Bocskor Bíborka szuggesztív lénye tökéletesen illik a Magashegyi dallamaihoz. Keleti boszorkányként, villódzó szemekkel, transzban tekergõ kígyótesttel énekelt, izzó aurája minden tekintetet magára vonzott, miközben ha kellett, egy-egy hangszeres szólónál szimpatikusan a háttérbe húzódott. A Magashegyi Underground új albumával sajátos hangzást teremtett. Módszerük - a keleti és a nyugati hangzásvilág összeolvasztása, a punk, a rock és a folkelemek vegyítése néhol Sebestyén Mártára utaló hangulattal és költõi szóképekkel - sok helyütt a Zuboly zenekart idézi. Ugyanez állítható a zenészek odaadó kísérletezõ kedvérõl és lendületérõl is: miközben az erdélyi folkelemeket az amerikai punkzene szövetébe fûzve tomboltak a színpadon, az énekesnõ olykor hanyagul belecsapott a cinbe, a taréjos gitáros elesett, két számot újrakezdtek, és még egy dobverõ is messze suhant. Ám ezek a váratlan elemek sohasem tették kínossá a koncertet, inkább csak tovább növelték a sodrását. Olyannyira, hogy a dallamait sámánmozdulatok kíséretében meg-megcsavaró Bíborka végül alig is bírt búcsút inteni a közönségnek. Biztos nem maradhatunk még? - kérlelte a szervezõket kedvesen.
A38 hajó, április 16.
*****
