Artus: Sztélé Élõ emlékmû-rekonstrukció, amelyet Goda Gábor Társulata 2006 márciusában Mexikóban készített elõ, az amerikai Thunder Bay és a román Toaca társulattal. Errõl a "szeánszról" hozta haza az óriási, jelekkel vésett kõtömbök, az ókori sírhelyek üzenetét, amely az egykori, kelenföldi gyárépületben berendezett stúdió falai között egészen bizarrul hatott. A darab egy kerek színpadon játszódik, amely körül a túlzott belefeledkezést eleve nem biztosító kempingszékeket a nézõ tetszõleges nézõpontba helyezheti. A táncosnõ-áldozat imákat mormol, miközben lassú mozdulatokkal, hosszan bûbájoskodik, talán mesél, aztán a színpad belsejébõl férfialakok bukkannak fel, mint csatornalények, majd egy zenész is elõkerül, akinek kövekkel fedik el a szemét, és csikkszedõ kannán meg cintányéron hegedüli el az idõt. Nem láthatja, de ritmust szolgáltat annak a misztériumnak, amely elõttünk zajlik a mobil, Pandora szelencéjének is nevezhetõ színpad-installáción. Egészen megrázó, hogyan jutott el Goda Gábor a kontakt tánctól a fuvallat- és baltakontakt gondolatig. A történetíró kezét és gondolatait széllények irányítják, a férfi egy lassított felvételnek tûnõ jelenetben szekercével "hajtja" a nõt egy "erkölcsileg jobb világ felé". Ahova a szerszám éle illeszkedik, abból a pontból éled újra, indul tovább a mozdulat. Ha eléggé felkészültek vagyunk, azt láthatjuk itt, amire egyébként gondolni sem merünk. A háttér tiszta kõfalán pókként másznak a lények, és ekkor tanúságot tesznek fizikai felkészültségükrõl is, csak hogy ne feledjük, hogy õk táncosok, és a testüknek ebben a lesüllyedt létben is van mire emlékeznie. Végül hatalmas akváriumban hörög a szép ara, aztán magas, üreges téglasorra helyezik, alatta gyertyák égnek, a testek körvonalai pedig ott maradnak késõbb is a falon. Hogy emlékezzünk: mindennek, amit magunkkal és másokkal teszünk, az idõben lenyomata, életünkre vonatkozólag pedig következménye van.
- sisso -
Artus Stúdió, február 7.
*****
Keller András, Klenyán Csaba, Perényi Miklós és Várjon Dénes rendkívüli hõfokú koncertet adott, meglehetõsen vegyes mûsorral, noha mindössze két zeneszerzõ szerepelt, Bartók és Dvorák, ám nekik kevés közös dolguk akadt a szellem történetében. Bár minden héten lennének ilyen csillagórák, és akkor ezek lennének a hétköznapok! És erre az esély nem is kicsi, hiszen rengeteg remek magyar muzsikus akad, aki szívesen kamarázna a nagy nyilvánosság elõtt; kérdés, a közönség mennyire kedveli az ilyesmit. Hogy a probléma valós, azt a Zeneakadémia kissé foghíjas sorai mutatták ékesszólóan. A nyitó számmal (Bartók: 1. hegedû-zongora szonáta) roppant kockázatot vállalt Keller András és Várjon Dénes: a mû hatalmas elõadói nehézségeit leküzdeni korántsem hálás feladat, mert a sokszor enigmatikus fogalmazású, rendkívüli érzelmi kilengésekkel tüntetõ darab még tökéletes játék esetén is csak vonakodva nyílik meg a publikumnak. Keller és Várjon hihetetlen stiláris otthonossággal, virtuózan és megvilágító erõvel muzsikált. E korai csúcspont után kellemes közjá-téknak bizonyult Dvorák Rondója, melyben bebizonyosodott, hogy Perényi Miklós gordonkájának nincs igénytelen feladat, mint mindig, most is csodálatos ihletettséggel játszott. Jött a második csúcspont, ismét egy, talán a furcsa hangszerösszeállítás (klarinét-hegedû-zongora) miatt népszerûtlen mû, Bartóktól a Kontrasztok. Klenyán klarinétja kukorékolt, vinnyogott, sivított, édes borongott, néha egészen ütõhangszeresen dobolt, kísért és vezetett, és nagyjából ugyanezt produkálta Keller hegedûje is. A második tételben, a folyondárként egymásba szövõdõ, egymással motyogva beszélgetõ hegedû- és klarinétszólamokban hallucinatív muzsikálást hallottunk, a zárótétel egyszerre volt dzsessz és spirituális népzene.
Szünet után Dvorák f-moll triója (Keller, Perényi, Várjon) a romantika teljét adta, adakozó gazdagság, melegbarna tónusok, mélységesen hiteles pátosz, kiharcolt életöröm. Szóval csillagórák hétköznap.
Zeneakadémia, február 8.
*****
Alfred Brendel a zongorázó Kant, aki választ adott a kérdésre: mi az elõadó-mûvészetben a felvilágosodás? "Minél pontosabban mûködik az értelmünk, annál nagyobb kell legyen az ámulatunk" - írja egy esszéjében. A négy legnagyobb bécsitõl csupa "bés" hangnemû darabot játszott, a két c-moll szonáta (Haydn és Mozart) amolyan keretes elbeszéléssé tette az estét. Brendel bizonytalanul kezdett, de a záró Mozart-mû után rec. kissé visszavonta ítéletét, a koncepció volt ugyanis visszafogott, a mezzofortén alig túlemelkedõ Haydn-játékban, a drámaiságtól mentes, távolságtartó elõadásban. Beethoven Asz-dúr (op. 110) mûve sem a drámával (ráadásul a kocsmázós második tétel eléggé elnagyoltan, technikailag gáncsolhatóan hangzott), hanem az elemzés kérlelhetetlen pontosságával gyõzött meg, noha a zárófúga nem szökkent át a transzcendencia tartományába. A szünet után játszott két kései Schubert-impromptu (és a ráadásként adott harmadik) hozta a csillagórák legfényesebbikét, az elsõ (f-moll) kézkeresztezéses középrészének álmodozó lebegésénél szebbet még elgondolni is képtelenség, a b-dúrban írt variációs darab minore részében pedig már a drámát is megélhettük. Vagy inkább a mélységes rezignációt, immár belátva az Adorno-féle felvilágosodás dialektikáját is. De azért a bennünk élõ erkölcsi törvény és fölöttünk a csillagos ég rendíthetetlen maradt.
- csont -
Zeneakadémia, február 9.
*****
A mítosz Jackie Chant biztos sokan imádják, de olyat is ismerek, aki szerint unalmas bohóc. Az igazság viszont az, hogy rohamosan öregszik, és az angolt változatlanul rémesen töri. Talán éppen ezért döntött úgy a Csúcsformában harmadik (!) része elõtt, hogy ezentúl nem csak nyaralni jár haza. A "vissza a gyökerekhez" túra -a szokott családi kiszereléstõl eltérõen -komor (újabb) rendõrsztoriban és a tizenhatos korhatár bélyegével ok nélkül megpecsételt darabban teljesedik ki. A Hongkongban ezer éve mítosznak számító akrobata kimerészkedik a kínai szárazföldre - ahol tárt karokkal és jelentõs adókedvezménnyel várják -, sõt még Indiába is átruccan. Kaszkadõrmutatványai miatt ugyan az összes csontját eltörte már, ám a javíthatatlan örökifjú romjaiban szeret igazán pörögni. Meg is kapja bõven: különbözõ idõsíkokban gyepálják. Ötven felett mûvészileg nincs mit bizonyítania, marad a szokott gravitáció elleni lázadás (vertikális zuhanás, bunyó a futószalagon). Az egyébiránt ügyesen koreografált jeleneteket és országismereti elemeket dögivel tartalmazó látnivalóban önmagát álmodja hasonmása múltjába: egyszerre helyi érdekû grálvadász és a vízióit elõidézõ, rossz császári ágyasba habarodó kínai hérosz. Amit Jet Li és Harrison Ford együttesen alig bírna összelihegni, azt Jackie, a hódító simán abszolválja egyedül. Mûve: cselekményvezetésében következetlen és saját epikus térfogatától megrettent idõutazás. Nagy kár, hogy turisztikai propagandából és Jackie Chanból bajosan lehet épkézláb filmet készíteni.
Balázs Áron
Forgalmazza az Intersonic
**
Miklósa Erika és vendégei Miklósa Erika szép asszony, ezen az estén pedig különösen szemet gyönyörködtetõ a jelenléte: utánozhatatlan sikkel viseli gyors ütemben váltott estélyi ruháit, mozdulataiból kifinomult elegancia árad, s tartását látván bizton bevezethetõ lenne bármely udvari bálba. Ám ez mind-mind érdektelen és haszontalan mellékkörülménynek számíthatna, ha nem írhatnánk le egyúttal a legfontosabb lényegi megjegyzésünket: a világszerte föllépõ magyar opera-énekesnõnek igen jól áll a bel canto. Bellini, Donizetti, illetve Verdi áriái és kettõsei - úgy is, mint hatásos öltözékkiegészítõk - ízlésesen, ritka kellemmel kerülnek elibénk, s Miklósa cserfes Adinaként éppoly megnyerõ, mint a Puritánok szerelmi elmeháborodott Elvirájaként. Igaz, mindazok, akik az elõvezetett operarészleteket Edita Gruberova, vagy netán "La Stupenda" Joan Sutherland hangzásideáljához mérik, inkább csak úgy félszívvel lelkesednek Miklósa elõadásmódjáért és hangjáért, de a többiek öröme alighanem csorbítatlan ezen a jól sikerült gálakoncerten. Az örömhöz nagyban hozzájárul, hogy a hazai díva két külföldi vendégének egyike, a basszus Roberto Scandiuzzi igazi, hétpróbás mesterdalnok, jóllehet a közönség ezt a ritka szerencsét csak a második nekifutásra képes fölismerni. Dulcamara buffoáriája után ("Udite o rustici!") azonban tömegesen nyugtázzuk az örvendetes tényt, s lelkesen dicsérjük e meleg színû hangot, valamint Scandiuzzi fölsziporkázó komédiási vénáját. S még a másik vendég, a máltai Joseph Calleja is szerez kellemes pillanatokat mindnyájunk számára, hiszen változhatatlanul panaszos tenorhangja, ami oly feszélyezõnek bizonyul a léha mantuai herceg nõcsábító strófáiban, fölöttébb jól illik Nemorino románcához meg a teljes családját gyászoló Macduff fájdalmas áriájához.
László Ferenc
Mûvészetek Palotája, február 9.
**** és fél
Richard Alfieri Hat hét, hat tánc címû darabja nagyjából fabatkát sem ér: melodramatikus, könnyzacskókra ható mese egy középkorú meleg tánctanár és egy idõsödõ magányos asszony lassan bontakozó barátságáról. A Thália Színházban bemutatott, de könynyen utaztatható produkciót Ilan Eldad rendezte - de a szöveget elõbb szerencsére átírta és a tocsogásból kimenekítette Parti Nagy Lajos. Az immár nem nedvedzõ dialógusokhoz két nagyon jó színész került, két alkatilag önironikus, reflektált személyiség: Vári Éva és Kulka János. Utóbbi mint Michael durva humorban, és a legelején mélylila tónusban utazik, míg Vári Éva Lilyje türkizben sápítozik mellette; aztán színt vált az elõadás, jön a fekete - vörös, a piros - zöld, csak a sprõd intonáció marad: "séróból hárítva" az érzelgõsség.
És jól szórakozunk: a színészek remekül táncolnak, könnyû asszókat vívnak sok humorral, lassan feltárul két másként szomorú élet, de sírni nem kell (Vári mondja: "a férjem jó ember volt, csak nagyon rossz"). Van swing, keringõ, tangó, csacsacsa, foxtrott meg diszkótánc - az asszony floridai otthona kellemesen üres, csak néhány tárgy, leginkább virág változása jelzi, hogy múlnak a hetek.
Van azért kicsi üzenet, népnevelés melegtémakörben; ez megúszhatatlan, de nem fáj nagyon, mert elnyomja a két színész karakterformáló ügyessége. Van a múltból felbukkanó igazi tragédia is, de ez sem fúl könnyözönbe, mert zene jön és tánc - milyen remekül mozognak együtt, milyen ügyesen játsszák, hogy az egyik tanít, a másik meg nem tanul, mert mindent tud...
És akkor Alfieri úr darabja szépen kiúszik a tágas balkon felett a tenger párájába, mi meg ott maradunk két kiváló színészi alakítással - és ez a legjobb, ami történhet velünk ezen az estén. Hálásak is vagyunk érte, tapsolunk rogyásig, miután Kulka kimondta a legutolsó szót: "naplemento" (sic!).
- ki -
Thália, január 6.
****
Luftkastellet 4. A dán Music For Dreams kiadó válogatássorozata immár negyedik epizódjánál tart: a Kenneth Bager által összeállított legfrissebb anyag alighanem erõsebb, mint valaha. Remek atmoszférájú, hol lüktetõ, hol andalító szerzemények sorakoznak egymás mellett - többségük persze a skandináv vérvonalról való, de azért akadnak hangsúlyos kivételek is. A Hess Is More kétértelmûen érzéki Yes Boss-a remek kezdés, de az elsõ igazi gyomros mégiscsak dj Disse Lou Reed átértelmezése: a Walk On The Wild Side-ból megmaradt az összetéveszthetetlen basszusgrúv és a nõi háttérvokál, ezt az alkotó egy behízelgõ, lüktetõ dubkabátba öltöztette, az eredményt pedig egyszerûen nem lehet megunni. A kompilátor Kenneth Bager még ennél is tovább merészkedett: a Love Won't Leave Me Alone megtévesztõ elektroid felütése után himnikus, szerelmes hangulatba vált, amit csak tovább súlyosbít Jean-Luc Ponty kölcsönzött hegedûjátéka. És persze ott figyel a táncosszekció is: a Sony Bravia-reklámmal elhíresült José Gonzales Crosses-ét a finn Jori Hulkkonen fordítja át finom house-ba, a svéd The Knife testvérduó a Silent Shout-tal vált hûvösen borongósba, s Quentin Harris Let's Be Young-ja vagy az életmû ismeretében kifejezetten atipikusnak mondható, jamaicai hangulatú Parov Stelar-remix (mondjuk a dub-reggae-ben utazó Djosos Krost egyik darabját fordították át) is úgy ad a fülnek, hogy közben a láb sem marad dolog nélkül. Ám az egyik legjobb szerzemény akkor is a zárószám: az újra aktív Propaganda Valley Of The Machine Gods-a szépen beülteti a hintába a hallgatót, aki utóbb már ha akarna, se tudna kiszállni.
- minek -
MusicFor Dreams/Neon Music 2006
*****
A kiállhatatlan Elõfordult már, hogy felébredtek egy buszon, és fogalmuk sem volt, honnan hová mennek, és egyáltalán mit keresnek ott? Hõsünk, a görög nevû, de erõsen norvég Andreas (Trond Fausa Aurvaag) nem italtól pityókásan bóbiskolt el valamelyik külvárosi éjszakai járaton. Azt ugyan mi sem tudjuk, honnan jött és hogyan került a jármûre. De a létezõ városok legtökéletesebbike felé robog, ahol az emberek "többnyire boldogok". Ahol van munka (nem túl megerõltetõ), keep smiling-tréningen átmosott agyú barátságos fõnök, könnyen kapható irodistalányok, szombati golfpartik. Mi mást is kívánhatna egy férfi?
Jens Lien egyszerûen bedarálta feketekomédiájába Beckett, Huxley és Orwell antiutópiáit. A kollégák, akiknek arcáról soha nem fagy le az udvarias mosoly, éppoly idegesítõk, mint a szómahabzsolók. Talán a Szeretetminisztérium munkásai a szürke kezeslábasos figurák, akik jóságos mosollyal tüntetik el az öngyilkosok bélmaradványait és mementóként hátrahagyott vértócsáikat. Az élet olyan, mint egy skandináv nappali: mentes a felesleges elemektõl (érzelmek), és nincs benne rendetlenség (hisz gyerek sincs). Andreas kétségbeesett kísérleteket tesz, hogy kizökkentse környezetét e "rendességbõl", majd menekülõre fogná, mint valami Vladimir, de a létezõ városok legtökéletesebbikében még megdögleni sem hagyják az embert. A mindennapi szituációkat Aurvaag játéka tölti föl feszültséggel: jelentéktelenségének biztos tudatában, sztoikus látszatnyugalommal szemlélõdik, pókerarccal készíti elõ érzelemkitöréseit.
Jens Lien disztópiája valódi horror, és egy kicsit hasonlít a világra, amiben létezünk.
Bánky Bea
A Budapest Film bemutatója
****
