Az irodalom mitikus feladata az, hogy legyőzze a halált, legyen szó Orfeuszról vagy Seherezádéról. A Borbély Szilárd könyvét nyitó írások címei (Árnyképrajzoló; Enyészpont) azonban - miközben a látásra, a fényre utalnak - megidézik egyúttal a halált is. "Onnan néz, ahonnan a látás összezáródik"- szól a nyitómondat. A rövid írás két alfejezetében "a látásnak rendje" és "a meghalásnak rendje" összekapcsolódik, a címadó novella pedig - Borbély prózaírói önértelmezése, "ars poeticája" - összekapcsolja ezt a motívumhálót a művészettel. Az árnyképrajzoló kontúrokat rögzít, és a könyv alcíme beszédes: körülírások. Az árnyék és a halál törlésének, kizárásának különböző hazug, gőgösen önáltató verzióiról beszélnek a kötet kultúra- és művészetkritikai szövegei, a felvilágosodás által berendezett világunk egyre messzebbre nyúló alkonyi árnyairól.
Az első prózakötet nagyon hasonló feladat elé állítja Borbélyt, mint eddigi verseskötetei. Nyelvet kellett keresnie egy olyan tapasztalatnak, amelyről úgy tudja, hogy a nyelv rendre kilöki magából, miközben az folyvást követi és meg is előzi a beszédet. Ennek a helyzetnek a metaforája a testeket követő árnyék. A gyászversek a barokkos megszólalás emeltségét találták meg ahhoz, hogy éppen egyfajta Isten-hiányt, a rejtőzködő Isten gondolatának továbbírásaként Isten árnyékát mutassák fel, a teodícea eltörlését, a szenvedő Isten minden üdvtörténet lehetőségét leromboló örök aktualitását, e kötet festés-rajzolás metaforikájánál maradva: kontrasztként. Ahhoz, hogy ebből a tapasztalatból prózát csináljon, Borbélynak folytatható hagyományt kellett keresnie ebben a műnemben is, egyúttal leszámolnia azokkal, melyeket folytathatatlannak ítélt. A bolgár kalauz című híres Esti Kornél-novellába beleíró erős szöveg (A bolgár kalauz) el is végzi ezt a munkát. A szöveg elképzeli, mit jegyzett volna fel Kafka naplójába, ha az Esti és a bolgár kalauz közötti beszélgetés fültanújává válhatott volna, továbbá azt, milyen nyelvfilozófiai kommentárokkal látta volna el a Kafka értelmezőjeként is rendkívül fontos Walter Benjamin a novellát, ha elé kerül. Kosztolányi a jelenetet, mely a szenvedés nyelvének artikulálhatatlanságát, érthetetlenségét, saját történetünkkel szembeni mindenkori idegenségünket illusztrálja, esztétizálja; a hangzás, a szózene, a helyzetben rejlő játékos lehetőségek foglalkoztatják, a nyelv virtuóza tesz szövegében finoman fölényes megfigyeléseket a beszéd, a megértés természetéről. A szöveggel végzett kritikai munkában megmutatkozik, hogyan takarja el, borítja árnyékba a beszéd mindazt, amiről - végül - nem vallanak a bolgár kalauz kétségbeesett szavai. Mindezt azért, hogy megőrizhessük illúziónkat, hogy az érthető nyelven szólók civilizált, voltaképpeni emberi közösségébe tartozunk, a tagolt beszéd közösségébe, ahonnan a bolgár kalauz kizáratott, és kizárólag a bolgár kalauz záratott ki.
Benjamin szerint a fordításnak épp az lenne a lényege, hogy megszólaljon az ismerős anyanyelvben a másik nyelv idegensége, és talán épp ennek az elvárásnak felelnek meg a legkevésbé Kosztolányi versfordításai. A "prózafordulat" központi elődfigurájától elforduló gesztussal párhuzamosan Borbély átértelmezi e fordulat másik védőszentje, Ottlik Géza prózáját is. A mélyben meglévő, alapvető közösség érinthetetlen bizonyossága, a szabadság végső soron mindig fennálló lehetősége helyére a katonaiskola "gépezete" kerül, melynek motorja "a félelem erejét felhasználó kifinomult terror". A prózafordulat utáni továbblépés keresésének egyik legfontosabb produktumává válik a kötet, és Kafka talán legfontosabb magyar tanítványa, Kertész Imre lesz e meghaladás első számú ihletője. A Jegyzőkönyv című Kertész-novella parafrázisai az Egy InterCityn és a Feljegyzések az irodalomról című szövegek - az utóbbi cím egyszerre utal Esterházy emlékezetes továbbírására - Élet és irodalom címen - és a Dosztojevszkij-regényekre: Feljegyzések az egérlyukból, Feljegyzések a holtak házából. Olvasásuk közben célszerű fejben tartani, hogy voltaképpen maga a Jegyzőkönyv is parafrázis, a Halál Velencében továbbírása és "visszavonása", amolyan "Halál Hegyeshalmon". A Kudarc körülményes, körülíró mondatait éppúgy megtaláljuk Borbély új kötetében, mint a Sorstalanság sajátos nyelvét. A körülményeskedés kényszere jelzi a beszélő bizonytalanságát, idegenségét az őt körülvevő világban, mellyel mást kezdeni, mint hogy ráhagyja "természetesen" érthetetlen pusztításvágyát, nem tud, remélve, hogy értetlenségének, idegenségének szégyene talán kissé túléli őt. Ezt az idegenséget a Feljegyzések...-ben költőnek nevezik, de nevezhetnék éppenséggel zsidónak is, ahogy Kertész hívja.
Borbély törekvései Schein Gábor utóbbi könyveivel, a Lázárral és a Bolondok tornyával mutatnak rokonságot, mind a halál és a nyelv kapcsolatának szemléletében, mind sajátos kultúrkritikai alapállásukban, mind pedig Kafka-olvasatukban, az idegenség nyelvének keresésében. Az őr parabolája (és A császár üzenete című Kafka-szöveg, Walter Benjamin kitüntetett kedvencei) sokszori megidézése során új értelmet nyer a kötet nagyon nagy figyelemmel kialakított szövegterében. A Kapu alkalomadtán valamilyen átmenet - mindig elérhetetlenül távoli - reményét jelzi a fények, a halálnélküliség illúzióvilágából az árnyak körülírásának, körülrajzolásának esélyéhez. E belátások szellemében mond le arról az elbeszélő előző kötetének újraközölt címadó írásában, az Egy gyilkosság mellékszálaiban is, hogy megkísérelje megeleveníteni édesanyját és édesapját, lemond a halál kitörlésének orfeuszi ambíciójáról. Csak szülei árnyalakját írhatja körül. "Minél többet gondolkodik, annál kevesebbet tud Ilonáról és Mihályról" - áll az elbeszélés nyitómondatában. A kontúrok felvázolása mégis képes, és talán egyedül ez képes kirajzolni, felmutatni valamit: "a jelek arra utalnak, hogy szerették egymást". A kötet egyetlen gyengéje, hogy a kultúrkritikai szándék - veszítve nyelvi és szemléleti összetettségéből - olykor publicisztikus kitételekben jelenik meg, például a különben igen fontos Egy InterCityn kezdő mondatában: "A kelet-európai abszurd a politikai kurzusoktól függetlenül töretlen és elpusztíthatatlan".
Az (egyébként pontosan) ítélkező politikai nyelv erős színei azonban többnyire eltűnnek, amikor szót kapnak az árnyékok e halk, szelíden radikális próza igazán nagy pillanataiban. Annál nagyobb kár, hogy a szöveg korrektúrázása - ennél a kiadónál merőben szokatlan módon - nagyjában-egészében elmaradt.
Vári György
Kalligram, 2008, 181 oldal, 2500 Ft
