Beethoven: IX. szimfónia Vajon mi lett volna, ha Beethoven nem fejezi be a IX. szimfóniát, és a mű a negyedik tétel, vagyis durván szólva az "Örömóda" nélkül marad? Lenne most EU-himnuszunk (melyet az eredeti átírásával egyébként lemezünk dirigense, Herbert von Karajan követett el)? Akit érdekel a Kilencedik utóéletének mélyebb története, olvassa el a francia zenetudós, Esteban Buch remek könyvét (német fordításban: Beethovens Neunte. Propyläen Verlag, Berlin, 2000), és megtudhatja, miféle szerencsétlenségek érték már ezt a művet. Persze mindez legkivált a negyedik tételre vonatkozik, és ez volt mindig a vájtfülűek gúnyának céltáblája is. Valószínűleg Stravinsky porolta ki a legszellemesebben: "Az utolsó tétel hibáját nagymértékben dörömbölő témájának kell tulajdonítanunk. Minthogy a zeneszerző nem tudja továbbfejleszteni - ki tudná? -, szétteríti, mint valami katonai parádét. (...) A Kilencedik 'szent', és már akkor az volt, amikor első ízben hallottam, 1897-ben. Azóta sem értem, miért. Valóban volna benne valami 'üzenet' vagy ún. proletár vonzerő?" A nagy Igor a harmadik tételt is jól helybenhagyja, de persze az első kettőről nem szól, nyilván, mivel azokról nehéz rosszat mondani. Mert hát az első tétel indulása tényleg a világ teremtését idézi, a második pedig talán a leghideglelősebb scherzo a szimfonikus műfajban, a szólóhangszerként használt üstdob egyszerűen ördögi ötlet. Karajan 1977-es, most újból kiadott előadása vitán felül a darab egyik legjobb felvétele. A Berlini Filharmonikusok valósággal a téboly szélén muzsikálnak, különösen az első tételben: a vonósok üres kvintjei utáni első csúcspontnál már letaglóznak, és a helyzet egyre aggasztóbbá válik. A minden képzeletet felülmúlóan hosszú scherzo (1411 ütem!) egy pillanatra sem unalmas, száguld valami tébolytáltoson. A harmadik tétel gyönyörű, teljesen transzparens hangzású, egészen vonósnégyesszerű olykor, a negyedik pedig olyan, amilyennek lennie kell, és hát kétségkívül akad benne némi "proletár vonzerő". Karajan feltárja a mű abszurditásait is, pl. az első tételben a teljesen önállósodó fafúvós szólamokat, a második tétel monomániás ostinatóit, és még sorolhatnánk. Hátborzongató. (Universal/Deutsche Grammophon, 2007) *****
Elina Garanca: Aria Cantilena Karajan egyik kedvenc énekesnője, a csodálatos Christa Ludwig nyilatkozta egyszer, hogy ő ma nem lehetne híres. És amikor a riporter megkérdezte, miért, lefegyverző őszinteséggel felelt: "Mert csúnya voltam és kövér." Na igen, manapság elvárják, hogy a sztár bombanő legyen, és az 1976-ban Rigában született hölgy hozza is a formáját, az összesen 17 (!) fényképet tartalmazó bookletben mindenféle frizurával és különböző ruhákban pózol - minden hódolatom a manökennek. De hogy énekelni is ilyen szinten tud-e, erről komoly kételyei támadnak az embernek. Már a műsor is a giccs irányába viszi a dolgot, a Las hijas del Zebedeo (vajon ki az ördög lehet ez a Zebedeus?!) című Ruperto Chapí-operából előadott zarzuela amolyan latin narodnyica tűzrőlpattanás (ráadásul a felső lágéban elég hamis a hölgy), és nagyjából hasonló tészta, pontosabban tapas Villa-Lobos és Xavier Montsalvatge egy-egy dala is. Hogy Garanca ennél többet érdemelne önmagától, azt a Massenet Wertherjéből vett áriával bizonyítja, erős - bár talán kissé kimódolt - drámaiság van előadásában. Hogy van némi humora, azt az Olasz nő Algírban egy részletével igazolja. De itt meg az alsó regiszterben hamiskás. A hölgy eredetileg musicalsztárnak készült; nem kellett volna szívósabban kitartania tervénél?! (Universal/ Deutsche Grammophon, 2006) ***
Bartók: Kossuth-szimfónia, A fából faragott királyfi Az új Bartók-összkiadás, melynek pontos neve Bartók Új Sorozat, első darabjának zenetörténeti súlyát az adja, hogy szinte biztosan a művek eddigi legjobb felvételét hallgathatjuk a Kocsis Zoltán által vezetett Nemzeti Filharmonikus Zenekartól. Kocsis egy interjúban azt mondta, a lemezkészítésnél az egyik fő elvárás, hogy egy nagy mester nem tökéletes műveiről is be kell bizonyítani, hogy nagyszerűek. Ez a Kossuthtal sikerült, ahol eddig többnyire Richard Strauss hatását hallottuk, most egyértelműen Mahlert orrontjuk, noha Bartók persze nem ismerte a műveit. A fából faragott... meg most amolyan takarékra csavart Mandarinnak tűnik, ősvilági erő, csodálatos természetköltészet, minden pillanatban ihletett zenélés, és amikor a Királyfi elindul (14. szám), nagyjából azt is megértjük, mit jelent magyarnak lenni: folytonos elhatározás, nekilendülés, de mindig visszatorpanás, ezúttal a D hangra. (Hungaroton, 2006) *****
Neujahrskonzert 2007 A Bécsi Filharmonikusok hagyományos újévi koncertjén Zubin Mehta semmi különöset nem produkál, és ez még a világ egyik legjobb zenekarának sem elég. Megy a szokásos galoppozás, polkázás, keringőzés, minden rendben, a játék (majdnem) tökéletes, de aki még emlékszik Karajan vagy Carlos Kleiber felvételeire, csalódni fog. Mert a mindeme kedélyes marhaságokban rejlő démonológiát hiába várjuk. Tetszett egy ismeretlen darab, Joseph Hellmersbergertől az Elfenreigen. Meg a Wo die Zitronen blüh'n a nagy Strausstól. (Universal/Deutsche Grammophon, 2007) ***
