Magyar Narancs: Hogyan találkoztál a különböző műfajokkal cigányprímásként?
Farkas Róbert: Nagyon vágytam arra, hogy más zenéket is játsszak. Az első kalandom a Besh o droM volt, akikkel balkáni zenét játszottunk, és sok helyre eljutottunk. A későbbi feleségem, Gáncs Andrea volt a menedzserük, akivel együtt találtuk ki a Budapest Bárt. Más helyeken léphettem fel, a Zöld Pardonban, a Ráckertben, és ez jó hatással volt rám. Átkalandoztam az autentikus cigányzene felé a Romano Drommal, de játszottam a Pannónia Klezmer Bandben is. Nagyon sok műfajban mozogtam, dolgoztam nemzetközi zenekarokkal is, szerepeltem külföldi fesztiválokon. Nagyon érdekes volt ez a sokfelől jött ember, úgymond hozzászokhattam a multikulturális közeghez, és jó barátságokat kötöttem. A Budapest Bár elődzenekarával pedig együtt húztuk Jeremy Ironsnak Londonban A gyertyák csonkig égnek című Márai-regényből készült film bemutatóján. De térjünk vissza oda, hogy egyszer csak elkezdtünk gondolkodni azon Andreával, hogy mit lehetne kezdeni a cigányzenével, és arra jutottunk, hogy nagyon szeretjük a harmincas-negyvenes évek slágereit és azt a világot, amit ezek a dalok megidéznek. Nyolcéves koromtól hallottam ezt a zenét, amikor apukám után jártam, aki a New York kávéházban, a Gundelban meg a Gellért szállóban is játszott ilyeneket. Nagyon megfogott, mert eleve patinás helyeken játszották, és ezt szerettem volna feleleveníteni. Először arra gondoltunk, hogy színészeket kérünk fel, de akkor a színészi előadás került volna előtérbe, és nem a zene. Egyenrangú előadást szerettem volna, és akkor jutott eszünkbe, hogy csavarjunk egyet az egészen, és zenészbarátokat hívjunk meg. Németh Jucival együtt tanítottam gyerekeket, Kollár Lacival együtt játszottam a Kistehén zenekarban, Szalóki Ági a Besh o droMban énekelt, és a többiekkel is nagyjából ismertük egymást. Az énekeseket azzal kerestem meg, hogy szeretnék egy olyan albumot, ami a cigányzenét és a harmincas-negyvenes évek magyar slágereit, elfeledett zenéit feleleveníti, és másképp adják elő az énekesek, mint eddig - ne kultúrtörténetileg kezdjenek el foglalkozni a dalokkal, hanem valami új és friss legyen.
MN: Krisztián hogy került bele?
FR: A Heaven Street Seven zenekarról már hallottam, de nem láttam őket soha. A Kistehénnel mentünk a Tokaj-Hegyalja fesztiválra, és előttünk játszottak. Krisztián az utolsó számát énekelte, a Dél-Amerika címűt...
MN: Tényleg, az nem egy harmincas évekbeli nóta?
Szűcs Krisztián: Nem. Bár apukám már évek óta magyarázza nekem, hogy biztos nem tudok róla, de az egy feldolgozás. Én meg érveltem, hogy úgy emlékszem, én írtam a szöveget meg a zenét is. Ő meg azt mondta, hogy ne hazudozzak.
FR: Szóval ezt a számot énekelte, és gondoltam, hogy nekem ez a hang kell, és van a Krisztiánnak a habitusa, ahogy énekel meg kinéz, mi úgy szoktuk mondani, hogy a lecsúszott arisztokrata. Megszereztem a számát, felhívtam, és mondta, hogy oké.
MN: A többiek is ilyen hamar benne voltak?
FR: Igen. A Kiss Tibi meg a Lovasi Andris mondták, hogy már játszottak a gondolattal, hogy ezt a kort elővegyék, csak nem volt idejük meg energiájuk, úgyhogy nyitott kapukat döngettem.
MN: Véletlen, hogy volt egy ilyen típusú slágeretek a brit-popos többi dalotok mellett?
SZK: Nem választanám ennyire külön, mert én is, illetve mi is kerestük a mai magyar nyelvű popzene gyökereit. A Budapest Bár énekeseinek zenekaraitól soha nem állt annyira távol ez a világ, ahogy tőlem sem, és vannak hasonló feldolgozásaink, amit a Heaven Street Sevennel is játszottunk, például a Ne nézzen úgy rám című dal. Meg vannak olyan saját számaink, amik merítenek ebből a világból, tehát számomra nem volt idegen. Ezért tudtunk egyből belecsapni a lecsóba.
MN: Mit szólt a Budapest Bárhoz a zenekarod és a közönségetek?
SZK: Valahol van egy közös pont az egészben. Ha belegondolunk, a hetvenes évek végi Trabant-számokat is el tudja képzelni az ember ebben a hangszerelésben. Tervezünk is egy ilyen dolgot most.
FR: Ez lesz a következő produkció. Nem szeretném, ha a Budapest Bárt úgy jegyeznék meg, hogy korhoz kötött. A harmincas évek közelebb állt a cigányzenekarokhoz, és az énekesek számára számított inkább kitérőnek, most szeretném megismerni, hogy ők milyen zenéken nőttek fel. Beszélgettünk erről sokat, és kiderült, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek underground zenei világát tartják a magukénak. Ezt a műfajt cigányzenészek nem játszották soha, úgyhogy érdekes lesz számunkra is.
SZK: Vicces, hogy olyan nyolc éve volt Quimby-Kispál-HS7 közös koncert, ahol extraként eljátszottuk közösen a Szívemben bomba van című dalt, ami a Youtube-on is fenn van. Szóval nagyjából ismerte mindenki ezeket a dalokat is kölyökkorából, de tanultam olyanokat is, amiket sosem hallottam. Nagy élmény a Robiék zenekarával játszani, mert nem nekem kell mondani, hogy mi van, hanem hangszerelést tanulok. A próbákon két perc alatt megcsinálnak olyan dolgokat, ami nekem hetekbe telne.
MN: Úgy tűnik, hogy a Budapest Bár a frontemberek konglomerátuma lett. Összefér ennyi dudás hosszú ideig?
SZK: Elég kis ország ez, mindenki mindenkit ismert valamennyire. Persze megvannak a saját hülyeségeink, amin jókat röhög a másik, de itt nem volt rivalizálás, minek is lenne, ez egy produkció, ahol mindenkinek ugyanaz a feladata. Szórakoztatni.
MN: Tényleg, minek tekintitek a Budapest Bárt? Zenekarnak, műsoros estnek, szórakoztatóipari hakninak?
FR: Több mint egy zenekar. Szerintem pár év múlva úgy fognak erre tekinteni, mint egy új fogalomra, új értékre. Nemcsak arról szól, hogy elmegyünk egy koncertre, és együtt játszunk, a közönség meg szereti, hanem akik itt együtt zenélünk, egy laza alkotóközösség vagyunk. A mai világban két ember ritkán tud normálisan együtt dolgozni a színpadon, itt meg több mint tíz emberről van szó. Nem nagyon emlékszem olyan konfliktusra, ami megkérdőjelezte volna a közös munkát.
SZK: Az egyetlen konfliktus az időegyeztetés.
FR: A közönségünkön is érezzük, hogy mit adunk nekik. Két-három generációt tartunk össze, és már óvodások is éneklik a Legyen a Horváth-kertben Budán című dalt. Ezekre a nótákra csattant el a nagyszüleinknél az első csók, de amikor a színpadon játsszuk, nem érezzük, hogy annyira a múltba tekintenénk, mert zeneileg friss a dolog.
SZK: Nyilvánvaló, hogy akár a Horváth-kertbent is nagyon sok ember elénekelte az elmúlt ötven évben, de azért elsősorban hakni jelleggel. A Budapest Bárral autentikusnak érezhetik a hallgatók, annak ellenére, hogy mindenki máshogy nyúl hozzá, mert más a karaktere. Legalábbis a többieket hallva nekem úgy tűnik. Magamról nem tudok beszélni. Soha nem fogok úgy énekelni, mint a Törőcsik Mari, az biztos.
FR: Hát, én tudnék mesélni! Az a legérdekesebb ebben számomra, hogy ők gondolnak valamit ezekről a dalokról, zeneileg is. Az előadásmódjuk pedig segíti a zenekar munkáját, ezért nem nosztalgiashow.
MN: Van ebben valamiféle missziós tudat a szétesett ország kulturális összefogásával kapcsolatban?
SZK: Ha nagyon tudatos lenne, akkor nem sikerülne.
FR: Amikor elkezdtük, semmi ilyet nem gondoltam, csak szerettem ezeket a dalokat ezekkel az érdekes arcokkal.
SZK: Ha az ember meghall egy olyan zenét, ami alapvetően idegen tőle, mert addig nem hallgatta, akkor kell egy közeg vagy valamilyen fokozatosság, amivel meg tudja szeretni. Ha más nem, fontos az, hogy ki énekli vagy milyen a hangszerelés. Egy idősebb ember pedig, akinek fogalma sincs arról, hogy mi az a Kispál vagy a Quimby, ezen keresztül megismerheti. Persze azt nem állítom, hogy egy Budapest Bár meghallgatása után rohan majd Kispál-lemezt venni a boltba, de van egy érdekes oda-vissza játék.
MN: Ti választottátok ki, hogy mit énekeltek, vagy a Robi tett javaslatot?
SZK: Mindenkinek vannak kedvencei, és azokat is énekli, meg volt olyan, amit a Robi mutatott, de kényszer nem volt.
FR: Nem is szeretném, ha lenne. Szerencsés vagyok, mert van legalább tíz hang, amihez társíthatom a dalt, amit meghallok. Elképzelem gyorsan, kihez illik, meg sokszor az Andi ad ötleteket. Az Én minden nőnek tetszem című dalra egyből mondta, hogy azt a Lovasinak kell énekelnie.
MN: A zenészek ugyanolyanok a színpadon, de az énekeseknek mégis színészkedniük kell kicsit.
SZK: Szerintem aki színpadon szerepelget x évig, abban lakozik ez a fajta állat.
FR: Amit ők előadnak, abban az a jó, hogy saját magukat improvizálják. Nem valakivé kell válniuk, hanem úgy adják elő, amilyenek ők.
SZK: Természetesen alakult, ahogy figyeltem. Például ott van a Kollár Laci, aki nagyon egyéni módon közelíti meg a dalokat. Nem tudná megcsinálni, ha valaki azt mondaná, hogy neked ilyennek kéne lenned. Vannak alapfigurák azért a szemünk előtt, gondolom, én például nagyon szerettem Rátonyi Róbertet, volt egy jó korszaka legalábbis. Sőt a menyasszonyom szerint Louis de Funésre is hasonlítok. Mondtam neki, hogy hagyjon már békén, erre azt mondta, hogy de ő gyerekkorában szerelmes volt belé.
MN: A te zenekaraidra hogyan hat vissza ez a munka?
SZK: A mindennapok szintjén nem érzek akkora töréseket, hogy átkerültem volna egy másik világba. Nem kell másik embernek lenni egyik vagy másik zenekarban. Most csinálunk egy lemezt a Twisttel, és inspirálóan hat rá a Budapest Bár mint zenei és közösségi élmény. A dalírásnál is, és mint mondtam, soha nem állt tőlem távol ez a világ. Nincsenek olyan dolgok, amik ne férnének meg egymás mellett, a fejemben sem.
MN: Robi, te most latin zenével is foglalkozol. Ez újabb szerelem?
FR: Igen, és érdekes, mert kilencéves lehettem, amikor édesapám hozott egy pár brazil bakelitlemezt. Nagyon tetszett, de nem tudtam, hogy mi lehet, mert se szamba, se bossa nova nem volt. A hangkép bennem maradt azonban, és tavaly Brazíliában, 32 évesen fejtettem meg, hogy amit gyerekkoromban hallgattam, az a brazil choro zene volt. Ez egy százötven éves régi zene, a szó jelentése egyébként az, hogy sírás, és sok mindenre volt hatással, többek között hatott a szambára és a bossa novára is. Rengeteg benne az improvizáció, és dallamvilágában közel áll a cigányzenéhez, úgyhogy nagyon megfogott. Amikor idén kinn voltam Brazíliában, tanultam gitározni, a tanárom által megismertem nagyszerű helyi zenészeket. Idén zenekart alapítottam velük, és közös lemezt vettünk fel.
MN: A Budapest Bárt ki lehetne vinni külföldre?
FR: Tervezzük, de kicsit változtatni kell a koncepción, megkeresni az ottani slágereket ebből a korból, de például a Rutkai Borika és a Kollár Laci is énekel francia slágert, meg a Frenk is egy amerikai dalt, mert az Ez történt Lellén egy amerikai standard, csak van rá magyar szöveg.
SZK: Én meg szeretnék angolul énekelni, de a Bicska Maxit is szívesen előadnám.
MN: Számítottatok ekkora sikerre, díjakra? Robi például a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta.
FR: A Lovasi Kossuth-díja és a Kiss Tibi lovagkeresztje az addigi munkásságuknak szólt, csak jól jött ki, hogy ebben a produkcióban vannak ők is. Én nem számítottam rá, inkább ösztönöz, hogy még többet dolgozzak, nekem az a legjobb, amikor egy új produkción gondolkodom. Az tartja bennem a lelket, hogy itt egyre jobb dolgok szülessenek meg. Kevesen mondhatják el, hogy ilyen csapatuk van.
MN: Mi a legközelebbi terv?
FR: Június 13-án a Margitszigeten lesz egy nagy koncertünk, és vendégünk lesz a kiváló amerikai fekete énekes-hegedűs, Mazz Swift New Yorkból. Gyönyörű fekete nő, és ez engem felkorbácsol, zenei értelemben persze. Zenei szado-mazo lesz. Jön még egy vendég Brazíliából is, a fantasztikus gitáros, Jo-o Egashira, aki a gitártanárom volt, és aki egyébként japán származású.
