A zen és a tört ütemek művészete - Meshuggah: ObZen (lemez)

  • - vincze -
  • 2008. március 13.

Zene

Túl azon, hogy a Meshuggah élőben olyan, amilyet nem sűrűn lát az ember (muszáj megemlítenem a tavalyi kultiplexes meglepetéskoncertet, ahol azon az általuk megszokotthoz képest zsebkendőnyi színpadon is olyan audio-úthengert szabadítottak rá a nézőkre, hogy folyamatosan azt vártam, mikor omlik rá az épület a Kinizsi utcára), egyvalamit le kell szögeznem rögtön itt az elején. A Meshuggah hangzásvilága körülbelül annyira jellegzetes, mint a fütyülős barackpálinka: akármit csinálhat az öt svéd elvetemült, abban mindig ott lesz az a hamisítatlan íz.

Túl azon, hogy a Meshuggah élőben olyan, amilyet nem sűrűn lát az ember (muszáj megemlítenem a tavalyi kultiplexes meglepetéskoncertet, ahol azon az általuk megszokotthoz képest zsebkendőnyi színpadon is olyan audio-úthengert szabadítottak rá a nézőkre, hogy folyamatosan azt vártam, mikor omlik rá az épület a Kinizsi utcára), egyvalamit le kell szögeznem rögtön itt az elején. A Meshuggah hangzásvilága körülbelül annyira jellegzetes, mint a fütyülős barackpálinka: akármit csinálhat az öt svéd elvetemült, abban mindig ott lesz az a hamisítatlan íz. Képzeljünk el egy olyan zenekart, ahol a két, pokolian mélyre hangolt gitár (annak idején addig vegzálták a Nevborn nevű hangszer-manufaktúrát, amíg ki nem fejlesztettek egy nyolchúros hangszert külön nekik, ahol a megszokott hathoz még két mélyebb jön, ezzel téve teljessé a Meshuggah-féle kakofóniát) és a dob teljesen különböző ritmusú témákat játszik, amelyek úgy forognak, mintha valami különlegesen bonyolult óraszerkezetet látnánk működés közben. Minderre préselődik az ének, ami a szokásos extrémmetálos ordibálás, persze ez is teljesen idiotikusan ritmizálva egy olyan vokalistától (Jens Kidman), aki egyébként hórihorgas, kopasz alakjával úgy inog a színpadon, mint akit épp fejbe csaptak kapanyéllel. Ha erre még ráborítjuk Fredrik Thordendal dzsesszes beütésű, pszichedelikus gitárszólóit (csinált ő egy erőteljesen sci-fi ihletésű albumot is jó tíz éve Fredrik Thordendal's Special Defects néven, amit ebben az országban ismernek tán négyen, pedig a legzseniálisabb szólóalbum, amit gitáros valaha), akkor már meg is van, milyen a Meshuggah. Idegbeteg zene, nyilván.

Ezek után már nem is nagyon lehet túl sok újdonságot elmondani az előzetes nyilatkozatok szerint gyorsnak és vadnak ígért ObZenről. Valóban komoly tempóval kezd az old-school Meshuggah-riffel operáló Combustion, az Electric Red eleje kicsit olyan, mintha a világsiker nyitányát jelentő Destroy Erase Improve-ról maradt volna le, a Bleedben Thordendal hatalmasat alakít arra a megszaggatott őrlésre pakolt, űrkorszakbeli pár hanggal, a Pravusban pedig a lemez talán leggyorsabb nyitányát hallhatjuk, hogy aztán a végére szemét módon belassítsanak a zenészek azzal a gőzkalapácsszerű, aljasul hatásvadász témával. A majd tízperces, felkavaró zárótétel (Dancers To A Discordant System) pedig egyértelműen az anyag legjobbja. Aki töviről hegyire ismeri a Meshuggah munkásságát, elégedjen meg annyival, hogy az ObZen sokkal könnyebben adja meg magát, mint az utóbbi idők lemezei (a mai napig a tizenhárom évvel ezelőtti Destroy Erase Improve elkötelezettjei valószínűleg fennakadt szemekkel, nyálat csorgatva fognak műélvezni, pedig a kicsit visszavett elborultság azért nem termelt ki egy újabb Future Breed Machine-t), aki meg nem, annak tökéletes ismerkedési felület lehet az ObZen, hogy ezt ronggyá hallgatva felkutassa aztán a régi lemezeket is.

Nuclear Blast, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.