Novák János a rendezésben tekintettel van ugyan a gyerekközönségre, de nem rejti el a tanmese didaktikus karakterét és mélyebb, melankolikus rétegeit sem. Előbbi főleg abban nyilvánul meg, hogy a parányi, meghitt térben változatos látványosság kerekedik, gyors csereberék és átalakulások, mesés változások történnek, Lénárt András díszlete bőröndökre épül, belőlük pattan ki sok minden, a szobabelsők, a figurák kicsiben. A gyerekek persze értik és élvezik, hogy fehér tüllből hófödte táj lesz, bőröndből versenyautó, ruhaakasztóból autóbusz.
Az apukáknak, de legalábbis a felnőtteknek a gyerekkori álmok szólnak. A hősök, akik mind lenni akartunk egykor - a valahai Delta című tévéműsor zenéjére bemasírozó felfedező, a rettenthetetlen repülő, a bátor autóversenyző és a cowboy -, vagy persze nem isÉ Mert igaz ugyan, hogy Tóth József ezeket a kissé már divatjamúlt idolokat hoz-za be szellemesen, csöppet karikírozva a színpadra, de hát inkább a mi aktuális álmainkról van szó, amelyek miatt olykor elfelejt élni az ember. A végére - vagy ha mázlija van: még a vége előtt - persze rájövünk, mit is kéne meg hogyan.
A kellemes előadást Novák János dalai színesítik - meg persze a színészek, akik vidáman és pontosan váltogatják a figurákat. Szanitter Dávid főleg az Apuka, Tisza Bea és Tóth József pedig az összes többi alak. Utóbbiak cserkészik be az elkóborolt apukát, aki majd' egy hétig nem talált haza, de közben rájött arra, hol a szánkó, és mire való.
- ki -
Kolibri Fészek, március 20.
JJJJ
határeset
Big Art Group: Flicker Patakokban ömlik a vér, a hullákat érzéketlen kamerák figyelik, a történet maga pedig tökéletesen érdektelen. Valamiért azonban mégis működik a New York-i Big Art Group rendhagyó színházi performansza. A Trafó Határeset sorozatának záróelőadása meditációra kényszeríti az egyszeri kritikust, de a mezei néző sem ússza meg könnyen. Caden Manson, a texasi széplélek vezette csapat ugyanis a legkevésbé sem tiszteli a műfaji és műnemi határokat.
A szüzsé kissé a Blair Witch-projektre emlékeztet. A baráti társaság eltéved az erdőben, aztán jól kinyírják őket, kivéve az utolsó lányt. Csakhogy esetünkben meg van spékelve egy nyomozó történetével, aki meleg gyanúsítottjával cseppet sem hideg viszonyba keveredik. Időnként színre lép egy testes hölgy, aki láthatóan mindkettőbe szerelmes, majd ordibál. Valamint szemtanúi lehetünk annak, hogy miképpen kell nejlonnal fedett padlón enyhe vágásokat ejteni (fiú)szeretőnk testén. A dolog végül autós jelenetben feneklik meg: egy frontális ütközés utáni csendes, amolyan afterpartis levezető beszélgetés alkotja a mű végső szakaszát, hogy a rémülten menekülő túlélő képével zárjon, aki csak fut és fut.
A Big Art két közegben dolgozik: egyrészt élőben játszanak, másrészt három kamera három részre osztva rögzíti az eseményeket, amit realtime-ban a nézők elé vetítenek. Az előadás célja egy film létrehozása. A színházi, élő játék "csak" hátteret alkot. Minden a megjelenő filmképnek van alárendelve. A leghatásosabb effektus azonban a szereplők identitásának megkérdőjelezése. A kilencszemélyes színházi csapat egymásnak adogatja a karaktereket. Így például a záróképben hisztérikusan menekülő hölgyet hol az egyik, hol a másik, végül az összes színész megszemélyesíti, tekintet nélkül arra, hogy fekete, férfi vagy kövér az addig fehér, vékony nőként látott szereplő. A Big Art üzenete: bárhol bárkire várhat ez a sors.
- mama -
Trafó KMH, március 12.
JJJJJ
opera
Claudio Monteverdi: Orfeo Nercek és Mercik adtak ünnepi jelleget a Művészetek Palotája színházterme hivatalos megnyitójának. A historikus zenélés megszállott dirigense, Vashegyi György és a rendező, Káel Csaba a mantovai mester 1607-ben keletkezett, korszaknyitó alkotását állította színpadra. Utóbbi határozott elképzelésekkel nyúlt a darabhoz, Orfeót és Euridicét két táncos és két énekes segítségével megosztotta testre és lélekre, szintén táncosokkal életre hívta Pánt és a driádokat, a kórus felhasználásával ugyanakkor megőrizte az eredeti előadásmód bukolikus külsőségeit. Ennek eredményeként viszont az első felvonás színpadképe gyakran zsúfolt és követhetetlen lett, amit később kitűnően ellenpontozott a második rész kellő arányérzékre valló, visszafogott atmoszférája. A Purcell kórus és az Orfeo kamarazenekar csodát művelt, mert a régizenészek által istenként tisztelt zeneszerző kívülállók számára gyakorta túlzottan kötött, uram bocsá', már-már unalmas zenei elképzelései érthetővé és élvezhetővé váltak. Minderre a koronát az első felvonás fináléja s a teljes második rész tette fel, melyek zenei megvalósítása egyszerre teremtette meg a meditatív elmélyülés és a szorongató feszültség megélésének lehető-ségét.
Orfeo szerepében Timothy Bentch egymástól végletesen eltérő érzelmi állapotokat volt képes igényes színészi és zenei eszköztárral megjeleníteni, Nagyváti Zsolt pedig lírai szopránokat megszégyenítő hangi adottságokkal teremtette meg Speranza karakterét. S az élményt még az sem tudta elrontani, hogy a világosító szinte soha nem találta el, éppen ki énekel, a szöveg pedig hol magyarul, hol olaszul jelent meg a kivetítőn, amíg valaki ki nem kapcsolta.
- tégé -
MÛPA, Fesztivál Színházterem, március 16.
JJJJ és fél
lemez
Moby - Hotel A tízmillió példányban eladott Play (1999) és a még ettől is sikeresebb 18 (2002) után Moby ismét olyan albummal jelentkezik, amiről megjelenésekor is rizikó nélkül kijelenthető, hogy az év egyik slágerlemeze. Ezt bizonyítja, hogy az album megjelenését előkészítő Lift Me Up már megpuhította a rádiókat, és ugyanilyen slágergyanús a Spider és a Very is.
A Hotel ott folytatja az atomnyi pontossággal kimért eklektikát, ahol az előző két korongon abbamaradt - tovább épül Richard Melville Hall image-a, ő, Moby a jelenkor elektromos zenéjének kikerülhetetlenül fontos alakja. Az instrumentális betétek, a himnikus, lassú tempójú, melankolikus jamek, a hiphopos ritmusok és az elektrodiszkó határát feszegető dalok aránya és egymás után szerkesztése tökéletesnek és egységesnek láttatja az albumot. Ebbéli hitünkben az sem ingathat meg, hogy néhol egy kis Kraftwerket idéz (I like it), máshol inkább Donna Summert (Very) - hogy bevallott kedvencéről, David Bowie-ról szót se ejtsünk (Dream About Me). Több számot most is maga énekel, és bár a korábbiakhoz képest kifinomultabbnak és kezeltebbnek tűnik a hangja, a szűk hangtartományban, többnyire fátyolosan megszólaló férfibú (Where You End, Love Should, Forever) azért továbbra is Ian Curtisre, a Joy Division egykori énekesére emlékeztet.
A 14 szám szinte összes hangszerét Moby maga játszotta fel. Scott Frassetto dobolt hozzá egy kicsit, és ahol kellett, Laura Dawn vokálozott (aki egyébként a lemez producere is).
- eszem -
Mute, 2005
JJJJJ
kiállítás
Városképek Mi a közös Budapest egyik legforgalmasabb bel-városi kerületében és egy a francia-olasz határon, az Alpok lábánál megbújó város, Grenoble egyik városrészében? Első látásra semmi. De ha közelebb megyünk, már találhatunk hasonlóságokat. Ezt tették az Artemisszió Alapítvány munkatársai is, akik több éven keresztül vizsgálódtak egy francia-magyar városkutatási programban. A kiállítás francia változatát először 2003. október és 2004. május között mutatta be a grenoble-i Musée Dauphinois. A két kerület, Terézváros és Berriat sok tekintetben hasonló utat járt be, hiszen például a különböző kisebbségi csoportok mindig otthonra találtak e kerületekben. Terézváros gyakorlatilag Budapesttel egy időben alakult ki, és később egyfajta nagyvárosi olvasztótégelyként befogadta a magyar és a német polgárokon kívül a betelepülő zsidókat, romákat, tótokat is. Berriat maga a multikulturalitás a főleg észak-afrikai bevándorlók miatt. De a sokféleség nemcsak etnikai, hanem társadalmi, gazdasági értelemben is érezhető. Berriat lakói különös lelkesedéssel viszik színre a nyilvános terek kisajátításának rítusát. A kerület tele van régi gyárépületből, elhagyott irodaházakból lett művésztelepekkel, alternatív színház-, koncert- és vetítőtermekkel. Egymást érik a helyi közösségi ünnepek, "kerületebédek", uzsonnák, utcabálok. A legfontosabb közösségi tér a piac. Ahogy az egyik kerületi lakó fogalmazott: "itt a piac, itt van minden". A kiállítás három termet foglal el, és a nyil-vános terek felől indulva halad a Hajnal László által készített portrék felé, amelyek legtöbbje a lakás, a saját műhely vagy bolt intimitásában készült. Hétköznapi arcok néznek vissza ránk - mi magunk is lehetnénk.
- vé -
Néprajzi Múzeum, megtekinthető április 3-ig. (A kiállítás teljes fotó-anyaga: www.etnofoto.hu)
JJJJJ
koncert
A Budapesti Fesztiválzenekar Beethoven-ciklusának harmadik estjén a IV. szimfóniát hallhattuk. De hogyan lehet összeegyeztetni Rachmaninovnak a koncert bevezetőjeként gyönyörűen eljátszott Vocalise című szalondarabját (minden idők legátszellemültebb liftzenéjét) és Jean Sibelius Kroó György szerint "terjengős, unalmas és buta" Hegedűversenyét Beethoven remeklésével?! Mindamellett a nagy japán művésznő, Midori mindent megtett, hogy ízlést csempésszen az ízléstelenségbe, hegedűje elég kis, ám annál szebb hangon szól, technikája szinte makulátlan, egyedül (belső) ritmusa nem átélt, és ez olykor (mint Hegelnél a lényeg) külsővé is válik: Fischer Ivánnak és az egész művet csodálatosan kísérő zenekarnak többször is mozgósítani kellett tudását, hogy szét ne csússzanak. Midori minden erejével rendet próbált vinni Sibelius ötletszerű zenei építkezésébe, oly konokul, hogy aranycipellőjének toporzékolását is tisztán hallottam. Ez a megszállottság tiszteltre méltó, noha a versenymű gyarlósága miatt csak az derült ki, hogyan tud hegedülni, de az már nem, hogyan tud muzsikálni a művésznő. (A szerencsések másnap ezt is megtudhatták, hiszen, mint beszélik, a megismételt hangversenyen Midori ráadást is adott: a hegedűirodalom abszolút csúcsát, Bach Chaconne-ját játszotta.)
A IV. szimfónia előadása aztán mindenért kárpótolt, a zenekar az első ütemek misztikus lassú bevezetőjétől a zárótétel szédítő száguldásáig tökéletes koncentráltsággal, példás fegyelemmel, a scherzo tételben laza humorral muzsikált. Különösen a fafúvósok tettek ki magukért, a klarinétos, Ács Ákos bámulatos vezetésével.
- csont -
Nemzeti Hangversenyterem, március 18.
JJJJ és fél
Schiff András és az Európai Kamarazenekar Haydn-estje után nem érdemes koslatni a megfelelő jelzőkért, a zenekar az együttes játék magas-iskoláját mutatta be, a hangzás pedig eszményi volt. Ám beszélhetünk a remek programról, a Párizsnak komponált Medve-szimfóniáról, a Cádizba küldött Krisztus hét szava a keresztfán című zenekari áhítatról vagy a bécsi polgárok üdítésére szerzett - magyaros fináléjáról elhíresült - D-dúr zongoraversenyről. Schiff András a szimfóniát könnyedén, lazán és élvezettel vezényelte, minden muzsikusához volt egy jó mozdulata: barátom, ahogy megbeszéltük. A zongoraversenyt Bösendorfere mellől dirigálta, és most kiderült, hogy miért szeretnek a legnagyobb karmesterek is - Harnoncourt vagy Abbado - ennél a zenekarnál vendégeskedni. Ilyen görcsmentes muzsikálásra ugyanis kevesen képesek. Ráadásul ezek a zenészek azzal a biztos tudattal ülnek le dolgozni, hogy amit tesznek, az a legfontosabb dolog a világon. Mégsem remeg meg a kéz, nem fogy el a levegő, mindenki kockáztat, mindenki a határon teljesít. Egymást érték a felszabadító, nagy pillanatok, ahány hangszer-kombináció, annyi újszerű hangminőség, mintha nem is zongoraversenyt hallgatnánk, hanem zongorával elszínezett hangszerszólókból építkező divertimentót. Nem tudni, hogy kié az érdem, a zongoristáé vagy az aktuális part-neré, és az a legszebb az egészben, hogy ez senkit nem is érdekelt.
A szünet után aztán jött a csoda. A zenetörténet egyik legtitokzatosabb műve a Krisztus hét szava a keresztfán. Az első rész örömzenélése után valamiféle emelkedett komolyság látszott mindenkin. Schiff pedig vezényelt, a szó technikai értelmében is. A darabot befejező földrengészenét - mely a legtöbb előadásban csak illusztratív módon lekerekíti a kereszthalál történetét - még soha nem hallottam ilyen fájdalmasan felszabadítónak.
Molnár Szabolcs
Zeneakadémia, március 19.
JJJJJ
film
Skizó Címszereplőnk átlag kazah vidéki tinédzser, anyjával és annak szeretőjével éldegél a ritkán lakott távoli sztyeppén. Beceneve ellenére személyiségével semmi komoly gond nincs - de ha Norman Batesnek hívnák, az se tűnne fel senkinek. Eseménytelen élete akkor vesz fordulatot, amikor a szerető maga mellé veszi dolgozni. A rafinált kiskorúból bokszmeccsáldozat-felhajtó lesz: amatőr, véresre püfölhető munkanélkülieket keres puszta kezes - persze illegális - bunyókhoz. Márpedig áldozat akad bőven, a helyi galeri kigyúrtabb félprofijai sorra öklöznek halálra mindenkit. Dől a pénz, saslikot burkolnak gazdagék, tán még fogat is Smirnoffal mosnak. A srác szíve majd meghasad, ezért felkarolja az egyik agyoncsapott bokszoló nejét - kezdetben becsületből, majd szerelemből. A Szörnyek keringője- szindróma itt szintén működik, a kekeckedésből gyorsan hancúrozás lesz. Az idillbe beleköp a sors, az egyik kliens - az esélytelen alkoholista kábeltolvaj rokon - péppé veri a ring legyőzhetetlen ördögét. Nyakukon a maffia, Skizóék kénytelenek pénzváltót rabolni. A kazah vadnyugat hőse egyedül kezd igazságot osztani. Alma-Ata ugyan messze van, a törvény keze mégsem kíméli Skizót. A helyenként egészen furfangos Ábel-sztoriban a kezdeti jól koreografált bokszok eltűnnek, a dráma pedig csak nem akar elszabadulni. Ha mindez az ukrán Szergejjel történne, még ennyire sem tudna székben tartani. A filmen ritkán látható Kazahsztán már önmagában igazi delikatesz, romos lakóházaiban és néptelen pusztáin tengődő, életkedvvel teli, ám koldusszegény lakói mindenképp a rokonszenv szikráját lobbantják a mozilátogatóban.
Balázs Áron
Forgalmazza a Mokép
JJJ
