Monteverdi: Combattimento A pályáját William Christie kontinuósaként kezdõ Emmanuelle Haim új lemezével lett tanárához méltó karmester. A Combattimento pontosan olyan jó, mint egy Christie-lemez: annak ellenére, hogy nemcsak az elsõ, hanem a hetedik meghallgatása után is tulajdonképpen csak egy, legfeljebb két szám marad meg, és csak egy közremûködõ énekes: Rolando Villazón. Mellékesnek látszik, hogy énekel duettet és szólót a Mozart-énekesként brillírozó Patrizia Ciofi és Topi Lehtipuu is. Villazón a maga képére formálja Monteverdit, a Monteverdi-dalokat nem operabetétté formálja át, hanem popslágerré, éneklése legfeljebb csak annyiban "régi zenés", hogy mindvégig érezteti a szöveg fontosságát, hogy a dalok emóciók kifejezõi: megríkatni és meghatni akar. Monteverdi az, akinél a zene már nem matematika, aki az érzelmeket is színpadra vagy az oltár elé viszi: ezért - bár nem mondható az egyébként kiváló kísérethez illõnek - hiteles Villazón játéka. Az a "historikus" vesse rá az elsõ követ, aki megállja meghatottság nélkül a Si dolce é 'l tormento címû madrigált. Haim nem a koncepciók híve, semmiképpen sem bigott; a CD anyagát sem egy konkrét madrigálkötetbõl állította össze, belenyúlt a Scherzo Musicali, a Quarto Scherzo Delle Ariose Vaghezze vagy az Arie de Diversi kötetekbe is. A Tankréd és Clorinda párviadalának, vagyis a Combattimentónak harcosabb és elszántabb elõadását eddig még nem vették lemezre; tomboló, szenvedélyes.
- kolozsil -
Virgin-EMI, összidõ: 67.28
*****
Louis J. Freeh: Az FBI fõnöke voltam Valljuk be, mifelénk a kortárs közszereplõi memoár kissé még gyanús mûfajnak számít, s penzionált fõrendõreink sem igen töltik jól megérdemelt pihenésük napjait visszaemlékezéseik papírra vetésével. Nem így az Egyesült Államok retirált tisztségviselõi, a civil szférába visszatérõ közszolgái, akiknek állásuktól megválván rendszerint legelsõ dolguk neves könyvkiadót, valamint névtelen, ám megbízható négert keresni, hogy hivatali emlékeikbõl összeüssenek egy jól fialó bestsellert. Így tett az FBI kilencvenes évekbeli igazgatója, Louis Freeh is, s döntését nincs okunk kárhoztatni. A Clinton-éra elõtt FBI-ügynökként, államügyészként, majd szövetségi bíróként tevékenykedõ Freeh-nek ugyanis bõven van mirõl mesélnie: a Hallmark csatornáról ismerõs maffiaklán, a Bonanno család lebuktatása, az oklahomai robbantó ügye, majd a zaftos Monica Lewinsky-affér, s Uszáma bin Ládin baljós fölbukkanása egyként kiérdemli a magyar olvasó érdeklõdését is. Túl sok titok persze nem tárul, hiszen nem is tárulhat fel a könyvbõl, ám a komoly ügyek könnyed és személyes hangvételû elõadása (amit a New York Times könyvkritikusa némi rosszmájúsággal az Oprah-show kevéssé differenciált témakezelésével rokonított) jórészt ellensúlyozza e tényt. Az Sz. Kulcsár István által magyarított memoár az elhírhedt bûnesetek felgöngyölítésének krónikáján, valamint a Clinton elnököt kínosan frappírozó vizsgálatok ismertetésén kívül betekintést enged az FBI volt vezetõjének magánéletébe is. Freeh ugyanis derék családapa és jó katolikus, a könyvhöz csatolt fényképmelléklet láttán pedig azt is nyugtázhatjuk, hogy nagy elõdjével, a nyomozószervet gründoló J. Edgar Hooverrel szemben nem vonzódik a habos tüllszoknya és a nercstóla viseléséhez.
László Ferenc
Jokerex Kiadó, 2006, 304 oldal, 2399 Ft
****
SZÖLLÕSI GÉZA: ELEVEN HÚS A belvárosi kapubehajtó falait borító archív fotókon még láthatjuk a dolgos tanoncfikat, akik különféle, mára már szinte elfeledett termékeket állítanak elõ a Szénásy Béla-féle Papírmûtelep mûhelyében. A reccsenõ fapadlók, a vaslépcsõk és a fõnöki szoba által határolt kétszintes térben látható kiállítás hasonlóan különös és avíttnak tûnõ darabja egy hatalmas és patinás nõmérõ szerkezet - mellette az ideális nõi mérethez viszonyított, négyzethálóban megrajzolt, embernagy-ságú sziluettek sora. Szöllõsi Géza e mûve egy filmhez, Szász János Csáth Géza-adaptációjához (Ópium - egy elmebeteg nõ naplója) készült, csakúgy, mint az alsó szinten látható további mûvek, melyek a Taxidermia látványvilágát erõsítették. Még úgy is, hogy a végsõ változatból kimaradtak: az óriásira növelt csocsóasztal például, melyen a "felnyársalt" és kitömött mókusok versus hörcsögök diólabdával vívott, virtuális meccse zajlik, eléggé feldúlta a tavalyi filmszemle látogatóinak kedélyét. Szöllõsi C-printjei, fotósorozatai, szobrai egyébként sem kényeztetik el a befogadót, sõt egyenesen sokkolják. Az édi-bédi, halálukban is játszadozó állatkák kacagtató morbiditása csupán kóstoló: a felsõ szint már korhatáros, csak 18 éven felülieknek ajánlott. A fotókon egy japán guminõ, alias Suzuka és barátai tûnnek fel mindenféle "köznapi" helyzetekben: egy nappaliban a mûvész nagymamája mellett üldögélve, vagy egy anatómiai múzeumban, formalinban úszó embriók társaságában. Mellettük kisebb akváriumokban más típusú, preparált hús- és testpótlékok lebegnek: a Szerelmeim sorozat fragmentumai. A disznóbõrbõl, szõrbõl, polipnyúlványokból összeeszkábált, brutálisan nyers altestek (pl. F. Angliából, M. Kínából) nem harmatos kelyhecskék, forró rózsabimbók, hanem iszamos pinák. A ronda nyershús-ágyékok és nõimitációk láttán a régmúlt iparsegédeinek tekintete megüvegesedik - ez lesz hát a jövõ, a hideg, eleven halál.
- dck -
Körzõgyár, Bp. V., Molnár u. 35. Nyitva: február 24-ig.
****
Véres gyémánt Leonardo DiCapriónak tíz éve kellett volna Oscart kapnia. Lehetett De Niro rebellis mostohakölyke, villogtathatta talentumát lecsúszott heroinfüggõként vagy rejtõzhetett Rimbaud bõrébe, valahogy Hollywoodnak nem akaródzott érdemi díjat nyomni az akkori életében javarészt hasonló beilleszkedési zavarokkal küszködõ, plecsnire igencsak érdemesnek tûnõ fiatalúr kezébe. A magaviseletében és testi edzettségében rohamosan fejlõdõ, ám színészileg finoman szólva is egy helyben toporgó DiCaprio azóta fûvel-fával összeállva próbálja visszatornászni megkopott renoméját. Ha az idei Oscarra hajt, a nézhetetlen New York bandái után újra -a hongkongi illetõségû Szigorúan piszkos ügyek trilógia remek elsõ részét újrázó - Martin Scorsesével nekifutni elég esélytelen. Vele az elmúlt évtizedekben szintén szûkmarkúan bántak a filmakadémia ítészei. De ha a Tégla gengszterkedéséért üres kézzel is távozik, még mindig itt a témájában cseppet sem humanistább Véres gyémánt (utáni hajsza), melyet -a manapság bárki által összeüthetõ akcióelemeket is ideértve -a kiszipolyozott Afrikában játszódó erkölcsi tanmesének szántak alkotói. Hatásvadász mese a tehetetlen helybélirõl és az oldalán megtérõ üres lelkû csempészrõl. Hálás szerep, hálás téma, kár, hogy a végén nem a szerencsétlen Afrikát, hanem szegény DiCapriót kell siratni.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
***
Váltó- és keresztkapcsolások. A tudásközvetítés folyamatai a két világháború közti magyar és német nyelvû kultúrában Ez a Kerekes Amália és Teller Katalin szerkesztette szerencsétlen címû és alcímû kötet káprázatos anyagot rejt szakadékony papírkeblei mögött. Az elsõsorban a Frankfurter Zeitung, a Der Tag, a Die Weltbühne, a Die Neue Rundschau, a Pester Lloyd, a Pesti Hírlap címû periodikákból válogatva a kor nagy kérdéseire a tárcarovatban adott válaszokat rögzítették a szerkesztõk. Hogy ekkor micsoda színvonal uralkodott a feuilleton mûfajában, azt olyan szerzõk szavatolják, mint Franz Blei, Ernst Bloch, Ernst Cassirer, Doderer, Oscar Maurus Fontana, Siegfried Kracauer, Karl Kraus, Anton Kuh, Alfred Polgar, Rilke, Balázs Béla, Kállai Ernõ, Kosztolányi Dezsõ, Stella Adorján, hogy csak a legismertebbeket említsük. (Meglep, hogy a Frankfurter Zeitungban évekig publikáló Márai kimaradt.) Ha túltesszük magunkat a bevezetõ tanulmányok posztmodern egyetemi tolvajnyelve okozta kis sokkon, gondos fordításokban, még gondosabb jegyzetekkel ellátva, okos sorrendbe sorolva döbbenetes cikkek tucatjait olvashatjuk. Forradalmi korszak volt, minden pezsgésben, minden a jövõ felé lihegve, új zene, új képzõmûvészet, új városépítészet, új börtönkultúra, a közterek újfajta birtokbavétele, a sajtónyelv teljes átformálódása, hogy aztán Hitler és Sztálin, késõbb beszállva az amerikaiak jól helybenhagyják az összes illúziót - máig tartó hatékonysággal. A tárgyszeretet és az odaadó munka nagyszerû eredménye a könyv; kötelezõ szemelgetnivaló éjszakánként. De lehet délután is.
Banza
Gondolat Kiadó, 2006, 520 oldal, ár nélkül
*****
The Good, The Bad & The Queen: The Good, The Bad & The Queen Damon Albarn nem hagyta magát a brit poppal együtt halottá nyilváníttatni: pár éve belefogott a Gorillazba, és messze túlszárnyalta vele a Blur sikereit, tavaly pedig egy másik projektet is elindítottThe Good, The Bad & The Queen néven - az alkalmi zenekar elsõ kislemeze még az õsszel jelent meg Herculean címmel, s most itt az egész estés bemutatkozás. Mi kellett ahhoz, hogy ez az album izgalmas legyen? Többek között Paul Simon a Clashbõl, Simon Tong a Verve-bõl, aztán Tony Allen, valamint Danger Mouse, a Blur és a Gorillaz albumainak producere. Aki táncolós albumot várt Albarntól, az tegye szépen vissza a polcra a lemezt, pörgõsebb rész ugyanis csak az utolsó számban van, annak is csupán a végén. Amit hallunk, szokásosnak mondható melankólia, jobbára fájdalmas akkordok, bár semmiképpen sem afféle "érfelvágós" muzsika; okosan használják az effekteket (talán csak az ûrpszichedéliába forduló Northern Whale-ben szabadult el túlságosan a hangmérnök keze), dub-, afrobeat- és minimál gitártémák kapcsolódnak egymásba szorosan, és hát a zenekar letagadni sem tudná a blurös, gorillazos múltat, elég csak meghallgatni az 80's Life-ot vagy a Herculeant. A tizenkét számot nagyrészt londoni események és helyszínek ihlették, megesik, hogy konkrét útleírást kapunk egy vonat ablaka mellõl. Mit mondjunk? Utazáshoz esõben tényleg kiváló lemez.
Pirsel Gábor
Parlophone, 2007
****
Hanoch Levin Az élet mint olyan címû darabja házassági komédia: egy pasas harminc éve él együtt a feleségével, amikor egy szívpanaszos éjszakán rádöbben, hogy elég volt. Ettõl kezdve alighanem Parti Nagy Lajos reflektált és ironikus szövegének köszönhetõ, hogy sem bohózatba, sem melodrámába nem fordul a dolog, hanem megmarad komédiának.
Az Ilan Eldad rendezte háromszereplõs darabban a díszlet mindössze egyetlen franciaágy, hisz úgyis e körül forog minden, az elmúlt harminc év kevés sikere és összes kudarca. Az öregedés, az unalom, a kölcsönös érdektelenség napi rutinja rendre ebben a közös ágyban tér napi nyugovóra, hogy aztán reggel ott folytatódjék minden, ahol elõzõ este abbamaradt. Nincsen semmi különös Yona és Leviva házasságában, tehát igazán nézõpont kérdése, hogy éppen jónak vagy elviselhetetlenül rossznak látjuk. Ezeket a nézõpontokat váltogatja a férfi és a nõ: Kern András és Kútvölgyi Erzsébet.
Játékuk különbsége a figurához való hozzáállásban lapul. Kern maga sem hiszi, hogy Yonája képes a sorsfordításra, panaszai, vádpontjai éppen ezért idézõjelesek, komolytalanok. Alakítása mindjárt véleményezi ezt a szerencsétlen, életgyáva alakot - elvégzi azt, amit nekünk, a közönségnek kellene. Sajnálatos következménye ennek a felfogásnak, hogy a partner, Kútvölgyi Erzsébet alakítását is befolyásolja azzal, hogy ennek az archetipikus éjszakának a tétjét csökkenti. Pedig Kútvölgyi Erzsébet - akit a kelleténél sokkal, de sokkal ritkábban látunk mostanában, igazi, neki valóan nagy szerepben pedig már réges-régen nem - beleprésel ebbe a Levivába mindent, amirõl egy ötvenes, a hétköznapokba kissé belefásult nõ szólhat. Sziporkázó játékkal váltogatja az önsajnálatot az iróniával, a belsõ erõt a nõi gyöngeséggel - bedobva itt az egész fegyvertár, szellemesen, hitelesen.
A barát szerepében Rajhona Ádám viccesen nyafogja el, milyen rossz egyedül lenni.
- ki -
Vígszínház, Háziszínpad, február 3.
***
Dreamgirls A musicalben énekelnek. Ijesztõ lehetõség, melylyel mindazonáltal mindenkinek számolnia kell, ha zenés-táncos Broadway-sikerek filmváltozatát ígéri a beharangozó. Naná, hogy énekelnek, jól is néznénk ki, ha Diana Ross és az egész Motown-iskola felfutásának krónikáját könyvbõl olvasná fel egy táskás szemû zenetörténész, bár ezt a mûfajt is lehet nézhetõ eredménnyel mûvelni, jó példának itt van az egy szem mesélõre és a Benkóékra építõ dzsessztörténeti sorozat az m1-en. Az ilyenért persze nem osztanak Oscart, egészen más azonban a helyzet, ha filmszínészek váltanak prózáról dalra - jelen esetben Eddie Murphy vetemedett erre, de itt van Jamie Foxx is, e színésznek énekes, énekesnek viszont színész világsztár. A férfiak, enyhe képzavarral élve, csak másodhegedûsök ebben a rock'n'roll-sztoriban, mely elsõsorban a The Supremes-hasonmás Dreamettes-lányokra, az õ szív- és torokbántalmaikra van kihegyezve. Hang, frizura és csípõmozgás tekintetében a görlök példás szorgalommal, s teljesen érdektelenül hozzák a rájuk osztott figurákat: a formás és jól formálható sztárt, a kevésbé áramvonalas, ezért mellõzött õstehetséget, valamint az örök harmadik lányt, akibõl jóformán csak a fellépõruha látszik. A lányok úgy riszálnak, úgy szeretnek, hogy mind az elsõ sorból, mind a terem hátuljából értékelhetõ elõadást láthasson a közönség: a show tökéletes és tökéletesen személytelen, tisztára, mint egy Broadway-musical. B. musicalbõl B-musical - kicsit olyan az egész, mintha Joliot Curie téri kétszobásunkat egy Joliot Curie téri kétszobásra cserélnénk.
- kg -
AZ UIP-Duna Film bemutatója
***
