Manapság két olyan kortárs zenei fesztivál létezik Magyarországon, mely nem elégszik meg kortárs művek puszta felsorolásával, ehelyett programjait valamilyen vezérlőelv, koncepció szerint szerkeszti meg. Az egyik a pannonhalmi Arcus Temporum, a másik a Trafóban megrendezett Making New Waves. Jó szerencsém úgy hozta, hogy az elmúlt négy hónapban körülbelül száz kortárs kompozíció koncertelőadását hallgattam meg, kreativitást nélkülöző, felsorolásszerű tálalásban. Csoda, hogy már leírhatatlan vágyat éreztem egy intelligensen összeállított kortárs zenei hangverseny iránt? A szakmai libidó abnormális túlvezéreltsége teljes egészében meg is határozta a kritikus diszpozícióját, érzékenyebb lett a művek között felsejlő kapcsolatokra, megértéssel figyelte a szolid tehetséggel megáldott alkotót, és úgy tűnt, hogy az előadó-művészetet illető kérdések feszegetésétől is megszabadulhat.
Ha jól számolta, idén 24 különböző eseményen vehetett volna részt, elsősorban műhelyeken (workshop), előadásokon, valamint három, hagyományos értelemben vett hangversenyen. A kritikus két hangversenyre tudott elmenni, így nemigen alkothat képet arról, hogy a fesztivál mottója - "I am sitting in a room" - miképpen határozta meg az idei összképet. Nem látta a fenti mottó szülőatyjának, Alvin Luciernek az előadását sem, így elhiszi, hogy 1970-es "kultikus műve" és a fesztiváltematika - miként befolyásolja a zenét az akusztikus tér - között szoros kapcsolat van. Valószínű, hogy a koncertközönség nagyobbik része a kritikushoz hasonló felkészületlenséggel hallgatta a hangversenyeket.
Szombaton egy német zongorista (Florian Hoelscher) és egy osztrák zeneszerző, laptopperformer (Johannes Kretz) adott koncertet. Hagyományos és élő elektronikával megtámogatott szóló-zongoradarabok váltották egymást. A hagyományos vonalba tartozott Eötvös Péter (Kosmos, 1961), Ligeti György (Etűd, "Szivárvány", 1985) és Karlheinz Stockhausen (Zongoradarab No. VII és VIII, 1954-55) egy-egy darabja. Az elektroakusztikus többletet Georg Friedrich Haas (Árnyjáték, 2004) és Kretz nagy ívű ciklusa (KlangLogBuch, 2005-2006) hozta. A tradicionális keretek között megszólaltatott darabok mindegyike így vagy úgy összefüggésbe került az elektronikus zenével, s ez oly nyilvánvalónak tűnt, hogy szerkesztési koncepció gyanánt fel sem merült senkiben. Eötvös zongoraművének ismerjük kétzongorás változatát, melyben a második zongora ugyanazt játssza (NB. a hangzó tér ellentétes szegletében!), mint az első, reakcióidőnyi fáziskéséssel. E sajátos visszhangeffektus többek között a valóságos tér kitágulásának illúzióját kelti. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ezen az estén a mű kétzongorás változatát fogjuk hallani, a második zongorát az elektronika helyettesíti majd. Nem ez történt, a laptopperformer hozzánk hasonlóan passzívan hallgatta végig kollégája pontos, akkurátus zongorázását. A Ligeti-darab ebben az értelemben semmilyen technikai manipulációt nem tűrne el magán, de az világos volt, hogy ahol Ligeti keze alól elfogy a zongora (felfelé vagy lefelé), ott képzeletben azonnal feldereng a digitális kiegészítés lehetősége. Stockhausen is natúr zongorára gondolta el művét, az anyagot a racionalitás tébolya rendezte kompozícióvá, a kivitelezés egy komputer számára gyerekjáték. Úgy tűnt, hogy ezt Florian Hoelscher is így gondolja, mert a zongorázógép cseppet sem kényelmes gúnyájába öltözött. A nagy élményt, amiért az egész koncertet érdemes volt megrendezni, Haas darabja nyújtotta. A szerző egyszerű algoritmust talált ki, az élőben játszott anyagot rögzítik, majd 24 másodperces késéssel az eredeti anyag után eresztik. A lejátszott anyag picit gyorsabban "forog", ettől negyed hanggal magasabban is szól, és fokozatosan utoléri (mint árnyék a gazdáját, borzongató!) az eredetit, a felhangzó eredmény pedig igencsak hatásos és nehezen felejthető. Az osztrák zeneszerző már néhány hónapja komoly emléknyomokat hagyott a recenzensben (lásd: Budapesti Õszi Fesztivál: Térey, Téreusz, Dionüszosz; Magyar Narancs, 2006. október 19.), most már biztos, hogy figyelni fog rá. Bonyolult és sokféle algoritmust használt Kretz, művének hatása azonban meg sem közelítette Haas darabjáét.
Másnap világszínvonalú kvartett, az Arditti Vonósnégyes adott világszínvonalú koncertet. Nem állítom, hogy nagyszabású hangversenyük minden műsorszáma remekmű volt, de azt igen, hogy mindegyik darabot remekműnek kijáró felkészültséggel, kigyakorlottsággal, interpretátori kreativitással, fegyelemmel és hittel adták elő. Előadásuk nyomán meglehetősen világosan rajzolódott ki a magyar kortárs zene nyomora, melynek csak része, hogy zeneszerzőink többségét a bátortalanság és az igénytelenség valamilyen speciális elegye jellemzi. Más lapra tartozik, hogy miként tartósítja évtizedek hazugságait a vegetálás szintjén működtetett struktúra.
Rátérve a műsorra, jólesett azonosulni Pascal Dusapin 5. vonósnégyesének megkapó és hétköznapi szépségével vagy Alvin Lucier darabjának (Navigations for Strings) minimalista erejével. Iannis Xenakis kompozíciójának (Tetras) váratlan fordulatai azonnal megindokolták magukat (persze ez is részben előadási kérdés), így a mű meglepő módon a folyamatos fejlesztés gördülékenységével haladt előre. Marco Stroppa (Spirali) darabja a fesztivál tértematikájához illeszkedett. A feldolgozásra szánt zenei anyag mennyiségéhez képest a kompozíció túlméretezettnek tűnt. E tekintetben Lachenmann (III. vonósnégyes) is elvetette a sulykot, de az előadás minősége erről a tényről elég hatékonyan elterelte a figyelmet. A közönség ráérzett erre a minőségre, kitartó tapsával kis híján ráadásra bírta az Arditti Vonósnégyest.
Trafó, február 16-17.
