A könyv elején a szerző sorra veszi a saját állammal majd kétezer éven keresztül nem rendelkező zsidó nép fennmaradását megmagyarázni hivatott elméleteket, és mindegyiküket elégtelennek találja. "A fenti elméletek közös nevezője az a feltevés, miszerint a zsidó nép azért maradt fenn, hogy az őket körülvevő társadalmakban betöltsön bizonyos szerepeket. A zsidóságot a történelmi események puszta tárgyaként, mozdulatlan testként kezelik, amelyet kizárólag az őt körülvevő idegen világ befolyása és fejleményei tartanak fenn" - írja. A mechanisztikus magyarázatot Ettingernél felváltja az organikus, a magyarázat nem a zsidókon kívül, hanem bennük van. Dosztojevszkij derít fényt végül a fennmaradás mikéntjére: "Nem, az alapvető ok nem lehet a puszta túlélési ösztön, talán inkább egy ösztönző és vezérlő eszme, valami egyetemes és mély. Könnyen lehet, az emberiség még nem érett meg arra, hogy végső ítéletet mondjon felőle" - mondja a kérdésről a nagy orosz, akinek perspektívájával az őt idéző Ettinger maximálisan azonosul. Ez az elmélet se nem igazolható, se nem cáfolható, így aztán aligha felel meg a történettudományos módszertan követelményeinek, de a belé vetett hit lesz az a kőszikla, amelyre Ettinger felépítheti történetét. A történet kezdete a modernitás kezdete, ami a közösségi életformák, a közösségi szabályok evidenciáinak széthullását hozta magával, így a zsidóság történetében is fordulópont. A könyv gazdasági, politikai és eszmetörténeti részei megmutatják, milyen folyamatok indították el és tették visszavonhatatlanná a változást.
Hászkálá
A zsidóságon belül a zsidó felvilágosodás (hászkálá) mozgalma volt az, ami hozzá akarta igazítani a zsidó életformát és vallást az új követelményekhez. A felvilágosodás egyik első számú ambíciója a partikuláris entitások feloldása volt az egyetemesben, a hagyományok megítélése az univerzális Ész ítélőszéke előtt. Moses Mendelssohn, a hászkálá legfontosabb képviselője a természethez, az ésszerűséghez leginkább közel álló vallásként próbálta meg legitimálni a zsidó hagyományt, és ezzel rögtön kívül is került azon a perspektíván, amelyikből egy vallásos zsidó tekinthet saját hagyományára. Egy vallásos zsidó számára ugyanis nem merül fel a kérdés, hogy van-e a hagyománynak praktikus vagy bármilyen egyéb értelme, számára hagyománya teszi értelmessé, lakhatóvá a világot, és azért tartja be a parancsokat, mert az Úr mondta őket, aki erős kézzel, kinyújtott karral vitte ki Egyiptom földjéről. Ezt elvetve javasolhatták csak a felvilágosítók a vallás megreformálását, a szerintük az Ésszel nem összeegyeztethető hagyományelemek elvetését, vagyis belekerülve egy circulus vitiosusba azzal támadták a zsidóság hagyományait, hogy azok "csak" hagyományok lennének. A kelet-európai zsidók, akiknek gazdasági helyzetük és jogállásuk sokkal kedvezőtlenebb volt nyugat-európai hittestvéreiknél, rendkívül erőteljesen ellenálltak a végső soron szükségképpen teljes asszimilációhoz vezető zsidó felvilágosodásnak. Ezért a felvilágosodás képviselői úgy döntöttek, hogy kerül, amibe kerül, akkor is megváltják babonák és előítéletek között tévelygő hitsorsosaikat, ha belehalnak is, így felvilágosító munkájukban együttműködtek közösségük ellen az adott állam hatóságaival, néha akár egészen embertelen intézkedések végrehajtásában is. Az ő hitük azonban, noha jó szándékuk vitathatatlan, az emancipáció, a formális jogi egyenlőség mint megváltás hitével együtt illúziónak bizonyult, mondja Ettinger, az egyetemes emberibe, vagyis a befogadó nép kultúrájába igyekvő zsidókat nem várta senki ott, ahová igyekeztek.
A 19. század végére az emancipáció kudarca nyilvánvalóvá vált, és ez az illúzió
Auschwitz
krematóriumainak füstjében oszlott el végleg. Az ellenhatás pedig a zsidóság nemzeti tudatának újraéledése, a visszatalálás a hagyományokhoz végül a zsidó nemzeti mozgalomban kulminált, ami létrehozta Izrael államot. Az 1881-től 1948-ig tartó éveket tárgyaló fejezet címe: "Az emancipáció kudarca, küzdelem a túlélésért és a nemzeti újjászületésért". Ettinger két történetet mesél végig, az eltávolodás kísérletének történetét, ennek a történetnek a vége a holokauszt, és a visszatérését, melynek Izrael megalakulása a vége. Ettinger szerint a történet vége itt azonos a történet céljával. Mindeközben persze - kiinduló állításának némiképp ellentmondva - felhasználja a könyv elején mechanisztikusnak minősített teóriát, hogy a "zsidóság fennmaradásáról az a gyűlölet gondoskodott, amellyel azok viseltettek irántuk, akik nem mutattak hajlandóságot a befogadásukra", hiszen épp a befogadás illúziójának szétfoszlása érlelte meg koncepciója szerint a zsidó nemzeti újjászületés lehetőségét. A modern zsidó történelem tapasztalata az, hogy nem lehet bízni az absztrakciókban, az államban, a liberalizmusban, a joguralomban. "A nemzetek nem mentették meg a védtelen milliókat a megsemmisítéstől, és a tömeggyilkosságok és a népirtás elítélését sem a katasztrófa évei alatt, sem később nem tették az egyetemes művelődés központi témájává." Egy izraeli dalocska szerint az egész világ egy nagyon keskeny híd, és valami ilyesmit mond Ettinger is a világtörténelemről, különösen az általa tárgyalt korszakáról. A könyv tehát egy nagyszabású, fordulatos, rendkívüli munkával megírt és kiegyensúlyozott legitimáló történet, Erec Izráel legitimáló története, olyan mese, amibe igazán nem nehéz olvasás közben belefeledkezni.
Vári György
Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 403 oldal, 3780 Ft
