"Valószínűleg több nincs már benne" - summáztuk a "berlini iskola" hőskorát karácsonyi visszatekintésünkben (lásd: Úgy van, hogy nincs, Magyar Narancs, 2006. december 21.). Sem a nagy öregek aktivitása, sem az újabb generációk munkái nem cáfolják ezt, hiszen azt a zenei világot, amit a Tangerine Dream (TD), az Ash Ra Tempel vagy Klaus Schulze három évtizeddel ezelőtt megteremtett, érdemben senki sem tudta megújítani. Az utódok albumait hallgatva nemegyszer az az érzésünk, mintha ebben a zenei nyelvben nem volna már szabad hang: a TD vagy Schulze minden hangképet és hangszínt, ritmikai ötletet kihozott hajdanán gépeiből. A markáns továbblépés hiánya persze nem a színvonaltalansággal azonos: vannak igen nívós anyagok, de persze nem kis számban olyanok is, amik gyönge utánérzésnek tűnnek.
Az alábbiakban csupán néhány, általunk jellegzetesnek tartott tavalyi lemezről lesz szó. Az mindenesetre kijelenthető, hogy legfőbb ihletőjük a TD és Klaus Schulze hetvenes évekbeli világa: a gyors ritmusú hangfolyamokra épülő, a pentatóniát felettébb kedvelő mellotrondallamok, a romantikusan hömpölygő, hosszan kitartott szintetizátorakkordok, a sejtelmes elektronikus effektek. Az a fajta muzsika, ami finom zörejeivel, egyszerre nyers és lágy hangszíneivel pillanatok alatt beindítja az erre fogékonyak fantáziáját; nem véletlenül nevezte Schulze az ilyesfajta műveket "képzenének" (1975-ben jelent is meg ilyen címen - Picture Music - lemeze).
Radio Massacre International: Septentrional A három legambiciózusabb formáció, az AirScuplture, a Radio Massacre International (RMI) és a Redshift egyaránt brit. Nemcsak a hangzásviláguk miatt tipikusan "berliniek", hanem azért is, mert előadásaikon az improvizációt részesítik előnyben. Alighanem emiatt van az is, hogy lemezeik olyan független (vagy saját) kis kiadóknál jelennek meg, amelyek nem kényszerítik őket vállalhatatlan zenei kompromisszumokra. Ennek persze ára van - munkáik üzletileg messze nem nyereségesek (sőt).
Az RMI ezzel együtt folyamatosan dolgozik. A Septentrionalon jól felismerhető a nagy előd hatása (leginkább a TD-virágkor két minőségi produktumáé, a Ricocheté és az Encore-é), de a meditatív és a lendületes (néhol vaduló) szakaszok jó ütemű váltakozása, a gazdagabb ritmusvilág fenntartás nélkül RMI-védjegynek tekinthető. A legjobban sikerült darab a negyedik tétel (Searching Septentrional Skies), amely struktúrájában mintegy szintézise a lemezegésznek. (DiN, 2006) ****
Redshift: Toll Nem rossz, de volt jobb is - mondhatjuk a 2004-es eindhoveni E-live fesztiválon rögzített felvételről. A Tangerine Dream- és Schulze-motívumok sokkal inkább átütnek, mint a tárgyalt RMI-zenén, ezzel együtt nem puszta utánzásról van szó. Szuverén alkotás, amelynek nyitánybeli (Stuka) hangulata kellőképpen megfogja a hallgatót, s amelynek második száma, az egyszerű motívumokra épülő, a háttérből lassan előtörő, majd mindent eluraló kórusszintijeivel monumentális hatást keltő Cast Down kifejezetten erősre sikeredett. S bár a továbbiakban nem bírja tartani a lemez ezt a szintet, a Toll nagy csalódást még a legfinnyásabb rajongóknak sem okozhat. (Distant Sun, 2006) **** alá
The Omega Syndicate: Apocalypse A TD-Schulze-recept használata önmagában persze nem garancia semmire. Jó példa erre az OS, amely szépen felmondja ugyan a leckét - szekvenszerek, Moog modulárok, Edgar Froese (TD)-féle gitárriffek, s oly sok, a "klasszikusoktól" kölcsönzött betét, hogy a felismerésükből vetélkedőt is lehetne tartani -, ám ennyiben ki is merül az igyekezete. A lemez közepén valami ugyan megmozdul (Pixie's Playground), de az összképen javítani az sem tud: a legnagyobb jóindulattal is legföljebb kellemes háttérzeneként értékelhető. (Neu Harmony 2006) **
Frank Klare: Moods Klare annak a nemzedéknek a jellegzetes képviselője (a fél évtizede hallgató Bernd Kistenmacherrel egyetemben), amelyik közvetlenül a hőskor után, a nyolcvanas évek elején fordult az elektronikus zene felé. Korai együttese, a Synco nem is tudott kilépni a TD-klónság állapotából. Klare szólistaként egy jóval emészthetőbb, dallamosabb irányba mozdult el, utóbbi munkáiban azonban visszatért a "berlini" irányzat ambient és pszichedélikus gyökereihez. A Moods azon teóriára épül, hogy a különböző frekvenciák folyamatos befogadása olyan változásokat idéz elő az agyban, amik a hallgatót végül egy mélyebb, meditatív állapotba vezetik. A három tétel (az egyenként több mint félórás Alpha és Beta, valamint a tízperces záró Theta) a szerzői szándék szerint e lélekbeli utazás egyes fázisait jelöli. A korai Klaus Schulze hatása - különösen a második részben - egyértelmű, Klare azt továbbgondolva keverte ki a maga sűrű atmoszférájú, egyéni muzsikáját. Elsősorban az elmélyedésre hajlamos e-zene-kedvelőknek ajánlott, mivel az olykor grandiózus hangzásvilág az átlagosnál komolyabb odafigyelést igényel. Megéri. (Groove Unlimited, 2006) *****
