Zene

Ezekben a napokban több forrásból is értesülhettek olvasóink: a Fonó Budai Zeneház a csőd szélére került. Hogy ez a hír milyen mélységben borzolja fel a kedélyeket, azt nem igazán sejtem. Hogy mivel jár, az könnyebben elmondható. Azzal jár - például -, hogy becsukhatja a kapuját a magyar népzene, világzene és dzsessz legrangosabb műhelye, meg azzal jár, hogy kárba veszhet több ezer órányi (népzenei) gyűjtés, és elveszítheti a kiadóját-terjesztőjét pár tucatnyi zenekar. A tervezett negyvenöt helyett tizenhét kiadvány után elapad az - Utolsó óra program felvételeit megjelentető - Új Pátria sorozat; lényegében megszűnik egy hely, amire (országimázsilag) büszkék lehettünk.

Biztos többen emlékeznek arra, hogy jó tíz éve milyen látványosan élvezkedtek vájt fülűek a triphopnak elkeresztelt, s azóta természetes halált halt stílus nagyszerűségén. Biztos mindenkinek megvan az összes Massive Attack- meg Portishead-album a polcokon, és biztosan sokan sajnálták, amikor az egész (amúgy nem érdemtelen) felhajtás véget ért. Én onnan kezdem ezt az időszámítást, amikor az egomán, félig saját tudattalanjában élő, antiszociális Tricky elhagyta az MA-t, hogy szólóban mutassa meg mindenkinek, milyen szar érzés végtelenül frusztráltnak, dühösnek és szétesettnek lenni.

Mifelénk még az sem elégséges a tisztességes telt házhoz, ha valaki anno a Beatlesben játszott, úgyhogy nem állíthatnám, hogy különösebben meglepett volna a Budapest Sportaréna kábé ötvenszázalékos telítettsége Dave Gahan hétfő esti szeánszán. A helyválasztás egyébiránt teljes félreértés: az aréna egy Depeche Mode-bulihoz illő választás lett volna, ám szólóturnéján Dave többnyire sokkal kisebb helyeken játszik mindenfelé.

Mostanában többször esett meg velem, hogy olyan könyv került a kezembe, amilyet olykor magam is írni szeretnék. Aztán rájövök, hogy mégsem egészen ez az. Nyerges András könyvét is ilyenfajta érdeklődéssel vegyes irigykedéssel kezdtem olvasni, de ahogy előrehaladtam, egyre fakult bennem ez az érzés, hogy a végén már inkább csak valami neheztelésféle maradjon belőle. Igen, átestem a ló másik oldalára, és úgy látom, most már túlságosan is szigorú vagyok vele.

Ekönyv (alcíme: A modern kor: a 17. századtól napjainkig) rendkívül komoly tudományos apparátussal készült (majdnem húsz oldalon át sorakoznak a bibliográfiai tételek), mégsem érdektelen figyelembe venni az elbeszélés módját. A történettudományos művek narrátora kerüli az állásfoglalást, perspektívája, nézőpontja túl van a szereplőkén, nem azonosulhat egyikőjükkel sem. Ezt azonban aligha lehet következetesen véghezvinni, Ettinger esetében is gyakran kibújik a szög a zsákból, és persze ezek a munka leglendületesebb és legszimpatikusabb oldalai.

Ha sokat faggatózik a gyerek, hogy miért fehér a hó vagy hideg a fagylalt, a német szülő előbb-utóbb besokall, és szó szerinti fordításban azt válaszolja: Mert a banán görbe. A "weil die Banane krumm ist" ugyanis ignorál minden bugyuta, értelmetlen kérdést, amit gyerekes dolog vagy vérciki feltenni. Nincs magyar megfelelője; a mert elöl a mókus van nem vált szólássá a miért van hátul a mókus farka? kérdésre. (A Vértestvérek nem NDK-, hanem magyar film.) A nyelvtudáshoz elvben hozzátartozik, hogy az ember tisztában legyen az itteni banán és az ottani Banane közti különbséggel, úgymond kulturális jelentéstartalmaival. A nyelvkönyveket és a szótárakat nem erre találták ki, a legcélravezetőbb, ha sokat forgatjuk a német lapokat, rágyógyulunk a tévére, vagy elfogadunk egy bébiszitterállást Baden-Württembergben. Györffy Miklós kulturális szótára

Ez most kurva jó. Nem tudom, sikerül-e úgy megírnom, hogy elhiggyétek, hiszen én se hittem el.

Ezekben a percekben jó kis tombolás lehet Elton John koncertjén, tőlem nyolcvan kilométernyire. Én már délután láttam, ott állt hetvenhétmillióra beárazva a Blikk címlapján. Biztos ennyi, már legalábbis nem néztem utána, semmi kedvem a "kapcsolatos" körökben mélyebbre ásni magam. Elton Johnnal különben az égvilágon semmi bajom. Mi bajom lehetne egy jelentéktelen idegennel? Állítólag volt idő, amikor sikerült valamit hozzátennie a poptörténethez, úgy huszonöt évvel ezelőtt. De azóta semmi hír. Mindenesetre azt hallani, még híres ember. Ennyit erről. Jó lehet neki.

A kórus bekötött szemmel arról énekel, hogy a szerelem vak. Pixi narancssárgában, Mixi rózsaszínben van tartva - a két gügye arisztokrata amúgy nem is olyan gügye. Miska a "Hoppsza, Sári" alatt egy táncoslánnyal flörtöl. Közben rendületlenül köpködi a szotyolát, egyenest a zenekari árokba.

Úgy tűnik, idén sem maradnak magas színvonalú szórakozás nélkül a kortárs elektronikus tánczenék megszállott rajongói. A technótól (újabb szögek a koporsónkba: jön Cari Lekebusch, a svéd legenda!) a csak részben villamosított nu jazzig minden műfajból megkapják azt, amit csak szemük-szájuk (s többnyire fülük) megkíván: lesz külföldi és magyar kitűnőség egyaránt - utóbbi persze korántsem véletlenül: e műfajokban (s ezen kívül még, hogy egy meglehetősen távoli példát említsünk, sátánista black metalban) egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.

Amusical mint műfaj lényegében szolgáltatóipari ágazat. Ez persze a legkevésbé sem zárja ki tehetséges, kreatív művelését, mégis az tűnik célravezetőnek, ha a szolgáltatás színvonala felől közelítünk hozzá.

Van az úgy, hogy az ember falra festi az ördögöt. A múltkor még a mátrixban voltunk, de ez már a való világ. A Mátrix című film kapcsán fejtegettük, hogy a menekülés mítosza, miszerint (mindig) kell lennie egy másik megoldásnak, egy párhuzamos világnak, kiderülhet bármikor, hogy amit eddig csináltunk, azt valaki más álmodta egy túlcsordulóan bőséges vacsora után, és az illető most fölébredt, így eddig viselt dolgaink vagy meg se történtek, vagy egy nyilvánvalóan magasabbrendű színjáték, játszma részét képezik stb., szóval ha valami (film adott esetben) ezt elég harsányan képviseli, az elegendő-e ahhoz, hogy kultfilmet emlegessünk, s ne csak annyit mondjunk, amennyit valójában kellene: lárifári. Mindössze egy érv szólt amellett, hogy talán mégis lehet a dologban valami: konkrétan az, hogy a Mátrix összes epizódjának szereplőit nem Tommy Lee Jones kergeti, nem előle menekülnek. Egy hollywoodi film esetében, kérem, ez már érv. Most már tudjuk a miértet is: Tommy Lee sajna épp nem ért rá. Miért, miért: nagyon kellett neki kergetni valakit. Igen, ez akkor már nem a mátrix, de a való világ: Tommy Lee újra hajt. Ezúttal Benicio Del Torrót, aki ugyan bizonyos helyzetekben valamennyire hasonlít Lacira, a második nekifutás győztesére, de a való világot nem ezért emlegetjük: csupán a kontraszt miatt.

Pierre-Laurent Aimard; az Emerson String Quartet Mindenki tudja, hogy az 1770-ben Bonnban született és 1827-ben Bécsben elhunyt férfiú a világ egyik leggyakrabban játszott szerzője. A lemezkiadóknál valóságos túltermelés mutatkozik a Beethoven-bejátszásokból, ennek ellenére nincs nagy cég, mely le merne mondani újabb és újabb felvételek közreadásától, és persze nincs valamirevaló művész, aki ne szeretné eljátszani a mester remekeinek egyikét. Pierre-Laurent Aimard nem tartozott ezek közé. Az 1957-ben Lyonban született zongorista az Ensemble Intercontemporain egyik alapítójaként a kortárs zene előadására esküdött fel, Boulez-, Messiaen-felvételei alapvetőek, nálunk Ligeti összes etűdjének előadásával bizonyította, hogy megfelelő hit és tudás mozgósításával egy mégoly nehéz zene is a közönség kedvence lehet. Aimard okos művész, és a kísérőfüzetben pontosan leírja, hogy miért gondolta fölöslegesnek még egy Beethoven-lemez elkészítését. Ám ekkor jött Nikolaus Harnoncourt. A sokak által mágusként (mások által mélymívű sarlatánként) számon tartott karmester egy koncerten hallotta Aimard Beethoven-játékát, és felajánlotta, csinálják meg együtt az összes zongoraversenyt.

Úgy alakult, s talán nem is véletlenül, hogy amikor a klezmer kerül szóba, jobbára amerikai zenekarokról beszélünk. Európa, sajnos, túl eredményesen munkálkodott a jiddis kultúra felszámolásán, ezen az égtájon nem nagyon maradtak olyan mesterek, akik generátorai lehettek volna a műfaj reneszánszának. Ám az, hogy a revival az Újvilághoz kötődött, korántsem egyenlő azzal, hogy errefelé ne találhatnánk izgalmas társaságokat. Sőt. Ha a nemzetközi világzenei rádióslista júniusi állására tekintünk, az tűnik ki, hogy a lengyel Kroke kedvezőbb helyen áll, mint a világsztár Klezmatics. A második történetesen.