Nyílik a börtönkapu, s Stellan Skarsgcrd lép ki. Ez már önmagában is bizakodásra adhat okot, fõleg, hogy a hazaihoz nagyon közeli pályán, egy norvégmintás produkcióban és - a sok hollywoodi aprómunka után - abszolút fõszerepben hagyja el a nagy színész az intézetet. Gyér hajzata lófarokban, ábrázatán a minden mindegy mélabúja, tekintete valahol a messzi távolban. Körülötte meg, úgy vállmagasságban, néhány kispályás gengszter és egy sor, olyan északiasan kataton jólélek adja egymásnak a kilincset. Minden jel szerint egy melankolikus burleszkbe léptünk Stellannal. Egy olyanba, melyet ebben az égövben oly gyakran és többnyire elég magas színvonalon ûznek a szakemberek. Ez a mostani egy kicsit ugyan abszurdabb-véresebb, mint az északi átlag, csontok is törnek, meg embert is ölnek, a magas bunkók pedig egy törpenövésû bunkón viccelõdnek, egy lappföldi fegyverkereskedõ gasztronómiai kérdésekben osztja az észt, de ezek csak amolyan erõdemonstráció-félék, hogy lám, mit el nem bír a lágy északi abszurd. Sokat úgysem érnének a gengszteres manírok, ha nem sorakozna fel mögöttük az a sok furcsa járású, bús képû szerencsétlen, akiknek véd- és dacszövetségére bizton számíthatunk ezen a hõmérsékleten. Az egyik nemrég motoros szánon indult északnak, a másik egy pajtában öltözött be Mikulásnak - ehhez képest Hans Petter Moland filmjének búsuló norvég juhásza egy alapjáraton béketûrõ bûnözõ, akire azonban túl sok szexéhes idõs asszony és régi debil barát tart igényt, hogy megússza életfogytig tartó, magányos tévézéssel.
Az Anjou Lafayette bemutatója
*** és fél
