A koncertlemezeknek többnyire megszokott szerepük van a könnyűzenében: korszakot nyitnak vagy zárnak, kvázi válogatáslemezként, életmű-keresztmetszetként funkcionálnak. Hogy a most megjelent dupla (a kivonatos, kísérletező képi világú koncertfilmet tartalmazó DVD-vel kiegészítve tripla) R.E.M.-koncertalbumot külön figyelemre méltónak gondoljuk, annak a minőség mellett éppen az az oka, hogy több szempontból is rendhagyó. A történet gyökerei a legutóbbi R.E.M.-sorlemez, a 2008-as Accelerate stúdiómunkálatait megelőző dalírási, preprodukciós fázisig nyúlnak vissza - bizonyos értelemben pedig kapcsolódnak a Bill Berry kiválását követő teljes időszakhoz. A dobos távozása után a megbillent háromlábú székre emlékeztető együttes - kénytelen-kelletlen feladva addigi munkametódusát - a stúdió adta lehetőségekre alapozó, aprólékos, részletgazdag, többnyire kamarazenés albumokba "menekült". A leginkább a Brian Wilson-féle többrétegű zenei kompozíciókat megidéző Up (1998) és Reveal (2001) az átlagból így is bőven kiemelkedő, szerethető lemez, de kétségtelen hiányérzetet okozott azoknak, akik számára a Document-Green-Out Of Time-Automatic For The People albumnégyes vagy éppen a korai R.E.M.-lemezek harapós frissessége a mérce. A 2004-es Around The Sunnak Stipe-ék már a "vissza a zenekaros, élő hangzáshoz" igényével futottak neki, ám a végeredmény egy szürkés tónusú, középtempós, lötyögős (egyébként vállalható, közel sem ciki) dalgyűjtemény lett. Mely lemez után - ami sem a megszokott kritikai, sem a zenekar addigi lemezeladásaihoz mért kommerciális sikert nem hozta - a tagok minden addiginál elszántabbnak tűntek.
A zenekar a U2-gitáros The Edge tanácsára a többek közt (az ír négyes akkor aktuális albuma mellett) Editors-, Bloc Party-, Snow Patrol- és Hives-lemezekről ismert Jacknife Lee producert szerződtette, továbbá úgy döntött, hogy a 2006 tele óta írt és "feldemózott" dalokat a stúdiómunkálatok megkezdése előtt - azért, hogy a számok minél gyorsabban kikerüljenek a steril próbatermi és stúdiókörnyezetből - élőben teszteli. 2007 nyarán öt estére lefoglalták a lemezkészítés bázisa, Dublin Olympia Theatre nevű színháztermét, ahol június 30-a és július 5-e között izgalmas koncertprogramba ágyazva dobták mély vízbe a későbbi lemez, az Accelerate - a Billy Berry utáni korszak talán legvirulensebb R.E.M.-albuma - nyersanyagát képező számokat.
A Live At The Olympia ennek az öt estének a gazdag kivonata. A This Is Not A Show mottóval ellátott, jellegüket tekintve "nyilvános próbaként" definiált koncertek és a belőlük szerkesztett koncertalbum üzenete nyilvánvaló. A lemezre pakolt 39 dal közül csupán kettő (az I've Been High és a The Worst Joke Ever) képviseli a zenekar 1998 utáni munkásságát, a számok jelentős része új szerzemény (elhangzik a leendő Accelerate majd' összes dala az Until The Day Is Done és a Sing For The Submarine kivételével - a leendő Supernatural Superserious még Disguised címmel; továbbá két, később ki nem adott szám is szerepel itt: a Staring Down The Barrel Of The Middle Distance és az On The Fly), míg a koncertprogram gerince az együttes hamvas ifjúkorát, az 1982-es Chronic Town EP-től az 1986-os Lifes Rich Pageantig terjedő időszakot reprezentálja. Érdekes, de nem meglepő, hogy a zenekar sikeres és leginkább exponált középkorszakát is csupán hat dal villantja fel. Ami pedig magát az előadást illeti, nos, az kétséget sem hagy afelől, hogy mennyire jó együttes még mindig, mennyire dögös koncertzenekar bír lenni az R.E.M., mi a súlya az életműnek, és hogy mennyire gondolták (gondolják még mindig) fontosnak a rock and rollban megkerülhetetlen "itt és most" alapvetést.
Warner, 2009
