Bár többnyire elkerülték a trendek, vagy éppenséggel õ maga kerülte el ezeket, a jövõre tizenöt esztendõs skót Idlewild életmûve megbízható, élvezetes és masszív, zenéje pedig figyelemre méltó stíluskeresztezõdés - adva van hát egy kicsit sem csiricsáré história, amely mellett hiba lenne szó nélkül elmenni. Fõleg, ha a zenekar egy életmûösszegzõ válogatásalbum után éppen új fejezetet nyit a pályafutásában. Az Idlewild punkos alternatív gitárzenekarként kezdte Edinburgh-ban - olyan zenekarok bûvöletében, mint a Sonic Youth, a Fugazi, a Nirvana, a Pavement, az R.E.M. vagy a Smiths. Az öttagú együttes elsõ albuma, a még inkább punkos, posztgrunge-os
Hope Is Important 1998-ban jött ki, ám a 2000-es
100 Broken Windows már árnyaltabb portéka, nem is beszélve a rajongók és a kritikusok állandó viszonyítási pontjáról, a folktól a gitárpopon át a zajosabb beindulásig a zenekar teljes kelléktárát felvonultató, 2002-es
The Remote Partról. A nagy kiugrási lehetõséget az egyesek által - tévesen - egyszerû R.E.M-koppintásként minõsített, a rajongókat is megosztó 2005-ös
Warning/Promises dobta fel, ám a menet közben egyébként több tagcserén átesett Idlewildból nem lett stadionrock-zenekar.
A most megjelent Post Electric Bluest akár életjelnek, feltámadás-közeli gesztusnak is nevezhetjük, hiszen Roddy Woomble énekes 2006-os szólóalbuma (My Secret Is My Silence) és a 2007-ben kiadott Scottish Fiction - Best Of 1997-2007 után többen feloszlást orrontottak, sõt emlegettek is. Nos, nem így történt. A PEB - melyet a zenekar elsõ körben idén júniusban az elõrendelõ rajongóknak a neten, majd októberben hagyományos módon jelentetett meg - ugyan nem kapaszkodik fel az Idlewild legjobb pillanatainak magaslataira, ám szenvedélyes, a zenekar erényeit szimpatikusan prezentáló, lendületes gitárpopalbum. Minden benne van, ami miatt az Idlewild úgy is szerethetõ, hogy nem tökéletes.
Cooking Vinyl/Neon Music, 2009
*** és fél
