

SZÖLLÕSI GÉZA: ELEVEN HÚS A belvárosi kapubehajtó falait borító archív fotókon még láthatjuk a dolgos tanoncfikat, akik különféle, mára már szinte elfeledett termékeket állítanak elõ a Szénásy Béla-féle Papírmûtelep mûhelyében. A reccsenõ fapadlók, a vaslépcsõk és a fõnöki szoba által határolt kétszintes térben látható kiállítás hasonlóan különös és avíttnak tûnõ darabja egy hatalmas és patinás mérõ szerkezet - mellette az ideális nõi mérethez viszonyított, négyzethálóban megrajzolt, embernagy-ságú sziluettek sora. Szöllõsi Géza e mûve egy filmhez, Szász János Csáth Géza-adaptációjához (Ópium - egy elmebeteg nõ naplója) készült, csakúgy, mint az alsó szinten látható további mûvek, melyek a Taxidermia látványvilágát erõsítették. Még úgy is, hogy a végsõ változatból kimaradtak: az óriásira növelt csocsóasztal például, melyen a "felnyársalt" és kitömött mókusok versus hörcsögök diólabdával vívott, virtuális meccse zajlik, eléggé feldúlta a tavalyi filmszemle látogatóinak kedélyét. Szöllõsi C-printjei, fotósorozatai, szobrai egyébként sem kényeztetik el a befogadót, sõt egyenesen sokkolják. Az édi-bédi, halálukban is játszadozó állatkák kacagtató morbiditása csupán kóstoló: a felsõ szint már korhatáros, csak 18 éven felülieknek ajánlott. A fotókon egy japán guminõ, alias Suzuka és barátai tûnnek fel mindenféle "köznapi" helyzetekben: egy nappaliban a mûvész nagymamája mellett üldögélve, vagy egy anatómiai múzeumban, formalinban úszó embriók társaságában. Mellettük kisebb akváriumokban más típusú, preparált hús- és testpótlékok lebegnek: a Szerelmeim sorozat fragmentumai. A disznóbõrbõl, szõrbõl, polipnyúlványokból összeeszkábált, brutálisan nyers altestek (pl. F. Angliából, M. Kínából) nem harmatos kelyhecskék, forró rózsabimbók, hanem iszamos pinák. A ronda nyershús-ágyékok és nõimitációk láttán a régmúlt iparsegédeinek tekintete megüvegesedik - ez lesz hát a jövõ, a hideg, eleven halál.

- dck -

Körzõgyár, Bp. V., Molnár u. 35. Nyitva: február 24-ig.

****

Véres gyémánt Leonardo DiCapriónak tíz éve kellett volna Oscart kapnia. Lehetett De Niro rebellis mostohakölyke, villogtathatta talentumát lecsúszott heroinfüggõként vagy rejtõzhetett Rimbaud bõrébe, valahogy Hollywoodnak nem akaródzott érdemi díjat nyomni az akkori életében javarészt hasonló beilleszkedési zavarokkal küszködõ, plecsnire igencsak érdemesnek tûnõ fiatalúr kezébe. A magaviseletében és testi edzettségében rohamosan fejlõdõ, ám színészileg finoman szólva is egy helyben toporgó DiCaprio azóta fûvel-fával összeállva próbálja visszatornászni megkopott renoméját. Ha az idei Oscarra hajt, a nézhetetlen New York bandái után újra -a hongkongi illetõségû Szigorúan piszkos ügyek trilógia remek elsõ részét újrázó - Martin Scorsesével nekifutni elég esélytelen. Vele az elmúlt évtizedekben szintén szûkmarkúan bántak a filmakadémia ítészei. De ha a Tégla gengszterkedéséért üres kézzel is távozik, még mindig itt a témájában cseppet sem humanistább Véres gyémánt (utáni hajsza), melyet -a manapság bárki által összeüthetõ akcióelemeket is ideértve -a kiszipolyozott Afrikában játszódó erkölcsi tanmesének szántak alkotói. Hatásvadász mese a tehetetlen helybélirõl és az oldalán megtérõ üres lelkû csempészrõl. Hálás szerep, hálás téma, kár, hogy a végén nem a szerencsétlen Afrikát, hanem szegény DiCapriót kell siratni.

Balázs Áron

Forgalmazza az InterCom

***

Váltó- és keresztkapcsolások. A tudásközvetítés folyamatai a két világháború közti magyar és német nyelvû kultúrában Ez a Kerekes Amália és Teller Katalin szerkesztette szerencsétlen címû és alcímû kötet káprázatos anyagot rejt szakadékony papírkeblei mögött. Az elsõsorban a Frankfurter Zeitung, a Der Tag, a Die Weltbühne, a Die Neue Rundschau, a Pester Lloyd, a Pesti Hírlap címû periodikákból válogatva a kor nagy kérdéseire a tárcarovatban adott válaszokat rögzítették a szerkesztõk. Hogy ekkor micsoda színvonal uralkodott a feuilleton mûfajában, azt olyan szerzõk szavatolják, mint Franz Blei, Ernst Bloch, Ernst Cassirer, Doderer, Oscar Maurus Fontana, Siegfried Kracauer, Karl Kraus, Anton Kuh, Alfred Polgar, Rilke, Balázs Béla, Kállai Ernõ, Kosztolányi Dezsõ, Stella Adorján, hogy csak a legismertebbeket említsük. (Meglep, hogy a Frankfurter Zeitungban évekig publikáló Márai kimaradt.) Ha túltesszük magunkat a bevezetõ tanulmányok posztmodern egyetemi tolvajnyelve okozta kis sokkon, gondos fordításokban, még gondosabb jegyzetekkel ellátva, okos sorrendbe sorolva döbbenetes cikkek tucatjait olvashatjuk. Forradalmi korszak volt, minden pezsgésben, minden a jövõ felé lihegve, új zene, új képzõmûvészet, új városépítészet, új börtönkultúra, a közterek újfajta birtokbavétele, a sajtónyelv teljes átformálódása, hogy aztán Hitler és Sztálin, késõbb beszállva az amerikaiak jól helybenhagyják az összes illúziót - máig tartó hatékonysággal. A tárgyszeretet és az odaadó munka nagyszerû eredménye a könyv; kötelezõ szemelgetnivaló éjszakánként. De lehet délután is.

Banza

Gondolat Kiadó, 2006, 520 oldal, ár nélkül

*****

The Good, The Bad & The Queen: The Good, The Bad & The Queen Damon Albarn nem hagyta magát a brit poppal együtt halottá nyilváníttatni: pár éve belefogott a Gorillazba, és messze túlszárnyalta vele a Blur sikereit, tavaly pedig egy másik projektet is elindítottThe Good, The Bad & The Queen néven - az alkalmi zenekar elsõ kislemeze még az õsszel jelent meg Herculean címmel, s most itt az egész estés bemutatkozás. Mi kellett ahhoz, hogy ez az album izgalmas legyen? Többek között Paul Simon a Clashbõl, Simon Tong a Verve-bõl, aztán Tony Allen, valamint Danger Mouse, a Blur és a Gorillaz albumainak producere. Aki táncolós albumot várt Albarntól, az tegye szépen vissza a polcra a lemezt, pörgõsebb rész ugyanis csak az utolsó számban van, annak is csupán a végén. Amit hallunk, szokásosnak mondható melankólia, jobbára fájdalmas akkordok, bár semmiképpen sem afféle "érfelvágós" muzsika; okosan használják az effekteket (talán csak az ûrpszichedéliába forduló Northern Whale-ben szabadult el túlságosan a hangmérnök keze), dub-, afrobeat- és minimál gitártémák kapcsolódnak egymásba szorosan, és hát a zenekar letagadni sem tudná a blurös, gorillazos múltat, elég csak meghallgatni az 80's Life-ot vagy a Herculeant. A tizenkét számot nagyrészt londoni események és helyszínek ihlették, megesik, hogy konkrét útleírást kapunk egy vonat ablaka mellõl. Mit mondjunk? Utazáshoz esõben tényleg kiváló lemez.

Pirsel Gábor

Parlophone, 2007

****

Hanoch Levin Az élet mint olyan címû darabja házassági komédia: egy pasas harminc éve él együtt a feleségével, amikor egy szívpanaszos éjszakán rádöbben, hogy elég volt. Ettõl kezdve alighanem Parti Nagy Lajos reflektált és ironikus szövegének köszönhetõ, hogy sem bohózatba, sem melodrámába nem fordul a dolog, hanem megmarad komédiának.

Az Ilan Eldad rendezte háromszereplõs darabban a díszlet mindössze egyetlen franciaágy, hisz úgyis e körül forog minden, az elmúlt harminc év kevés sikere és összes kudarca. Az öregedés, az unalom, a kölcsönös érdektelenség napi rutinja rendre ebben a közös ágyban tér napi nyugovóra, hogy aztán reggel ott folytatódjék minden, ahol elõzõ este abbamaradt. Nincsen semmi különös Yona és Leviva házasságában, tehát igazán nézõpont kérdése, hogy éppen jónak vagy elviselhetetlenül rossznak látjuk. Ezeket a nézõpontokat váltogatja a férfi és a nõ: Kern András és Kútvölgyi Erzsébet.

Játékuk különbsége a figurához való hozzáállásban lapul. Kern maga sem hiszi, hogy Yonája képes a sorsfordításra, panaszai, vádpontjai éppen ezért idézõjelesek, komolytalanok. Alakítása mindjárt véleményezi ezt a szerencsétlen, életgyáva alakot - elvégzi azt, amit nekünk, a közönségnek kellene. Sajnálatos következménye ennek a felfogásnak, hogy a partner, Kútvölgyi Erzsébet alakítását is befolyásolja azzal, hogy ennek az archetipikus éjszakának a tétjét csökkenti. Pedig Kútvölgyi Erzsébet - akit a kelleténél sokkal, de sokkal ritkábban látunk mostanában, igazi, neki valóan nagy szerepben pedig már réges-régen nem - beleprésel ebbe a Levivába mindent, amirõl egy ötvenes, a hétköznapokba kissé belefásult nõ szólhat. Sziporkázó játékkal váltogatja az önsajnálatot az iróniával, a belsõ erõt a nõi gyöngeséggel - bedobva itt az egész fegyvertár, szellemesen, hitelesen.

A barát szerepében Rajhona Ádám viccesen nyafogja el, milyen rossz egyedül lenni.

- ki -

Vígszínház, Háziszínpad, február 3.

***

Dreamgirls A musicalben énekelnek. Ijesztõ lehetõség, melylyel mindazonáltal mindenkinek számolnia kell, ha zenés-táncos Broadway-sikerek filmváltozatát ígéri a beharangozó. Naná, hogy énekelnek, jól is néznénk ki, ha Diana Ross és az egész Motown-iskola felfutásának krónikáját könyvbõl olvasná fel egy táskás szemû zenetörténész, bár ezt a mûfajt is lehet nézhetõ eredménnyel mûvelni, jó példának itt van az egy szem mesélõre és a Benkóékra építõ dzsessztörténeti sorozat az m1-en. Az ilyenért persze nem osztanak Oscart, egészen más azonban a helyzet, ha filmszínészek váltanak prózáról dalra - jelen esetben Eddie Murphy vetemedett erre, de itt van Jamie Foxx is, e színésznek énekes, énekesnek viszont színész világsztár. A férfiak, enyhe képzavarral élve, csak másodhegedûsök ebben a rock'n'roll-sztoriban, mely elsõsorban a The Supremes-hasonmás Dreamettes-lányokra, az õ szív- és torokbántalmaikra van kihegyezve. Hang, frizura és csípõmozgás tekintetében a görlök példás szorgalommal, s teljesen érdektelenül hozzák a rájuk osztott figurákat: a formás és jól formálható sztárt, a kevésbé áramvonalas, ezért mellõzött õstehetséget, valamint az örök harmadik lányt, akibõl jóformán csak a fellépõruha látszik. A lányok úgy riszálnak, úgy szeretnek, hogy mind az elsõ sorból, mind a terem hátuljából értékelhetõ elõadást láthasson a közönség: a show tökéletes és tökéletesen személytelen, tisztára, mint egy Broadway-musical. B. musicalbõl B-musical - kicsit olyan az egész, mintha Joliot Curie téri kétszobásunkat egy Joliot Curie téri kétszobásra cserélnénk.

- kg -

AZ UIP-Duna Film bemutatója

***

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.