Tinariwen: Amassakoul. "Amikor elõször hallottam õket, úgy éreztem, ez az a zene, amit egész életemben kerestem" - fakadt ki Robert Plant a Sivatag Fesztivál alkalmából a Szaharában. Kicsit talán túlozhatott nagy elragadtatásában, de azért ez mindenképpen jó ízlésre vall. És bizonyára nagyot lendített szegény Tinariwenen, ha már úgy alakult, hogy lemezeket készít fennállása elsõ húsz esztendeje után.
Ennek a húsz évnek (szinte mostanáig) számûzetés volt a neve - az a törzsi és polgárháború, ami Maliban zajlott, nem kímélte a tuaregeket. Ugyanakkor a tradicionális dallamok, a forradalmi szövegek és a bluesos villanygitározás elegyébõl a Tinariwen kirívó stílusát is megteremtette: tele nyerseséggel és pszichedéliával, szerelmes lírával és mozgósítással, no meg a sokat látott súlyos turbánokkal és tevékkel. Kábé ez az a zene, ami a lehetõ legtávolabb tanyázik a showbusinesstõl, és ha a francia Lo'Jo zenekar nem forszírozta volna, nyilván az életben nem került volna stúdióba. Most meg, tessék, hónapokig vezette a világzenei listát. S már Plantnek sem kell keresgélnie. (Emma Productions, 2004) JJJJJ
Hadja Kouyaté et les guinéens: Yilimalo. Én meg ezért a nõért vagyok úgy oda. Lényegében már tavalyelõtt is odavoltam, amikor az elsõ dobásába belebotlottam, csak akkor még izgulni kellett, hogy egy ilyen csodából meddig futja. Most pedig béke van. Két évvel a Manding-ko után ugyanis Hadja rápakolt egy lapáttal, amúgy minden a régi: nagyjából továbbra is azok közé tartozik, akikrõl a kutya sem hall, miközben továbbra is mindent tud, amit a legnagyobbak tudnak azon az égtájon. Már Guineában... - fûzném hozzá, de hogy egészen pontos legyek, Hadja évek óta Párizsban él, ott boldogítja Frederic Galliano African Divas projektjét, és újabban ott csörög rá Salif Keita és Mory Kanté is, hogy kibulizza, énekeljen valamit a lemezeiken.
Bizony, ha "borzongani" kell, Hadja felülmúlhatatlan. Komolyan mondom, a hangja belehasít a mellbe, kikanyarítja és felzabálja a szívet, mint valami mennyei vudun. És ez semmi, közben õ maga írja a dalait is, mégpedig olyanokat, amikrõl azt gondolni, hogy évszázadokkal ezelõtt fogantak meg. Balafont, korát, gitárt, dobokat meg kórust hallhatunk bennük, hihetetlen természetességgel, súlyos spiritualitással és helyenként eksztatikus tempóban - erre a Yilimalóra táncolnak most a manding istenek, lefogadom. (Frikywa, 2003) JJJJJ
Gangbé Brass Band: Whendo. Ez igen. Kedvenc benini rezesbandám több mint biztos lépésekkel menetel: a Whendo már a harmadik lemeze, szóval egyenesen befutó. Lokális nyelvek és ritmusok, amerikai dzsessz és New Orleans-i rezes tiszteletkörök, afrobeat és transz, ennél ugye itt mifelénk nem kellhet több. Legfeljebb annyival, hogy még elmondhassam: ahányan vannak (jelenleg tízen), annyian fújnak, énekelnek és dobolnak, közben pedig, jól hallani, a fülükig ér a szájuk. Ha feldobom, kuriózum, ha leesik, örömzene - ez a pálya, csak ismételhetem magam. (Contre-Jour, 2004) JJJJ és fél
Galaxy: L'Insécurité. Ha az ember Helsinki kocsmáit járja, elõbb-utóbb azt hiheti, hogy vagy nagyon beszívott, vagy nagyon messzire tévedt, mert az egyikben egyszer csak egy szenegáli együttes játszik neki. Egy kevéske latint, de leginkább kóser mbalax muzsikát, mintha istentelenül otthon érezné magát. Mit tehet ilyenkor az ember, miután magához tért? Fellapozza a Ki kicsoda Nyugat-Afrikábant, és máris képben van: a Galaxy zenekar a kilencvenes évek elején ragadt Finnországban, miután részt vett egy szenegáli-finn csereprogramban. Pedig addig sem forgott rossz körben: az énekes-szaxis Rane Diallo például Baaba Maal és Youssou N'Dour zenekarában erõsbítette a hírnevét.
Helsinkiben 1997-ben készítették az elsõ lemezüket, annak Nobeel volt a címe, és tartalmazta az összes hazai durranásukat. Ezt kellett most überelni, s ha nem is sikerült tutira, azért egy kitûnõ korong állt össze megint. Két finn trombitást meg egy pozaunost is befûztek, szóval a nóvum és a másság kipipálható, finom, meleg a levegõje, elragadó a tempó, lényegében egyetlen számmal sem kell kötekedni, mindössze az a baj, hogy nem több profi szórakoztató zenénél: az igazi mágia kevésbé otthonos a Galaxy univerzumá-ban. (Global Music Centre, 2003) JJJJ
Ballaké Sissoko: Tomora. A mali Ballaké Sissoko trióban játszik - a korája mellett ngoni és balafon: mondhatni, a tömény õsiség hangszerei. Általában több se kell nekem, most mégis hiányérzetem van: hiába oldják a vendégek - és nem akárkik: Rokia Traoré és Toumani Diabaté is köztük van - ezt a szigorúan intim kamaramuzsikát, továbbá hiába pottyan le az áll a virtuozitástól, ez a magába forduló artisztikum képtelen engem megérinteni. Még csak púderezni sincs kedvem: unatkozom. (Label Bleu, 2004) JJJ
Issa Bagayogo: Tassoumakan. Akkor már sokkal inkább ez a technós buli. Miközben a nyugat-afrikai zenében megint a tradicionális hangütés a mérvadó, Bagayogót a szabályt erõsítõ kivételként kell kezelnünk. A kilencvenes évek elején, igaz, maga is a puritán mali bluesban utazott, de az annyira nem kellett senkinek, hogy évekig nem maradt más választása, mint a narkó meg a buszvezetés. Aztán '97-ben a Mali K7 kiadót futtattó (francia) Yves Wernert beemelte egy digitális afroprojektjébe, aminek Bagayogo elsõ albuma, a Sya lett a vége. Három évvel ezelõtt a Timbuktu lényegében már tarolt, s ezzel meg is érkeztünk.
A Tassoumakannak ugyanis semmi kedve felrúgni a koreográfiát: a számok zömében Bagayogo énekel és a kamele ngoniját pengeti (az úgy néz ki, mint a kora, de csak hat húrja van), a veterán Mama Sissoko gitározik, a többi meg (az ilyen-olyan kütyük, programok, billentyûk) Wernert dolga. És meg kell mondanom, nagyon jól elvannak így. Annak a ritka fajta etnotechnónak a jeles példájául, amelyben az elektronika érzékeny társa az akusztikus hangszereknek, amelyben erõsítik egymást, sõt még valamiféle új minõség teremtésére is képesek. (Six Degrees Records/Zenesegély, 2004) JJJJ
Zap Mama: Ancestry in Progress. Az utóbbi öt évben egy hangot sem hallhattunk a Zap Mamáról, úgyhogy nem árt, ha gyorsan átfutunk a sztorin. A zenekart alapító Marie Daulne a zaire-i polgárháborúban elvesztette belga édesapját, és édesanyját is komoly veszély fenyegette, amiért egy fehérhez ment, így elõbb az õserdõbe menekültek a pigmeusok közé, majd az elsõ adandó alkalommal megléptek onnan is, és Belgiumban telepedtek le. Marie innentõl két eltérõ kultúra szorításában cseperedett fel: az iskolában középkori madrigálokat és más emelkedett dolgokat, a családi körben pedig tradicionális zaire-i dalokat tanult. Aztán hazalátogatott a szülõföldjére, ahol kiderült, hogy bõven elég két darab fát egymáshoz ütögetni, és akkor ott nyomban eldõlt, hogy miféle zenekart kell majd csinálnia.
A kilencvenes évek elsõ felében a Zap Mamát öt olyan lány alkotta, akinek ugyancsak kevert - portugál, spanyol, kameruni, zaire-i, francia, belga - vér folyt az ereiben, és mindenféle kíséret nélkül, a cappella énekeltek mindenféle népzenét, gospelt meg funkyt, egészen elképesztõ bájjal és humorral. Akkoriban a Zap Mama a világzene egyik legkelendõbb portékájának számított, '97-re Marie mégis átszervezte a csapatát. Elõlépett szólóénekesnek, új lányok kerültek a képbe, és maga mögé állított egy komplett zenekart is, amellyel jócskán elmozdult a hiphop felé. Az ortodox mamások persze duzzogtak a kommercializálódás miatt, bár Marie új dolgai popzenéstül is varázslatosak maradtak. Majd a '99-es á ma zone album után hirtelen elcsendesült.
Hogy mi dolga volt mostanáig, nem tudom. De amikor kiderült, hogy új lemeze van, és újra koncertezni kezdett, azt gondoltam, hogy bizonyára egy új szakaszhoz értünk. De nem. Zeneileg semmiképp. Az Ancestry in Progress éppen ott folytatja, ahol a Seven vagy az á ma zone abbahagyta: az afropop és a hiphop lebeg könnyedén a varázsszõnyegén. Három évvel ezelõtt magam is örömmel felkapaszkodtam volna rá, de most már egy kicsit kevés. (Luaka Bop, 2004) JJJJ alá
Kélétigui Diabaté: Sandiya. Ha jól tudom, Kélétigui Diabaté nyolcvanadik születésnapját ünnepli ez az album, kereskedelmi illúziók nélkül, inkább csak családi-baráti körben. Mali balafonistene többnyire duóban játszik, tizenöt szám, egyik legenda a másik után. Itt van a korás Toumani Diabaté, a gitáros Djelimady Tounkara és Habib Koité, felsorakozott a negyvenöt éves Ensemble Traditional du Mali, talán csak Salif Keita hiányzik nagyon az ambassadeurs-ös évekbõl.
De hát ez van, s mondom, a Sandiya amúgy sem a piacnak szól, hanem arról, hogy Kélétigui Diabaté szinte szólóban - s így: kuriózum gyanánt - megidézhesse élete dallamait. Hogy egyiken-másikon számunkra nehéz lehet fogást találni, az persze benne van a pakliban. De nem tanácsolnám a szemére vetni. Jut így is ragaszkodnivaló. (Contre-Jour, 2004) JJJJ
Marton László Távolodó
