Zene

A koncertlemezeknek többnyire megszokott szerepük van a könnyűzenében: korszakot nyitnak vagy zárnak, kvázi válogatáslemezként, életmű-keresztmetszetként funkcionálnak. Hogy a most megjelent dupla (a kivonatos, kísérletező képi világú koncertfilmet tartalmazó DVD-vel kiegészítve tripla) R.E.M.-koncertalbumot külön figyelemre méltónak gondoljuk, annak a minőség mellett éppen az az oka, hogy több szempontból is rendhagyó. A történet gyökerei a legutóbbi R.E.M.-sorlemez, a 2008-as Accelerate stúdiómunkálatait megelőző dalírási, preprodukciós fázisig nyúlnak vissza - bizonyos értelemben pedig kapcsolódnak a Bill Berry kiválását követő teljes időszakhoz. A dobos távozása után a megbillent háromlábú székre emlékeztető együttes - kénytelen-kelletlen feladva addigi munkametódusát - a stúdió adta lehetőségekre alapozó, aprólékos, részletgazdag, többnyire kamarazenés albumokba "menekült". A leginkább a Brian Wilson-féle többrétegű zenei kompozíciókat megidéző Up (1998) és Reveal (2001) az átlagból így is bőven kiemelkedő, szerethető lemez, de kétségtelen hiányérzetet okozott azoknak, akik számára a Document-Green-Out Of Time-Automatic For The People albumnégyes vagy éppen a korai R.E.M.-lemezek harapós frissessége a mérce. A 2004-es Around The Sunnak Stipe-ék már a "vissza a zenekaros, élő hangzáshoz" igényével futottak neki, ám a végeredmény egy szürkés tónusú, középtempós, lötyögős (egyébként vállalható, közel sem ciki) dalgyűjtemény lett. Mely lemez után - ami sem a megszokott kritikai, sem a zenekar addigi lemezeladásaihoz mért kommerciális sikert nem hozta - a tagok minden addiginál elszántabbnak tűntek.

Az ezredforduló tájékán készített három melodikus albumához Jim O'Rourke filmektől kölcsönzött címet. Következetesen járt el, a Bad Timing, az Eureka és az Insignificance három egymást követő Nicolas Roeg-mű címét viseli a nyolcvanas évekből. Így állhatott elő az a jópofa helyzet, hogy amikor Shinji Aoyama japán filmrendező O'Rourke lemezétől ihletve Eurekának nevezte el később számos díjjal jutalmazott, szótlan-mozdulatlan túszdrámáját, az utalások alig kibogozható szövevényében voltaképpen Roeg filmje előtt emelt kalapot.

Aki mindössze a Casta diva bódítóan delejes dallamát ismeri a Normából, meglehet, nem is sejti, miféle pszichopatológiai esettanulmányt idéző történet rejlik Vincenzo Bellini operájának cselekményében. A címszereplő druida főpapnő a férfiúi hűtlenség betege: kevés a híja, hogy meg nem öli saját gyermekeit csapodár férjét megbüntetendő, ám végre is beéri népe fellármázásával, s a férjét is elhamvasztó közös tűzhalállal. Drasztikus története van hát e szépséges bel canto operának, s bármily meglepő, a Norma ellentmondásosságában is megejtően vonzó, kettős arculata most épp egy koncertszerű előadáson vált különösen érzékletessé a budapesti operaközönség számára. Persze kevésbé tűnhet meglepőnek a dolog, ha számot vetünk a ténnyel, miszerint az amúgy látványos fellendülésben lévő operaház színpadán vajmi ritkán találkozhatni e stílusiránnyal, s még természetesebbnek tetszhet az élmény teljessége, ha Edita Gruberová címszereplői közreműködését is megemlítjük a Művészetek Palotájában megrendezett előadáson.

2002-ben Lestat, a vámpír kikelt koporsójából, és illedelmesen bemutatkozott a hüledező halandóknak (majd egy rockgitárral a nyakában felvételét kérvényezte a Marilyn Manson-imitátorok Baráti Körébe, de ez most nem fontos). Amiből Anne Rice vámpírkrónikáiban nagy balhé lett, az az HBO sorozatában a múlt ködébe vesző aktuálpolitikai esemény: kosztümös, szőke vámpír védi a beszélgetős show-műsorokban a nevezett - és szintetikus vért, a Tru Bloodot ivó - kisebbség jogait, miközben készül az alkotmánymódosítás, hogy vennék már ki a zavaró "ember" szócskát a házasságkötésről szóló részből. Amit mindebből Charlaine Harris kilencrészes könyvsorozata is felvázol, azt az Amerikai szépségért és a Sírhant Művekért is felelős Alan Ball még megtoldja egy lépéssel - jól teszi: a True Blood sokkal jobb sorozatnak, mint amilyen könyvnek.

Áll Joseph Fiennes mélységesen megrendülve egy totálkáros autó horpadt tetején, s épp szemrevételezi a nemrég bekövetkezett világvégét. 9/11-szerű jelenetek mindenhol, ahová csak aggodalmas FBI-tekintete elér, füstölő felhőkarcolók, por és hamu, alkalmi boltfosztogatók és egy kóbor kenguru (ezúton is üdvözöljük a szép emlékezetű 12 majmot) jelzik; mindannyiunk közös ismerősének, a sarkon kántáló hajléktalannak igaza volt, amikor eszelős jóslatában a világvégéről hadovált. Kicsi, kezdő világvége a miénk, gyerek még a nagyok (a mozikban most futó 2012 és társai) között, nem is tart tovább 2 perc 17 másodpercnél. Ebben a két percben viszont alaposan megkavarja a fejeket, a mondott időtartamra ugyanis az emberiség kollektíve eszméletét veszti, s boldog-boldogtalan belepillanthat saját, hat hónappal későbbi jövőjébe. Innen a cím is: a flashback mintájára e kicsiny látomások flashforwardként épülnek be a sorozatban szereplő emberiség köznyelvébe. Mindenkinek van ilyenje, a cukrásztól az elnökig (a kengurut senki sem kérdezi), de a mi legfőbb vezérlő fonalunk Fiennes és b. neje látomása. Előbbiben az FBI-ügynök élete forog veszélyben, utóbbiban az asszony intéz szerelmes szavakat egy félmeztelen idegenhez. Szellemes fogás a koncepció részévé tenni a majdani sorozatfinálé bereklámozását, hisz lépten-nyomon annak a bizonyos végzetes napnak a történéseiből látunk előzeteseket. Itt valóban a végkifejlettel kellett kezdeni a sorozatírást, s onnan visszafelé haladni, ám, hogy milyen messze még a vég, az csakis attól függ, hány évadra sikerül majd megrendelést szerezniük a producereknek.

Ma már "a nagy átlagnak" sem kell magyarázni, hogy a rajzfilm nem feltétlenül takar mesefilmet. Lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthetjük, hogy pár egész estés, a startnál eleve kismillió multiplexben forgalmazott Disney-Pixar-mű kivételével a rajzfilmek zöme felnőtteknek szól, s szándékaik szerint legalábbis elgondolkodtató munkák. Hogy miért választja valaki ezt a kifejezésmódot és látványvilágot? Talán amiért Brecht a betétdalokat: az animáció úgy szembesít és ábrázol, hogy közben épp a látvány segít valamennyire eltávolodni a tárgyától; kódnyelv, ahol a nézőnek le kell fordítania a történetet. 2009-re elmondható, hogy a többéves tendencia - a digitális animáció agyba-főbe nyomatása - mostanra csillapodni látszik: az idei rajzfilmes termés esetében a 3D is csupán ott érhető nyomon, ahol meg lehet magyarázni, értsd, "ahol tartalmilag is erősen indokolt". Visszatérőben vannak a gyurma- és bábfilmek, s örvendetes (mérsékelten) "új irányként" felütötte a fejét több technika kombinációja - mint mondjuk a grafikai animáció ötvözete a szitával. Ami pedig az idei termés közlendőit illeti: a mondandó melankolikusabb, mint valaha, hacsak azért nem, mert maga a világ is olyanabb.

Volt annak valaha valami híre, hogy Shrek szamarának - feltehetően derekas szórakoztatási teljesítménye jutalmaként - kinéz valami spin-off. Nos, ha ez lett az (végtére van itt némi produceri szintű összeműködés), az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Egyfelől: megúsztuk ennyivel. Másfelől megúszhattuk volna simán, e nélkül is. Hisz a műremek a szerencsétlen sorsú olasz és spanyol gyerekek 2007-es karácsonyfája alól vergődött - idestova két esztendő alatt - mihozzánkig. Tessék mondani, miért?

Bajusz, pulóver, pecsétgyűrűt szétfeszítő, ujjnak csúfolt húsdarab. Valahol itt kezdődik a luxus egy izmos szupersztár számára; egy kicsit szembemenni az érvényben lévő imázzsal, nindzsacsillag helyett névjegykártyával dobálózni, vacsorára hazaérni, és házipapucsban mutatkozni. Ha valaki, hát Matt Damon mindenképpen kiérdemelte, hogy ünnepelt halálosztóként Philip Seymour Hoffman színészi kellékei között válogathasson, s hogy még nagyobb legyen a móka, eljátsszon egy mozihősszerepre ácsingózó, sorosan gombolt hivatalnokot.

A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának éves díját 2008-ban Csáki László és Esterházy Marcell kapta. A háromtagú zsűri indoklása szerint "különösen kiemelkedő színvonalú" művészi teljesítményükért, a csoportos és egyéni kiállításokkal elért nemzetközi sikerekért és a magyar művészeti élet alakításában való részvételükért. Ebben az érvelésben a "nemzetközi" varázsszava tűnik a leghangsúlyosabbnak, mert ez a magyar képzőművészek, kurátorok, kritikusok és minisztériumi bürokraták közös neuralgikus pontja. Sikerül-e végre észrevehetővé tenni magunkat, vagy sem. Az oda vezető utat mindenki máshogy képzeli el, hovatovább azonban a mérték lesz a kérdés, az, hogy mekkora eredménynek könyveljük el a filmfesztiválokon elnyert díjakat vagy a külföldi kortárs kiállítóhelyek programjába való bekerülést.

A huszonhárom éves fiatalember korának és életkorának minden szenvedélyét belepakolta a darabba (ez most szépen ki is derül Forgách András új fordításából); Friedrich Schiller az Ármány és szerelemben nem bíbelődik sem történelmileg analóg helyzetek keresgélésével, sem a társadalomrajz cizellálásával: szabadság, szerelem, művészet, e három kell neki. Korának kliséit vetette papírra, és evidens érzelmeikkel transzparens helyzetekbe navigálja őket. Az első miniszter fia, Ferdinánd beleszeret az udvari muzsikus Miller lányába, és mivel a parti nem kompatibilis elemekből áll, összeesküszik ellene a világ. Schillernek a dramaturgiát ugyan forszíroznia kell kissé, amennyiben számos tényezőnek kell véletlenül összejátszania ahhoz, hogy bekövetkezzék a tragédia, ami egyáltalán nem lóg a levegőben; ha ugyanis Ferdinánd nem oly süket és vak, hogy csak a saját fülének és szemének nem hisz Lujzája hűségét illetően, vagy ha nem kapkod annyira a limonádé összemérgezésével, akkor boldogan borul össze a két szerelmes fiatal. De hát romantika vastagon: nem borul össze, hanem meghal. Alföldinél: összeborul és meghal - naná, hogy rápakol egy lapáttal Schiller halmazára.

M. Night Shyamalan tavaly azzal igyekezett frászt hozni a publikumra, hogy lesből lefilmezett (s így növényjogaiban mélyen megsértett) egy csomó fűt, fát s bokrot, majd úgy mutogatta őket, mint ádáz ellenségeinket, melyek bosszúból a sok szennyezésért, öngyilkosságra ösztönző gázokat eregetnek miránk, bűnös kipufogókra - nos, ezek után tényleg nem maradt más, mint visszatérni a horror alapjaihoz.

Hamvas Béla A bor filozófiája című könyve valószínűleg eddig is sokakat ihletett már meg azzal a kijelentésével, hogy inni bármikor, bárhol és bárhogyan lehet. Ugyanakkor Hamvas azt is mondja, hogy ugyanezt magas borokkal csakis a legnagyobb rendben, terített, virággal díszes asztalnál, Pindarost, Keatset olvasva tegyük.

címmel mutatta be új darabját Duda Éva, akit az utóbbi években leginkább a Közép-Európa Táncszínház, a MU Terminál és a Szegedi Kortárs Balett társulatának alkalmi koreográfusaként ismerhettünk. Amolyan vándorcsillag ő, jó időkben bukkan fel új előadásokkal, felderíti intellektuálisan is a kortárs tánc egét, tükröt tart kicsit, aztán meg egy időre eltűnik.

Bár többnyire elkerülték a trendek, vagy éppenséggel ő maga kerülte el ezeket, a jövőre tizenöt esztendős skót Idlewild életműve megbízható, élvezetes és masszív, zenéje pedig figyelemre méltó stíluskereszteződés - adva van hát egy kicsit sem csiricsáré história, amely mellett hiba lenne szó nélkül elmenni. Főleg, ha a zenekar egy életműösszegző válogatásalbum után éppen új fejezetet nyit a pályafutásában.