Zene

A Thomas August Darnell Bowderként (Bronxban, hol másutt) született, később Kid Creole néven elhíresült arc egyike volt a hetvenes-nyolcvanas évek legérdekesebb zenecsinálóinak - sok tekintetben megelőzte korát, ennek megfelelően dolgait még ma is szívesen játsszák a klubokban (ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy a maga idejében sikertelen lett volna). Első jelentős zenekarát a Dr.

Shakespeare Vízkereszt vagy bánom is én című darabját - Nádasdy Ádám fordításában - a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásában láttam Gyulán, a Shakespeare-fesztiválon, Telihay Péter rendezésében. A Tószínpadon - ideális környezetben. A darab nagyjelenetei közül legelébb Malvolio "levéláriája" kínál nagy lehetőséget a színésznek, Csernik Árpád kidolgozott mozgással és intonációval készítette elő a nagy váltást, amikor is - elúrhodván rajta a kevélység - már a legfölső polcra képzelte magát.

Ismerős? Az afrikai éhínségről nemzetközi konferenciákon szónokoló dagadt, hurkanyakú négerek; otthoni szerelmükben csalódott, csúnyácska nyugat-európai középosztálybeli lánykák, akik frusztrációikat a "haladó" eszmék iránti rajongásban, no meg a méretes fekete hímtagok befogadásában vezetik le, hogy aztán sietve hazatérjenek nyugodt polgári otthonaikba; és persze a világmegváltó hivatásos forradalmárok, akik minduntalan azzal szembesülnek, hogy a nép bizony nemigen érti őket, minekutána kénytelenek a szavaknál hatékonyabb eszközökhöz folyamodni. A sor folytatható még a szovjet kiképzőtisztekkel, az afrikai dzsungelekben háborúzó "marxista" vagy "antimarxista", bestiálisan kegyetlen harcosokkal, no és természetesen a kezdetben a forradalomért lelkesedő, de az élet értelmét a tiszta szeretetben-szerelemben megtaláló főhőssel.

Kellemetlen érzés lehet, ha az ember lába közé metafora nő és ezzel kell végigjátszani egy egész filmet: a lábközi metafora híresen rosszul hat a járásra, de homlokráncoló és szemöldök-összehúzó erejének is nagy a szakirodalma. Konkrétabban: vajon miféle eszközök állnak egy fiatal színésznő rendelkezésére, ha azt kell játszania, hogy lábai közt ott a kasztrációs félelmek egy szép példánya, a fogazott punci.

Már ifjúkorában (szül.: 1973) is kirítt kortársai közül - szinte általános közutálatot szerzett, amiért vezérlő csillagának Prince-t választotta Morrissey helyett. A funk iránti rajongása később sem csitult, csak éppen a kilencvenes évektől magával ragadta az elektronikus tánczene első hulláma: Jamie Alexander Lidderdale-t hamarosan a szcéna legizgalmasabb producerei és előadói között emlegették - légyen bár szó saját neve alatt futó korai produkcióiról, vagy a Cristian Vogellel közösen működtetett Super_Collider projektről.

"Figyeljetek, Kevin, jön egy rendőr! Oké, Dave, vettem. Dave, nem megmondtam, hogy ne használjunk neveket! Rendben, Terry!" - Mi ez? A választóvíz vagy a lakmusz, ami megmutatja, hogy kalandfilmhez vagy színigaz történethez van éppenséggel szerencsénk. Hiszen a 21. században csak nincsen már olyan megátalkodott elbeszélő, aki ezt a hosszú fehér szakállát lengető viccet beleszőné a meséjébe. Találós kérdés: csak nem egy tök true storyt látunk?

Világszerte idén ülik a zeneszerző születésének százötvenedik évfordulóját, s az ünnepségekből értelemszerűen a Puccini legutolsó operájával már eddig is több ízben emlékezetes sikert arató Szegedi Szabadtéri Játékok sem vonta ki magát. Ezúttal Kesselyák Gergely helyeztette a Dóm térre a monumentális, látványban és koloritban korántsem szűkölködő dalművet, ám rendezése épp eme ismertetőjegyeket sikkasztotta el az új produkcióból, amely így képletesen és a szó szoros értelmében egyaránt szürkének, s hozzá zavaróan kisszerűnek bizonyult.

Meg sem lepődtem, amikor a gyulai sportcsarnok előtt - miközben vártunk, hogy bejussunk a Craiovai Nemzeti Színház Silviu Purcarete rendezte Szeget szeggel-előadására - megpillantottam Máté Gábort, aki tizenkét évvel ezelőtt a Katonában színre vitte ezt a Shakespeare-darabot, amelyen úgy lóg a happy end, mint...

Kilenc évtizednyi művelődéstörténet egyik szeletét mutatja be Donáth Péter egyetemi tanár. Mikrovilágot, de jóval többet egy pedagógusszakma múltjánál. Ha egy csepp vízben benne a tenger, akkor ez vonatkozik a tanítóképzésre is. Bepillantunk egy intézményrendszer belső világába, s egyszerre a XIX. század utolsó harmada és a XX. század első, nagyobbik része politikatörténetének keserves gondjaival, szélsőséges fordulataival kerülünk szembe. Donáth eme összefűzésbe helyezi be tárgyát, az intézmények, hatóságok és a dráma szereplői (pedagógusok, diákok és politikusok) mozgását, nézeteiket, tetteiket, sorsukat, olykor meghökkentő pálfordulásaikat. Látjuk, miért, milyen objektív és szubjektív tényezők hatására alakultak a pedagógusképző intézmények, régiesen mondva preparandiák olyanná, amilyenné.

Leküzdhetetlenül unalmas. Ennek semmi köze sincs ahhoz a metaunalomhoz, amelyről Pilinszky elmélkedett, vagy amit Heidegger egzisztencanalizált, vagy a nehéz szövegek agytágító unalmához. Menasse regénye könnyű. Olvasmányos: van benne párbeszéd, leírás, ábrázolás, zsánerkép, tabló, van cselekménye, jól azonosítható és követhető főszereplői és szereplőgárdája, van beosztása, kompozíciója nem egyhangú, elég jó ritmusa van. Műfajilag a történelmi regény, a családregény, az önéletrajzi regény, a lélektani és a társadalmi regény jól kimért keveréke, arányosnak lenne mondható, ha nem lenne rém hosszú, 665 oldal. Témája sem akármi: a 17. századi portugál inkvizíció zsidóellenes szála, plusz a zsidó származással, az identitással meg világnézeti kérdésekkel való bajlódás a 20. század második felében.

Megerősítésből sosem elég: A tintahal és a bálna után újabb film bizonyítja, hogy az irodalmárok nem tudnak teniszezni, mi több, adogatás-fogadás közben könnyen ön- és közveszélyessé válhatnak.

Oliver Bottini Gyilkosság a Zen jegyében című krimije hamisítatlan bűnregény, vagyis művészi erőben, az ábrázolás plaszticitásában, a műgondban, a környezetrajzban, a nyelvi megformáltságban messze meghaladja egy átlagos bűnügyi sztori szellemi határait.

Kevés zenekar van Magyarországon - persze a feldolgozásbandákat leszámítva -, amely nyíltan vállalná, kik azok, akiknek a zenei hagyományait folytatni szeretné; persze nem is csoda, hiszen a közönség (pláne a rosszindulatúbb hányada) e nélkül is prímán kitalálja, kinek-minek gyenge utánzataként kell elkönyvelnie az adott együttest.