Richard Wagner Lohengrin című operáját 1848 tavaszán fejezi be, ezután öt évig nem ír zenét. De csak a kottapapírt tolja félre; íróként tovább dolgozik, ekkor keletkezik A nibelung gyűrűje négy estéjének szövegkönyve. 1853-ban kezd hozzá a tetralógia első darabja, A Rajna kincse megzenésítéséhez.
Szerencsés választás tehát a Lohengrin és A Rajna kincse frissen kiadott filmjét együtt tárgyalni, hiszen az első nyilvánvalóan egy korszak lezárása, míg a másik új szakaszt nyit az európai opera történetében is. Maga Wagner tökéletesen tisztában volt ezzel: "Visszafelé nézve lezártam egy korszakot, s előrenézve felépítettem egy újat".
Pogányság és kereszténység, történelem és mítosz, isteni jelenlét és istentől elhagyott világérzékelés keveredik ebben a műben; és a híres filmrendező, Werner Herzog inkább kiemelni, semmint eltagadni akarta e nehezen összecsendíthető elemeket. Ám szcenírozása, melyet 1990-ben játszottak Bayreuthban, nem tagadhatja meg kora szellemét és technikai lehetőségeit: a mesés lovag hattyú vontatta sajkája itt lézerrel működik, kardja amolyan túlméretezett dugóhúzó, és még sorolhatnánk - mindez mai ízlésünk számára nevetséges. A színpadkép Caspar David Friedrich giccsesen metafizikus (metafizikusan giccses?) színvilágát idézi: minden tejszerűen monokróm, a Hold mindig teli, a táj állandóan kopár, a fák folyvást lombjukvesztettek, a madarak meg már régen megfagytak, de ezt szerencsére nem mutatják. Ám a végső kép sokat mond: miután Lohengrint elszállította a menetrendszerű hattyú, Ortrud és Elza kétségbeesetten kezet fog, mintegy kibékül a veszteségei fölött, azaz a magányos és tanácstalan Elzát mételyesen magához köti a barbarizmus, az éjszaka praktikáinak nagyasszonya. Hogy ez mennyire a németség egy lehetséges útja Herzog szerint, azt valódi, nem szónoki kérdésként vetjük fel.
Zeneileg jelentéktelen előadás. És bár Peter Schneider korrektül, olykor valódi szenvedélyeket keltve dirigál, az énekesek közül - kivéve talán Gabriele Schnaut félelmetes Ortrudját - nem magaslik ki senki; Paul Frey Lohengrinként megkapóan lírai, de súlyosan pösze, a pályája fénykorában lévő Cheryl Studer Elzájáról meg megállapíthatjuk, hogy zenitje sem oly ragyogó, mint egykor gondoltuk (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 2 DVD). Zenei megvalósítás: ** és fél; Rendezés: *** és fél
Richard Wagner: A Rajna kincse Ortrud a második felvonásban megidézi Wotan szellemét; Richardunk meghallotta saját hangját, és a germán főisten csapatával együtt öt évvel később tényleg megjelenik a színpadon. A Rajna kincse előadását az idén saját emlékévét ülő Herbert von Karajan nemcsak vezényelte, hanem rendezte is, egyikén azoknak a Salzburgi Húsvéti Ünnepi Játékoknak 1973-ban, amelyeket - mintegy osztrák válaszul a Bayreuthra - ő hívott életre. Húsvétkor a pogány germán világot színpadra celebrálni - na ehhez tényleg csak a források szerint a náci pártba minimum kétszer belépett Karajan vette magának a bátorságot, és hogy ez mennyire a háború utáni osztrákság egyik szellemi útja volt, azt sem pusztán költői kérdésként dobjuk fel. Karajan roppant művészi erőket (pl. a Berlini Filharmonikusok) mozgósított furcsa céljai érdekében, persze leginkább zenei téren. A rendezés - miként Herzogé - erősen foglya kora technikai lehetőségeinek, ugyanakkor a Rajna mélyén monokiniben pacskoló sellők (persze nem maguk az énekesek, hanem modellek) a maguk korában mint Walt Disney utózmányai feltehetően faszcinálták a nézők egy részét. Hogy ez az egész szándékoltan paródiaszerű, az megint valódi kérdés. De felejthetetlen Zoltán Kelemen alakítása, aki Alberich szerepében nemcsak hangban, de minden porcikájában azonos a szerelmet megátkozó, istenektől átvert törpe figurájával. És mindenki fölött regnál Peter Schreier, a nagy NDK-s dalénekes, aki a tűzisten, Loge alakjában a szerep felfoghatatlan mellékjelentéseit teremti meg: ravasz értelmiségi, aki tűzpiros ruhájában hülyét csinál mindenkiből, és végül agyonolvasott intellektuelként - mint Adorno, Ernst Bloch és Lukács - magából is. Hogy ez a Loge gyújtogatott-e 1968-ban Kreuzbergben, azt már tényleg a mindenben történetfilozófiát szagló intellektuel kérdezi, nem Karajan. (Universal/Deutsche Grammophon, 2008, 1 DVD) Zenei megvalósítás: ***** Rendezés: ***
Alban Berg: Wozzeck Hogy a szerző szerette hősét, a tébolyba kergetett, agyonalázott katonát, az nem kérdés, hiszen Berg azt javasolta, hogy egy olcsó, munkásoknak való cigarettát Wozzeckről nevezzenek el. Wagner őrületes isteni hagyatékát aligha lehetett volna hatásosabban ellentételezni, mint egy minden istentől elhagyott hős világi apoteózisával. A francia Patrice Chérau, aki korábban Bayreuthban a múlt század egyik legfontosabb, a német gőztől mentesített Ringjét rendezte, kisrealista eszközöket nagyexpresszionista képekkel elegyítve szolidarizál a kiskatonával. Ilyet már láttunk. Ám az újdonság - legkivált persze Waltraud Meier alakításának köszönhetően -, ahogy Marie, a zeneszerző által is kissé elhanyagolt nőcske figurájának a rendező megadja a neki járó lényeges igazat. Az igazi reveláció a darabban még nevet sem kapott gyermek ábrázolása. Õ a valódi áldozat, sugallja a rendezés, aki nem tehet mást, mint szülei hulláját látva elhagyja a világot, azaz lemegy a nézőtérre, és csendben beteszi maga mögött az ajtót. Kilép. Neki ebben a színpadi világban se istenek, se emberek nem kellenek - minden hazug. Viszont mélyen igaz Daniel Barenboim zenekarvezetése és Franz Grundheber őserejű Wozzeckje (Warner Classics, 2008, 1 DVD). *****
