egyértelműen hiányt pótol,
csak látni kell, milyet. Az előbbi kérdésben magunkra hagy, de ezen ne akadjunk fenn, a német észjárásnak amúgy is elég politikai, történelmi, nyelvészetföldrajzi, szociológiai, kulturális stb. útvesztője van.
Minden szótár önkényes válogatás, Györffyé különösen. Szélesre tárja a kaput, és különösebb preferenciák nélkül belevesz magyar-német kulturális együttélésből származó jövevényszavakat, nehezen lefordítható, különös jelentéstöbblettel vagy -árnyalattal bíró kifejezéseket, fogalommá lett személy- és földrajzi neveket, kulturális címszavakat, főleg a művészetek és a humán tudományok köréből, amennyiben nincs más formájuk, mint a német, és magyarításuk kétségbeesett szükségmegoldás. Györffy az előszóban megfogalmazza a célt: a nyelvhez tartozó kulturális kód legfontosabb jeleit szeretné dekódolni, csakhogy nem egyértelmű, mit tekint annak. Vegyes salátát (gemischter Salat) kapunk, aminek az lehet az oka, hogy nincs lehatárolt célcsoport. A kulturális szótár mindenkinek szól: fordítónak, irodalmárnak, nyelvésznek, németül tanulónak, a német kultúra iránt érdeklődőnek, minden fokon, senkinek se külön. Előny és hátrány egyben, egy szegmensben szűkíti a konfekciókínálatot. Györffy számba vesz sok olyan címszót, aminél a hangalakhoz nemcsak egyetlen magyar jelentés társul, hanem több. (Absatz/Drang, drängen/darstellen stb.) Ábrázolásukra a kétnyelvű szótárak hivatottak, és a lexikográfia ezt a követelményt teljesíti is. (A Hessky-féle Magyar-német szótárról lásd cikkünket: Látatlanban, Magyar Narancs, 2003. január 9.) Bár néhány pluszinformációt mindig kapunk, sok esetben az ilyen jellegű szócikkek fölöslegesnek tűnnek. A szótár tematizálja a kisebbrészt magyar eredetű német (Kandare, Kutsche), nagyobbrészt németből (Lade, Schlendrian) vagy német közvetítéssel (Fiasko, Lärm) átvett, hasonló hangalakkal rögzült szavakat. Már ezeknél a szócikkeknél feltűnik, hogy Györffy nagy szerepet szán a nyelvtörténeti megközelítésnek, vagyis: hogyan került a nyelvbe az adott kifejezés, miképp módosult a jelentéstartománya, milyen, azóta esetleg már elhomályosult rokonságban áll más szavakkal? Az okfejtés
legtöbbször lebilincselő
történeti etimológiai kitérőt eredményez, ugyanakkor az exkluzivitás csábításának engedve olvashatunk olyan kifejezésekről is, melyek a mai közbeszéd centrumából a perifériára szorultak, ezért különösebben nincs keletjük az interkulturális kommunikációban. Ezáltal megint csak kevesebb hely marad a relevánsabb "kulturális kódok" értelmezésének.
Györffynél kényes kérdés a magas- és a triviális kultúra közötti politikai korrektség. A Ding an sich még átjut a tű fokán, a Derrick már nem. Az inventár azonban így is széles spektrumot fog be. Gazdagon illusztrálja pédául a német lelkiismeretről folytatott háború utáni diskurzust (Vergangenheitsbewältigung, Auschwitzlüge stb.), mégis kimaradnak kulcsszavak (Historikerstreit/történészvita, Schlu§-strich/"a vita lezárása"). Az összes jelentősebb pártról megemlékezik, csak a keletnémet SED hiányzik (ifjúsági fiókszervezete, az FDJ nem). Idézi Kennedyt 1963-ból ("Én berlini vagyok!"), kifelejti Stefan Heymet 1989-ből ("Mi vagyunk a nép"). Csak Goethe virágnyelvét citálja ("Ismered-é a citromok honát?"), Marlene Dietrichét nem ("Hova tűnt a sok virág?"). A germán istenek kellő számban tűnnek fel, ellenben parkolópályán egyéb mítoszok: a Hoffmannt is megihlető homokemberé meg az ulmi verébé. Györffy jó érzékkel csomó földrajzi nevet, várost és városrészt (például Berlin összes híresebb kerületét) felsorakoztat. Az egyes német tartományok mellett viszont érdemes lett volna bemutatni a politikai határokat átszelő nyelvjárásokat: már csak azért is, mert a Bairischnak és a Sächsischnek teljesen más Németországban a nyelvi presztízse. (Arról nem is beszélve, hogy az ízes beszéd a magyar felfogástól eltérően odaát nem a tanulatlanság jele.) Megjelennek jelképpé vált épületek a Brandenburgi Kaputól kezdve Neuschwannsteinig, talán a trieri Porta Nigra, a hamburgi Michaeliskirche ("Michel") és a frankfurti Paulskirche hiánya szúr szemet (utóbbi történelmi jelentősége miatt is). A szótár teret szentel építészeti stílusoknak (Backstein, Fachwerk), söröknek-boroknak-ételeknek (Bockbier, Müller-Thurgau, Königsberger Klops), mesehősöknek (Max und Moritz, Struwwelpeter), irodalmi korszakoknak (Sturm und Drang, Klassik) stb. Megadja az ünnepeknek (Rosenmontag) a módját (Mummenschanz). Bizonyos kifejezéseket viszont nem tárgyal adekvát szóösszetételben: ír a Schuldról (bűn/többes számban: adósság), de a háborús bűnt feszegető fogalmat (Schuldfrage) nem részletezi, szó esik a Stundéról (óra), semmi a Stunde Nullról (a háború utáni teljes újrakezdésről). Ugyanez jellemző a Müll-trennung (szelektív szemétgyűjtés) és az Umwelt-bewu§tsein (környezettudat) esetében, melyek amúgy alapfogalmak a német mindennapokban.
A szerző alkalmasint remek
miniesszéket rittyent,
ha hagyja szárnyalni szubjektivizmusát, például kevesebbet etimologizál. Ilyenkor nem is szótárszerű. Leírásai stílusról tanúskodnak, nagyvonalúak, magyar szemmel néznek (Mariahilferstra§e!). Kevésbé szeretni való, amikor rideg-tárgyilagos.
Nem bántásból mondom: a szótárban épp az a szimpatikus, hogy nem kell akadémiai tudás, hogy házilag bővítsük. Ha még öt szót kellene mondani, amiket hiányolok, én a német alföldi papucsra, a Birkenstockschuhéra; a Skat nevű kártyajátékra, a téli estéket megédesítő Feuerzangenbowléra (ugyanezzel a címmel egy kultuszfilmre); a Meissner Porzellanra (vagy Joachim Kändlerre) és a régi/új kormányzati székhelyből eredeztetett Berlini vagy Új Köztársaságra tippelnék.
Bogár Zsolt
Corvina, 2003, 248 oldal, 2500 Ft
