Anilogue - rajzfilmfesztivál - Habfürdő a tortán

  • Szabó Ágnes
  • 2009. november 26.

Zene

Ma már "a nagy átlagnak" sem kell magyarázni, hogy a rajzfilm nem feltétlenül takar mesefilmet. Lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthetjük, hogy pár egész estés, a startnál eleve kismillió multiplexben forgalmazott Disney-Pixar-mű kivételével a rajzfilmek zöme felnőtteknek szól, s szándékaik szerint legalábbis elgondolkodtató munkák. Hogy miért választja valaki ezt a kifejezésmódot és látványvilágot? Talán amiért Brecht a betétdalokat: az animáció úgy szembesít és ábrázol, hogy közben épp a látvány segít valamennyire eltávolodni a tárgyától; kódnyelv, ahol a nézőnek le kell fordítania a történetet. 2009-re elmondható, hogy a többéves tendencia - a digitális animáció agyba-főbe nyomatása - mostanra csillapodni látszik: az idei rajzfilmes termés esetében a 3D is csupán ott érhető nyomon, ahol meg lehet magyarázni, értsd, "ahol tartalmilag is erősen indokolt". Visszatérőben vannak a gyurma- és bábfilmek, s örvendetes (mérsékelten) "új irányként" felütötte a fejét több technika kombinációja - mint mondjuk a grafikai animáció ötvözete a szitával. Ami pedig az idei termés közlendőit illeti: a mondandó melankolikusabb, mint valaha, hacsak azért nem, mert maga a világ is olyanabb.

Ma már "a nagy átlagnak" sem kell magyarázni, hogy a rajzfilm nem feltétlenül takar mesefilmet. Lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthetjük, hogy pár egész estés, a startnál eleve kismillió multiplexben forgalmazott Disney-Pixar-mű kivételével a rajzfilmek zöme felnőtteknek szól, s szándékaik szerint legalábbis elgondolkodtató munkák. Hogy miért választja valaki ezt a kifejezésmódot és látványvilágot? Talán amiért Brecht a betétdalokat: az animáció úgy szembesít és ábrázol, hogy közben épp a látvány segít valamennyire eltávolodni a tárgyától; kódnyelv, ahol a nézőnek le kell fordítania a történetet. 2009-re elmondható, hogy a többéves tendencia - a digitális animáció agyba-főbe nyomatása - mostanra csillapodni látszik: az idei rajzfilmes termés esetében a 3D is csupán ott érhető nyomon, ahol meg lehet magyarázni, értsd, "ahol tartalmilag is erősen indokolt". Visszatérőben vannak a gyurma- és bábfilmek, s örvendetes (mérsékelten) "új irányként" felütötte a fejét több technika kombinációja - mint mondjuk a grafikai animáció ötvözete a szitával. Ami pedig az idei termés közlendőit illeti: a mondandó melankolikusabb, mint valaha, hacsak azért nem, mert maga a világ is olyanabb.

A fesztiválnyitó gyurmafilm, a rövidfilm Oscar-díjas Harvie Krumpet egész estés mozija a Mary és Max is az igyekvően melankolikus vonulatba sorolható, ahogy egy egész életen át tartó, abszurd barátságról mesél: ez az ausztrál, szemüveges, ám hajzatában csinos piros csatot viselő Mary Daisy Dinkle és a dettó szemüveges New York-i zsidó, rövid ideig kommunistaként, de egész életében Asperger-szindrómával élő Max Horowitz közt levelezés útján szövődik. Bár a történet a végére sem kerekedik szangvinikussá - a soha könnyet magából kipréselni nem tudó Max és az esetlen Mary szinte megríkat bennünket, de közben belül azért nevetünk -, minimum mosolygunk, mikor megtudjuk a jó hírt, miszerint a teknősök az ánuszukon át is képesek lélegezni.

Az idei - hetedik - Anilogue fő témája a képregény és az animáció kapcsolata: a japán Kazuyoshi Katayama személyesen hozza el Pestre A tövisek urát. A nem kicsit szürreális sci-fi thriller egy manga alapján készült, aminek összes jegyeit a film is erősen magán viseli. A Csipkerózsikát a Jurassic Parkkal ötvöző túlélődráma főhőse egy (japán) kislány, Kazumi, aki egyike annak a 160 embernek, akiket kísérleti alanyul választanak ki a világon végigsöprő halálos kór, a gyilkos Medúza-vírus elleni gyógymód kifejlesztésére. A hibernált betegek álmából rémes valóság kerekedik, ahol a cél megnyerni a játékot, megfejtve a medúza titkát. Kár, hogy a rendező annyiszor és olyanokat csavar a sztorin, hogy a végén már egyáltalán nem tudunk semmit: Mi a játék? Mi a valóság? Hol vagyunk? Ki a Medúza? Ki barát? Ki ellenség? És a legfontosabb: Kazumi Shizuku-e?

A retró pályán az egykori NDK és az ő drezdai DEFA-Stúdiója fog labdába rúgni. A stúdióban készült Einmart című, 35 perces alkotás főhőse - egy törzs és végtagok nélküli ember - holdbéli tájon bolyong, menekülési útvonalat keresve. Fent, a horizonton repkedő lényekre lesz figyelmes, és a látott mozgást imitálva neki is szárnyai nőnek. Csak odafent szembesül a kupolaszerű hálóval, ami minden kitörési kísérletet megakadályoz. Lutz Dammbeck alkotása iskolapéldája a kritikus, kényelmetlen témák indirekt ábrázolásának: lám-lám, a DEFA-animációk nemcsak a szocialista realizmus doktrínáira korlátozódtak.

Feltétlenül megemlítendő Richly Zsolt Kőműves Kelemenje. A Pannónia Stúdió nagy generációjának idős mestere és a kecskeméti fiatalok fekete-fehér grafikával, fametszetes stílusban beszélik el a 12 kőműves és a befalazott asszony történetét. S egy régen várt premier, ami bár Bécsbe esik, mégis a miénk teljesen: végre elkészült Kovásznai György "legendás" Habfürdőjének digitálisan felújított változata...

Hát nem olyan az egész, mintha létezne élő rajzfilmkultúra Magyarországon? Nos, a cáfolat tagadhatatlanul egy másik cikk témája lenne.

Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál, november 25.-december 3., Budapest-Bécs; a budapesti előadások az Uránia és a Toldi mozi műsorán szerepelnek; a teljes program: anilogue.com

Figyelmébe ajánljuk