A zen és a tört ütemek művészete - Meshuggah: ObZen (lemez)

  • - vincze -
  • 2008. március 13.

Zene

Túl azon, hogy a Meshuggah élőben olyan, amilyet nem sűrűn lát az ember (muszáj megemlítenem a tavalyi kultiplexes meglepetéskoncertet, ahol azon az általuk megszokotthoz képest zsebkendőnyi színpadon is olyan audio-úthengert szabadítottak rá a nézőkre, hogy folyamatosan azt vártam, mikor omlik rá az épület a Kinizsi utcára), egyvalamit le kell szögeznem rögtön itt az elején. A Meshuggah hangzásvilága körülbelül annyira jellegzetes, mint a fütyülős barackpálinka: akármit csinálhat az öt svéd elvetemült, abban mindig ott lesz az a hamisítatlan íz.

Túl azon, hogy a Meshuggah élőben olyan, amilyet nem sűrűn lát az ember (muszáj megemlítenem a tavalyi kultiplexes meglepetéskoncertet, ahol azon az általuk megszokotthoz képest zsebkendőnyi színpadon is olyan audio-úthengert szabadítottak rá a nézőkre, hogy folyamatosan azt vártam, mikor omlik rá az épület a Kinizsi utcára), egyvalamit le kell szögeznem rögtön itt az elején. A Meshuggah hangzásvilága körülbelül annyira jellegzetes, mint a fütyülős barackpálinka: akármit csinálhat az öt svéd elvetemült, abban mindig ott lesz az a hamisítatlan íz. Képzeljünk el egy olyan zenekart, ahol a két, pokolian mélyre hangolt gitár (annak idején addig vegzálták a Nevborn nevű hangszer-manufaktúrát, amíg ki nem fejlesztettek egy nyolchúros hangszert külön nekik, ahol a megszokott hathoz még két mélyebb jön, ezzel téve teljessé a Meshuggah-féle kakofóniát) és a dob teljesen különböző ritmusú témákat játszik, amelyek úgy forognak, mintha valami különlegesen bonyolult óraszerkezetet látnánk működés közben. Minderre préselődik az ének, ami a szokásos extrémmetálos ordibálás, persze ez is teljesen idiotikusan ritmizálva egy olyan vokalistától (Jens Kidman), aki egyébként hórihorgas, kopasz alakjával úgy inog a színpadon, mint akit épp fejbe csaptak kapanyéllel. Ha erre még ráborítjuk Fredrik Thordendal dzsesszes beütésű, pszichedelikus gitárszólóit (csinált ő egy erőteljesen sci-fi ihletésű albumot is jó tíz éve Fredrik Thordendal's Special Defects néven, amit ebben az országban ismernek tán négyen, pedig a legzseniálisabb szólóalbum, amit gitáros valaha), akkor már meg is van, milyen a Meshuggah. Idegbeteg zene, nyilván.

Ezek után már nem is nagyon lehet túl sok újdonságot elmondani az előzetes nyilatkozatok szerint gyorsnak és vadnak ígért ObZenről. Valóban komoly tempóval kezd az old-school Meshuggah-riffel operáló Combustion, az Electric Red eleje kicsit olyan, mintha a világsiker nyitányát jelentő Destroy Erase Improve-ról maradt volna le, a Bleedben Thordendal hatalmasat alakít arra a megszaggatott őrlésre pakolt, űrkorszakbeli pár hanggal, a Pravusban pedig a lemez talán leggyorsabb nyitányát hallhatjuk, hogy aztán a végére szemét módon belassítsanak a zenészek azzal a gőzkalapácsszerű, aljasul hatásvadász témával. A majd tízperces, felkavaró zárótétel (Dancers To A Discordant System) pedig egyértelműen az anyag legjobbja. Aki töviről hegyire ismeri a Meshuggah munkásságát, elégedjen meg annyival, hogy az ObZen sokkal könnyebben adja meg magát, mint az utóbbi idők lemezei (a mai napig a tizenhárom évvel ezelőtti Destroy Erase Improve elkötelezettjei valószínűleg fennakadt szemekkel, nyálat csorgatva fognak műélvezni, pedig a kicsit visszavett elborultság azért nem termelt ki egy újabb Future Breed Machine-t), aki meg nem, annak tökéletes ismerkedési felület lehet az ObZen, hogy ezt ronggyá hallgatva felkutassa aztán a régi lemezeket is.

Nuclear Blast, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Eldobott aggyal

  • - ts -

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

Nemes vadak

Jason Momoa és Thomas Pa‘a Sibbett szerelemprojektje a négy hawaii királyság (O‘ahu, Maui, Kaua‘i és Hawai‘i) egyesítését énekli meg a 18. században.

Kezdjetek el élni

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

A tudat paradoxona

  • Domsa Zsófia

Egy újabb dózis a sorozat eddigi függőinek. Ráadásul bőven lesz még utánpótlás, mivel egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tucatnyi egymással érintőlegesen találkozó, egymást kiegészítő vagy egymásnak éppen ellentmondó történetből álló regényfolyam a végéhez közelítene: Norvégiában idén ősszel az eredetileg ötrészesre tervezett sorozat hatodik kötete jelenik meg.