Vajon (régi totómeccsek emlékén túl) mi jut a T. Olvasó eszébe, ha meghallja a következő névsort: Ajka, Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Ózd, Salgótarján, Százhalombatta, Tatabánya, Tiszaújváros, Várpalota? Mert Germuska Pál fiatal történésznek nagyon is sok: leginkább a fenti halmazelemekkel definiált úgynevezett szocialista várostörténete - úgy is, mint ideológiai konstrukcióé, s úgy is, mint vérrel-verejtékkel összegányolt, gyakorta nehezen lakható emberi élettéré. Germuska Pál kötete nélkülözhetetlen kézikönyv mindazoknak, akik meg akarnak ismerkedni az erőltetett iparfejlesztés emberi lakókörnyezetre gyakorolt hatásával, s kíváncsiak arra, milyen erőterek hoz-ták létre a mára kövületként ránk maradt Sztálin/Hruscsov/Brezsnyev/Rákosi/Kádár-kori városokat. Germuska szorgalmas kutató és alapos szerző: ennek megfelelően könyvében előbb áttekinti, miként próbálták definiálni tudós elődei akár normatív, akár szimpla leíró módon a szocialista város fogalmát, majd rájuk is támaszkodva felállítja a maga négyes kategóriarendszerét. Ha 1. egy város a szocialista újraelosztási rendszer (néha időleges) kedvezményezettje, ha 2. létrehozásának célja az addig urbanizálatlan térség (puszta, erdő, mocsár) ipari fejlesztése, ha 3. lakosai között túlsúlyban vannak az iparban foglalkoztatottak, s ha 4. létrehozása során fokozottan érvényesültek a modern építészeti és várostervezési-szervezési elméletek, akkor helyben vagyunk - ím, előttünk terül el e könyv tárgya, mely a negyedik pont fokozott érvényesülése miatt néha úgy néz ki (mondjuk Dunaújváros és Salgótarján a hangsúlyos kivétel), mint egy különösen beteg építészettörténeti skanzen. Germuska könyvéből kiderül persze az is, hogy történetileg súlyosan elmaradott országunkban akadt bőven hely az új, szocialista típusú ipari városok kijelölésére, elvégre még a múlt század elején is alig akadt olyan település, amelynek lakói többségükben kifejezetten az iparból éltek volna - az efféle népség már akkor is a fővárosban és annak (azóta benyelt, ám meg nem emésztett) közvetlen környékén koncentrálódott, a vörös (néha zöld) mozgalmi dalok szerzőinek nagy-nagy örömére. Az is kiderül a könyvből, hogy az ország közigazgatási átszervezésével kísért, központilag irányított gazdaságfejlesztés ötlete nálunk (bár a folyamat persze a szocialista iparfejlesztés során teljesedett ki) nem a kommunistáktól származik. Az első tervek még (a nagyközönség által tán a Bereményi Géza rendezte Tanítványok című filmből ismert)
Magyary Zoltán professszor,
a közigazgatási reform (politikailag határozottan jobboldali) kormánybiztosának keze alatt születtek a harmincas években, a gazdaság - a fejlesztéshez szükséges források koncentrációjával járó - központi, állami irányítása pedig már a második világháború alatt valósult meg. Ez persze korántsem meglepő: Lenin saját, kommunizmusról vallott koncepcióját is erőteljesen formálta az első világháború alatti német hadigazdaság tapasztalata. A "nagy idők" persze a kommunista hatalomátvételt követően jöttek el: Germuska pontosan leírja, milyen vélt szükségletek hívták életre az új, szocialista városokat - de hát ehhez elég végignézni a listán: a szén, az acél, az alumínium, az olaj, a cement - mindaz, ami ahhoz kell, hogy a keleti blokk sikeresen készülhessen fel a harmadik világ-háborúra. A háborús hisztéria már az ötvenes évek közepére lecsendesült, a gazdaságfejlesztési koncepció is megváltozott, hogy úgy mondjuk, finomult (az utóbb még többször hektikusan variálódó szovjet ukázoknak megfelelően), így azután számos város már építése közben okafogyottá vált. De azért csak építették tovább, s lakják ma is, rendületlenül - ki tudja, egyszer majd csak jó lesz még valamire.
Érdekfeszítő fejezet foglalkozik a szocialista városok létrejöttét kísérő építészeti, urbanisztikai vitákkal, melyekből feltárulnak a városokat életre hívó álmok és közösségi utópiák. A megvalósítás során mindezekből kevés maradt meg (függetlenül most annak elgondolásától: vajon mi lett volna, ha az elvek egykor csorbítatlanul érvényesülnek, vagy legalább rendesen elkülönül egymástól gyár és lakóhely). Annyi biztos, hogy az eredeti koncepció szerint az új lakókörnyezet nem egyszerűen befogadta, de formálta is volna az új városok lakóit - környezettudatos, szocialista, közösségi emberré. Ehhez képest a legtöbb helyen már a városközpontok sem készültek el (kivéve mondjuk Salgótarjánt - itt is a hetvenes évekre fejeződött be a város formálása), a környezetével együtt tudatosan alakított lakókörnyezet ideájából végül nyomasztó tömegű
szürke bérkaszárnyák
születtek, ahol a térkialakítás unalmát csak néha törik meg szürreális-pszichedélikus (néha egyszerűen csak ronda) szobrok, plasztikák és reliefek.
E városok mai sorsa persze már nem lehet e könyv tárgya - tudjuk, akadnak közöttük új szerepekre talált, hellyel-közzel prosperáló települések is (mint Tatabánya), míg mások szimplán rohadnak - a pusztulás folyamatát plasztikusan ábrázolják a kötet utolsó képei a lassan összeomló gyárkéményekről, bezárt tárnákról meg a nyakánál fogva leemelt komlói Lenin-szoborról.
Apropó, képek - Germuska munkája a tudományos igényű kiadványok között mintegy kuriózumként a szemnek is ad annyit, mint az agynak: a kötet külseje már eleve szellemes (magát a könyvet is egy csavar eltávolítása után lapozhatjuk fel), bent pedig majd száz, páratlan ritkaságú fekete-fehér felvétel a szocialista ipari városok mozgalmas történetéből: kohósalak, szállongó pernye, verejtékbe ragadt szénpor, csillék és szállítószalagok, izzó vas és nyers tégla minden mennyiségben, hozzá a kötelező életképek: a beton lakótelepek szörnyű szimmetriája, csoportos bányásztemetés, út a cementgyárba. Kötelező olvasmány.
Barotányi Zoltán
1956-os Intézet, 2004, 237 oldal, 3500 Ft
