A Tom Waits, Iggy Pop és Jim Morrison legjobb tulajdonságaiból összegyúrt ausztrál (anti)ikon végre visszatért, mondhatnánk - de szerencsére nem is tűnt el egy percre sem. Hiába múlt el ötvenéves, hiába adott ki megszámlálhatatlan projekttel és szólóban tengernyi lemezt és írt meg egymaga egy (nálunk legalábbis) méltatlanul ismeretlen és végtelenül hangulatos filmet (The Proposition, 2005), a kortárs irodalom egyik legmesteribb regényéről (És meglátá a szamár az Úrnak angyalát) már nem is beszélve, ez a termékenység nem okozott semmiféle negatív változást sem vitalitásában, sem másban - hacsak a frissiben növesztett, az Ádám-kosztümben a Síparadicsomban 2. című hangalámondásos bajor pornófilm főszereplőit idéző, idióta tömött bajuszt nem soroljuk ebbe a kategóriába.
Noha Mr. Cave bizonnyal úgy gondolta, új imázsáról nem az alpesi jódlimesterek, hanem a hetvenes évek Amerikája jut majd eszünkbe, s ha rápillantunk az új lemez csiricsáré, diszkófényes borítójára, miközben az első kislemeznótát, a Dig, Lazarus, Dig!!!-et hallgatjuk, kijelenthetjük: bejött neki. S ezt nem is csak a lemez kezdetén még egyszerű (posztpunkos, illetve kissé indie-rockos) gitárzene miatt mondjuk, de az eddigieknél most valamivel poénosabbra vett szöveg okán is, melyben Lázár, aki egyébként sose akarta, hogy feltámasszák, átkufircolja az említett évtizedet és pár államot, hogy aztán visszaássa magát gödrébe.
Bár nevezhető e szám éppen programadónak is, összességében olyan hatalmas változás azért nem regisztrálható. Jóllehet most valamivel kisebb hangsúly van a Bad Seeds kiváló muzsikusain (ám figyelmesen hallgatva az eddigieknél is gazdagabbnak tűnik a hangszerelés: furulya, tamburin, tizenkét húros lant és társaik), s több az éneken, jobban mondva Cave jellegzetes, a szónoklat, a baráti csevej és a füstös kocsmák bluesbeszédének határain mozgó előadásmódján. Így a Dig, Lazarus, Dig!!! inkább hallgatandó egyben, mint számonként - de hogy nincs a lemezen egy újabb Tupelo, legfeljebb annyit jelent, hogy nem tökéletes, csak igen szorosan megközelíti azt.
Cave már a legendás és zseniális, immár negyedszázados From Her To Eternity óta úgy tud szerelmes szövegeket írni, hogy tán nincs is olyan férfi, aki ne mutatta volna már meg a meghatottság könnyeit nyelve aktuális szívügyének valamelyik számát - ha mást nem, hát a Kylie Minogue-gal együtt énekelt Where The Wild Roses Grow-t. Ez mit sem változott: az olyan tökösen rakendrollos, a koncertközönséget majd nyilván alaposan beindító gitáralapú nóták mellett, mint az Albert Goes West, most is ott vannak az olyan keserves hegedűszólamokkal és zongorával kísért remek balladák, mint a Jesus Of The Moon. Nincs is pompásabb annál, ha az ember már-már irreálisan magas elvárásokkal közelít egy új lemezhez, s aztán mégsem kell csalódnia. Ez most ilyen.
Kovács Bálint
EMI, 2008; Nick Cave és a Bad Seeds május 26-án a Petőfi Csarnokban lép fel.
