Zene

A tájékozatlan emberek, többnyire megfelelő tapasztalatok híján, hajlamosak ódzkodni az elektronikus zenei live-actektől, mondván, hogy ez a fajta muzsika legfeljebb dídzsék keze alá való, a színpadon, nagy nyilvánosság előtt elkövetett kütyünyüstölés és poticsavargatás pusztán kamu - úgy is datról/vincseszterről megy az egész. Ja, és különben is: a jó élő buli nélkülözhetetlen kelléke a húrtépés, extrém esetben a gitártörés és/vagy -felgyújtás, s ki látott már olyat, hogy valaki a térdén zúzza szét a drága laptopot (csak megjegyeznénk: magyar zenésznek a gitár is túl drága) vagy felgyújtson egy samplert. Pedig ritkán tapasztalható varázsa van az olyan alkalmaknak, amikor derék, jóravaló zenemunkások jóvoltából a szemünk előtt s fülünk hallatára születik meg valami egyedi és megismételhetetlen, amikor a legutóbbi album - amúgy egyszerre reménytelen és értelmetlen - reprodukálása helyett az előadó pozitív értelemben meglepi magát és a közönséget.

"Ha felkerülünk az égbe, nekünk kell majd segíteni mennydörögni", mondja a szegények nevében Alban Berg hőse, Wozzeck. Wagnernél még maguk az istenek végezték ezt a piszkos munkát.

London újkori nevezetességei közé immár nemcsak a Millennium Dome, de az idegenben gyökeret vert orosz maffiózó is hozzátartozik. Látványosságnak mindkettő megteszi, utóbbinak azonban megvan az a filmes szempontból nem elhanyagolható előnye, hogy ha kinyitja a száját, ízes orosz akcentussal bevont angol kifejezések szaladnak ki rajta, ha pedig leveszi az ingét, feltárul a híres orosz börtöntetoválások egész tárháza. Valami azt súgja, Cronenbergnek is először a tetoválásokon akadt meg a szeme, és csak ezután a bőrbe égetett rendfokozatokhoz tartozó karaktereken. Erre engednek következtetni a rendező régi vonzalmai, melyek középpontjában köztudottan az emberi testtel való sötét manipulációk állnak, de a sokat tárgyalt életmű ismerete sem kell ahhoz, hogy a vásznon csakhamar kiviruló gengsztervirtus gyanakvásra adjon okot.

Ki tudja, milyen következtetések adódnak abból, hogy a történelmi dráma ismét "jól áll" a magyar színpadnak? Spiró György Árpádház című műve a Budapesti Kamarában látszik frissnek, amennyiben lenyűgözően ismerős a helyzetek és alakok ciklikus ismétlődése - Márton László A nagyratörő című darabja, egy trilógia első része pedig Egerben hitelesíti az író monumentális vállalkozását.

Forgatom a könyvet, a gerincén centiméter, a rikító sárga-narancs-piros címlapon egy féllábú Dundika pózol, keblet, hasat és combot feltáró terepszínű göncökben, kezében fegyver, fején népköztársasági címeres katonai sapka - az Éjszakai állatkert és a Szomjas oázis női antológiák után az első magyar férfiantológia is egy borítóra kihelyezett pőre nővel próbálja eladni magát. Félreértés ne essék: az Ismeretlen Katona nem nevezi magát férfiantológiának (igazából semminek sem nevezi magát: nincsen hozzá szerkesztői koncepciót előtáró magyarázat, sőt, igazából szerkesztő és alcím sincs, csak nagyon elbújtatva), ám a témája (katonaság), a benne domináló prózatípus (önéletrajzi elbeszélés, vallomás), szerzőinek neme (egy kivételével mind férfi), valamint a szerkesztő Kukorelly Endrének a Literán hozzáfűzött kommentárja ("ez a könyv búcsú egy igazi férfitémától") mind ehhez a műfajhoz közelítik. Férfiantológia: férfiak mesélnek benne csakis férfiak számára hozzáférhető élményekről - férfiaknak. Hiszen a borítón elhelyezett playmate Dundika nyilvánvalóan nem a női olvasóközönség figyelmének felkeltését célozza.

Gyurgyák előző nagyszabású vállalkozásának, A zsidókérdés Magyarországon című monográfiának egyik alapvető problémája volt, hogy az antiszemita politikai diskurzust nem helyezte tágabb kontextusba, és nem is létezett olyan általánosabb modern magyar politikai eszmetörténeti feldolgozás, amely hátteret biztosított volna munkájának. Így sokszor kiragadottnak tűntek az elemzései, kizárólag egy szempontból interpretálván olyan forrásokat, amelyek nem elsősorban a zsidókérdést kívánták tematizálni. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy a könyv egyes kritikusai aránytévesztésnek, a "zsidókérdés" abszolutizálásának, sőt "zsidógyártásnak" tekintették Gyurgyák gondolatmenetét.

A végtelen számú évtizedforduló között az egyik legkedvesebb és legtartalmasabb az 1960-70 közötti váltás; a köz- és személyes történelem felhabzásának ritka erős ideje volt.

8 kis kritika

A Tom Waits, Iggy Pop és Jim Morrison legjobb tulajdonságaiból összegyúrt ausztrál (anti)ikon végre visszatért, mondhatnánk - de szerencsére nem is tűnt el egy percre sem. Hiába múlt el ötvenéves, hiába adott ki megszámlálhatatlan projekttel és szólóban tengernyi lemezt és írt meg egymaga egy (nálunk legalábbis) méltatlanul ismeretlen és végtelenül hangulatos filmet (The Proposition, 2005), a kortárs irodalom egyik legmesteribb regényéről (És meglátá a szamár az Úrnak angyalát) már nem is beszélve, ez a termékenység nem okozott semmiféle negatív változást sem vitalitásában, sem másban - hacsak a frissiben növesztett, az Ádám-kosztümben a Síparadicsomban 2. című hangalámondásos bajor pornófilm főszereplőit idéző, idióta tömött bajuszt nem soroljuk ebbe a kategóriába.

Túl azon, hogy a Meshuggah élőben olyan, amilyet nem sűrűn lát az ember (muszáj megemlítenem a tavalyi kultiplexes meglepetéskoncertet, ahol azon az általuk megszokotthoz képest zsebkendőnyi színpadon is olyan audio-úthengert szabadítottak rá a nézőkre, hogy folyamatosan azt vártam, mikor omlik rá az épület a Kinizsi utcára), egyvalamit le kell szögeznem rögtön itt az elején. A Meshuggah hangzásvilága körülbelül annyira jellegzetes, mint a fütyülős barackpálinka: akármit csinálhat az öt svéd elvetemült, abban mindig ott lesz az a hamisítatlan íz.

Attitűd tekintetében a svéd és a magyar rockzenekarok többsége között szemernyi különbség sincsen: itt is, ott is amint egy társaság megkedvel egy angolszász bandát, hatalmas hévvel legott annak imitálásába fog. Különbségek inkább a kivitelezésben vannak, amit most két, egyaránt klasszikus punkzenekarok másolására szakosodott brigád új lemeze is fényesen példáz.

Ej, azok a régi szép idők, amikor még rendezvényről rendezvényre, búcsúról bálra, bálról esküvőre adogatták a zenészt, hogy nem is került elő csak hetek múltán. Nehéz időkben, és kell-e mondani, mostanság ilyeneket élünk, imigyen kesereg az erdélyi cigányzenész, a filmes pedig áll a faluvégen vagy a kocsma előtt, és begyűjt mindent, hisz a zenei örökség mellett a muzsikussorsban is felettébb érdekelt. És a muzsikussorsok, mit ad isten, meglehetősen egyformák; a múltba révedések, főleg, ha jó kolozsvári Ursus oldja a nyelvet, rendszerint bővérű menyecskék és többnapos italozások emlékeibe torkollnak.

A színpad tágas, szedett-vedett, egyterű. Van benne mosdó, mindjárt három is, széksor moziból, szakadt frigó, szamovár, pezsgő, ágy és még sok más - hátul pedig színpad. Tetején, a "címer helyén" döglött sirály lóg. Az első percben a Samrajevet játszó Gados Béla felakaszt a falra egy puskát. Ekkor gondoltam először arra, hogy most kéne hazamenni, itt minden el lett mondvaÉ Pedig akkor még nem tudtam, hogy az én helyemről színes falimaszatnak látszó valami egy Andrej Rubljov-darab - mondjuk, ezért érdemes volt maradni, mert aztán vetítettek is, és az szép volt.

Két különböző könyv, mégis mindegyik fedeléről ugyanaz a bevándorló család mered Manhattan épülő felhőkarcolóira valamikor a huszadik század elején. Ha az olvasó arra gondol, hogy már megint az íratlan szabályokat felrúgó, még egymás borítóit is gátlástalanul lemásoló hazai könyvkiadók egyik újabb vadkapitalista simlijével szembesül - ezúttal téved. Mind a Geopen, mind a Novella a lefordíttatott mű valamelyik angol nyelvű kiadásának borítóját vette át (az amerikai publikációt követően Kanadában és Nagy-Britanniában is piacra dobták őket), s nem tehetnek róla, hogy Cynthia Ozick 2004-ben napvilágot látott regényének egyik új kiadója a rengeteg fennmaradt fényképből éppen azt az egyet találta megfelelőnek, ami Mario Puzo először 1965-ben megjelent könyvének már több kiadásán is szerepelt. A fotó lenyúlása nyilván azért következett be, mert mindkét mű az amerikai irodalomban érthető okból külön kategóriának számító "bevándorlási regény" ('immigrant novel') műfajába tartozik, valamint mindegyik egy sokgyerekes família megpróbáltatásairól szól.