Nemrég újranyílt a higiénikussá vált a Kassák Múzeum. A felújítás elkerülhetetlen és szükséges volt, Csaplár Ferenc vén bagolyvárából hófehér falú, fényes parkettájú (mint zongorafödélen a lakk, írja valahol Dsida Jenő), nagyablakú szalon lett. Vagyis kiállítótér. Ebben a kiállítótérben, amelyből most kiszipkázták a régi idők levegőjét, valahogy az életmű körül is sterillé vált minden. Andrási Gábornak, ha meg akarja oldani egyszer "a Kassák-problémát", elölről kell kezdenie mindent, a helyzet összes előnyével és hátrányával. Olyan társadalomban kell előállnia Kassák szocializmusával, képarchitektúrájával, prózájával és dadaista verskompozícióival, amely túl keveset változott a húszas évekhez képest ahhoz, hogy Kassák ne támadhatná épp olyan öngyilkos elszántsággal, mint annak idején. A kapitalizmus jelenkori közege azonban rafináltabbá vált: megtűri ugyan a múltbeli forradalmárok fölemlegetését, de a depolitizálásukat szabja feltételül. Olyan steril körülményeket teremt, amelyben Kassák, a festő vagy Kassák, a költő a homályos kulturális tudat része, de senki ne firtassa, hogy miért.
A Kassák Múzeum mostani kiállításának szűkszavú rendezésével akarva-akaratlanul folytatja Kassák esztétikai eszközökkel való ártalmatlanításának gyakorlatát, amely a Rákosi-korszakban kezdődött az elnémítással, és a Kádár-korszakban folytatódott az irodalmi pólus hangsúlyozásával. Ennek volt a szimbolikus gesztusa az is, hogy a Kassák Múzeumot annak idején a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléjaként hozták létre. Az életmű feldolgozása így mindig az adott tudományos terület módszere szerint zajlott, szegmensekben: a művészettörténet meghagyta az irodalomtörténetnek a számára irreleváns írásműveket, az irodalomtörténet pedig (legutóbb Standeisky Éva) függetlenül kezelte Kassák irodalmi-közéleti szereplését a képzőművészetétől. Jelen esetben az utolsó tíz év festészeti és grafikai termése lebeg a Kassák Múzeum három termében puritán módon, elszakítva az életmű párhuzamos történéseitől, valamiféle szakmai elitizmus jegyében, amely feltételezi, hogy úgyis mindenki tudja, miről van itt szó.
Andrási Gábor egyike azoknak, akik a legjobban tudják, ezért is lett volna jó, ha közelebb viszi Kassákot Kassákhoz, és Kassákot a közönséghez. A művek önmagukban keveset beszélnek az életmű utóéletéről, amely atipikus módon nem a művész halálával kezdődött el, hanem épp ebben a tízéves (1957-1967) periódusban. Kassák minden erejével küzdött az ellen, hogy még életében a halott avantgárd nagy mesterének tekintsék, de kevés sikerrel. A kiállítás erről az ellentmondásról szól, bár nehezen fölfejthető annak, aki nem értheti meg pusztán a rendezés finomságából a nagyterem két szemben álló falán a "lírai konstruktivizmus" lágyabb és keményebb képi világa közötti szimbolikus szembenállást. Andrási művészettörténeti tézise áll itt szemben Kassák kontinuitáshitével, és a nézőnek kellene eldöntenie, hogy ebben a vitában mihez áll közelebb: az interpretációhoz, amely az életmű avantgárd radikalizmusát a húszas évekkel lezártnak tekinti, vagy az idős mester világnézeti konokságához, amelynek egyetlen igazi ellensége az idő.
Kassák közel húszéves kihagyás után 1948 körül kezdett újra festeni (ahogy ő mondja, kísérletezni) békásmegyeri vert falú házában, Gadányi Jenő támogatásával. A korszak kényszerű figurativitásához alkalmazkodva Picassóra emlékeztető, antikizáló vonalas rajzokat készített, a gyakornok esetlenségével. Valóban nehéz feledni ezeknek a természeti eredetű képeknek az ügyetlenségeit, amikor magabiztos kollázsokhoz és Tatlin-erejű képkonstrukciókhoz voltunk szokva. Az 1957-es Tavaszi Tárlaton (még épp eltűrték a nonfigurativitást) viszont újra absztrakt művekkel szerepelt, és ugyanebben az évben fordult elő, hogy visszautasította a neki szánt Kossuth-díjat, amelyet azután kínáltak föl neki, hogy 1953-ban kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából. Az ötvenes évektől föltámadó nyugat-európai érdeklődés a kelet-európai avantgárd iránt azzal az illúzióval vakította, hogy a magyarországi teljes közönnyel szemben újra kortárs avantgárd művészként vehet részt a művészeti életben - Nyugaton. 1959-ben fölvette a kapcsolatot a Párizsban élő Pán Imrével, akit épp olyan kíméletlenül hajszolt a kiállítások szervezésébe, mint a húszas években Simon Jolánt, akit Bécsből utasított a pontos tipográfiai szabályok betartására. A párizsi kiállítások szervezésébe Victor Vasarely is bekapcsolódott, így valósulhatott meg több kiállítás Denise René galériájában. Vasarely így írt Kassáknak 1964. június 4-én: "Itt áhítatosan nézik az 1920-as dolgait, s nem akarják megérteni, hogy a régi Kassák és a mai ugyanaz az ember. Hogy ezt megértsék, ahhoz Önnek itt kellene szerepelnie nap nap után." (Cikkünk Denise René óhaját mutató címe az 1964. november 9-i Vasarely-levélből való - a szerk.) Kassák kelletlenül vette tudomásul a nyugati galeristák preferenciáit, és azon igyekezett, hogy az újabb munkáit is kiállíthassa a régiek mellett. Leveleiben újra és újra elmagyarázta a magyar művészetben bekövetkezett törések okait, ragaszkodva saját belső autonómiájához. Mégis tett engedményt azzal, hogy néhány művét antedatálta, mint például a László Károlynak eladott grafikai sorozatát.
A költő Kassák, aki ezekben az utolsó években, amikor személyes életének tévedéseit versekben revideálta, ugyanezt a szemmel látható ellágyulást festőként nem volt hajlandó beismerni. A mozgalmár Kassák nem engedte, hogy a festő tudomásul vegye az utat, amely Tatlin konstruktivizmusától Klee puha geometriájának fölidézéséhez vezette. Ahhoz be kellett volna ismernie, hogy legyőzték.
Kassák Múzeum, megtekinthető január 17-ig.
