Zene

Az utóbbi idõben többen is elgondolkodtak azon, hogy miért nincs Magyarországon képregénykultúra (A képregény esélyei, Magyar Narancs, 2004. szeptember 30.; Kubiszyn Viktor: Állókép-birodalom, Beszélõ, 2004/11.; Csordás Lajos: Kísérletek a magyar képregény feltámasztására, Népszabadság, 2004. november 27.). Erre a napokban megjelenik két, szokatlanul igényes kivitelû album két, korábban teljesen ismeretlen kiadótól.

Míg nézi az ember, lassú elõadásnak érzi a Zsótér Sándor rendezte (és Tandori Dezsõ fordította) Kleist-tragédiát a Nemzeti Színház stúdiójában. Csak utána, a kinek-kinek másképp, immáron a színházon kívül töltött "második felvonás" alatt esik le: valójában nagy trapp az egész, melynek során a rendezõ elülteti a fejekben-lelkekben az "elsõ felvonás" taposóaknáit, amelyek mind a végiggondolás közben robbannak.

Van egy jelenet Jirí Menzel Szigorúan ellenõrzött vonatok címû filmjében. Egy jelenet, amit mindenki ismer. Egy jelenet, amire az is emlékszik, aki nem látta a filmet. Igen, az a bélyegzõs. Amikor Tapicska (Hubicka) forgalmista a szolgálatkész gyakornoklány fenekét pecsételi tele az állomás összes stemplijével...

Gyûlölik és imádják, rettegik és istenítik. Legyen bár hangszeres elõadói, zeneszerzõi, hangverseny-szerkesztõi vagy éppen zenekar-szervezõi, -vezetõi munka, közömbösen senki nem mehet el a tevékenysége mellett.

Jeff Buckley halála (1997, Memphis) óta megfigyelhetõ egy határozott irányú fokuszálás a zenebarátok körében. Vajon keveredik-e még elénk olyan fiatal dalszerzõ-trubadúr, aki a Grace alkotójához mérhetõ, ha csak megközelítõleg is? Hát, nem tudom. Az ilyesféle méricskélésbõl nem szokás jól kijönni, de annyit azért kijelenthetek: az egyáltalán szóba hozható kevesek közül az én szívemhez Rufus Wainwright áll a legközelebb.

A romániai cigányzenének eddig két nemzetközi befutója volt, a Taraf de Haidouks és a Fanfare Ciocarlia. Együtt szorgoskodik mindkettõben két-három nemzedék, és amilyen könnyedén folyatják össze a maguk különbözõ hagyományait, abban is sok a rokonság, az egyiket egy belga, a másikat egy német ügynökség emelte ki a semmibõl, és folytathatnánk még - de aki a párhuzamok mentén halad, az most alighanem rossz úton jár.

Éppen egy év telt el azóta, hogy a Mediawave Fesztivál és a Fonó összehozta a tenorszaxofonos David Murrayt a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Banddel közös felvételeket készíteni, majd azokból olyan koncertet csapni, amibõl koncertlemez és koncertfilm készülhet.

lemez Pluto: Oda se neki, itt a Pluto! A Sex Pistols híres debütáló lemezének címét kölcsönvevõ CD alighanem az év vége egyik legizgalmasabb újdonsága az alternatív könnyûzenei piacon, bár ezt most még csak a kicsiny törzsközönség és néhány szakmabeli tudja. A mûfajhoz mérten is szerény PR-ral bíró Pluto a frontember, Nemes András dalainak köszönhetõen remek példáját mutatja annak, hogy az alternatív zenekarok körében megszokott zavaros lírának a Balaton után is van világos alternatívája.

Van, amikor a legtöbbet a legkevesebb szóval kellene leírni, valahogy így: mindenki nézze meg a Médeiát a Katona József Színházban! Legalább egyszer, de inkább kétszer.

1964-ben járunk, a kalandfilm mûfaja fénykorát éli, Párizs utcáin fantasztikus, ma már elképzelhetetlen formai megoldásokkal tüntetõ Citro‘n DS-ek, Simcák, Renault 8-asok tülekednek, Jean Marais legszebb férfikorába lépett, a fantasztikus, ma már elképzelhetetlen formai sajátosságokkal tüntetõ Myléne Demongeot a legszebb nõ, ha akarom, megszületett a francia válasz a James Bondra (Dr. No - 1962).

Ha valakirõl vastag könyv jelenik meg, elsõ ránézésre nem feltétlenül látjuk, monográfia vagy életrajz. Matthew Boyden kötete külsõben a monográfiához áll közelebb: a nagyalakú könyvhöz gazdag jegyzetapparátus és névmutató társul. Ennek ellenére nem nevezhetõ szakmonográfiának: ugyan Strauss minden jelentõsebb mûvérõl szó esik, de témája sokkal inkább Strauss, az ember.

A Bellcrash két belfasti zenebolond, Mark Bell és Paul McMahon alkotta duó. Négy éve dolgoznak együtt, s korábbi, Coalition címû EP-jüket követõ elsõ albumukat - immár nem is nagyon csodálható módon - egy osztrák kiadónál adták ki. Mark és Paul közös munkáját persze nagymértékben segíti, hogy zenei érdeklõdésük is azonos: dzsessz, funk, soul, house és latin groove-ok lüktetnek az agyukban, s a Suzume Park tizenkét zenedarabja tökéletesen tükrözi is érdeklõdésüket.

Kezdjük az elején. Egy audiocédé van a meghajtóban, és miután megnyomjuk a play gombot, hangokat hallunk a fejhallgatón keresztül. Azért a fejhallgatón, hogy a környezetünket ne károsítsuk. Igaz, autóban is hallgathatnánk, de úgy nehéz cikket írni.

Ilyenkor év végén különösen buta dolgokat kérdeznek maguk-tól az újságírók: mi volt az év legnagyobbÉ, merre fújnak a szelekÉ és így tovább. Mire én most azt feleltem nekem: nem tudom. Annyit mondhatok csak: Youssou N'Dour (Egypt) és Mory Kanté (Sabou) lemezén túl is egy csomó különleges afrikai anyaggal találkoztam.