Zene

Anapokban múlt ötven éve, hogy átadta setét lelkét a teremtőnek a sztálinizmus névadója, akinek megadatott milliók soha be nem teljesülő álma, a nemzedékeken átnyúló, bár némileg kétes világhír. A Centrális Galériában látható, a Nyílt Társadalom Archívum által életre hívott Sztálin-kiállítás rendezői egyetlen pillanatra fokuszáltak: a diktátor halálára, no és persze a gyászra, a temetésre, a drága halott emlékének apróbb módosulásaira meg a viccekben is megénekelt újratemetésre. Az első megragadható, jól dokumentált momentum az a pillanat, amikor a sajnálatos esemény hírré válik: a galéria falát végestelen-végig borítják a megrendítő gyászhírről tudósító egykorú nekrológok: a béketábor valamennyi fontosabb periodikája képviselteti magát egy-egy fantáziadús első oldallal, s akkor még nem is számoltunk a nyugati szatellitpártok meg a sokszor még náluk is véresszájúbb útitárs értelmiségiek lapjaival. Mint a mellékelt, s a falon szintúgy fellelhető rendőrségi jelentésekből kiderül, a téeszújságok, az üzemi lapok szintjén nem mindig sikerült biztosítani a gyász kellő méltóságát, és a fekete keretes Sztálin-kép meg az obligát nekrológ gyakorta volt kénytelen osztozni az új trágyázási módszerekről szóló lelkes beszámolókkal s más nemtelen anyagokkal.

Vannak színdarabok, amelyek kegyelmi pillanatban születtek. Nem a remekművekre gondolok, hanem azokra, amelyekről senki nem gondolná (én biztosan nem), hogy "pofás" produkció születhet belőlük - aztán mégis. Tadeusz Slobodzianek

Nem szívesen látom be, de úgy tetszik, valóban vannak korszakok vagy legalábbis történelmi helyzetek, amikor a művészetet mélyen megérintik a "köztörténet" folyamatai; nem nagyon tetszik, de el kell ismernem, hogy olykor az évszámok jelezte határok is alkalmasak lehetnek művészettörténeti periódusok meghatározására, másképpen fogalmazva: mit tegyünk, néha tényleg van kapcsolat élet és művészet között. 1918 és 1939 között, a második lengyel köztársaság idején a lengyel képzőművészet igazi aranykort ért meg, a területileg naggyá lett országban valóságos reneszánsz bontakozott ki.

Hetek óta próbálom megfejteni, vajon mi vitte rá a koncertszervezőt (?), szerkesztőt (?), karmestert (?), hogy három ennyire "semmiközükegymáshoz" típusú művet egyetlen hangversennyé szervezzen. Mi az az elv, amely összeköt egy Brahms-szimfóniát Ravel Spanyol rapszódiájával és Richard Strauss Rózsalovag-szvitjével? Az a harminc-negyven év, ami a művek keletkezése között eltelt, innen nézve egy-egy évszázadnak tűnik. Brahms "gemütlich" II. szimfóniája a maga derűs problémamentességével igencsak kilóg az életműből. Megszoktuk, hogy Brahms belehal minden ütembe, minden tételbe. A D-dúrban írt szimfónia szakít ezzel a hagyománnyal, s csupán a második tétel költőisége és a finálé Beethoven-allúziói biztosítanak bennünket, hogy ez még mindig ugyanaz a jól megszokott mogorva öregúr, akinek fontos minden leírt hang. A Lorin Maazel vezette Bajor Rádió Zenekara sem tett sokat hozzá a kompozícióhoz. Sőt. Az első tétel erőltetett rezes fortéi, a timpani indokolatlan hangsúlyozása és a vonóskar háttérbe szorítása arányaiban forgatta fel a hangzásképet. A második tételben aztán kiderült, hogy a bajorok kitűnő szólisták és igazi mesterei a kamarazenélésnek. S bár ez a kürthang nem egészen az én ízlésem szerinti, a szólóállás mégis az este egyik kiemelkedő pillanata volt. A harmadik tételben kiderült, hogy ők is csak emberek, s az apró lötyögésektől egészen szimpatikusak lettek. A finálét Maazel tábornokként vezényelte végig, s a siker - hála a jó hangos kürt-trombita-harsona szekciónak - persze nem is maradt el.

Muskétásnak lenni, azon túl, hogy akarat és képzet (illetve képzettség, nyelvismeret), legfőképpen életforma, nekem elhihetik, a múltkor is visszahoztam az ékszereket. Igaz, nem Londonból, csak innen a központi zálogházból, de higgyék el, az se volt egy könynyű futam. Mi, muskétások fél szavakból is megértjük egymást.

ANew York-i vezető beosztású szervezett bűnöző pszichikai problémáinak kedves, vicces történetét talán legokosabb, ha May Károly felől próbáljuk megközelíteni. Az összefüggés világos (ez a film egy maffiatörténet, a neves német szerző pedig vadnyugati históriákat írt: mindkettő hollywoodi alaptípus, kész, passz), de nekünk nincsen szükségünk összefüggésekre, csak megzavarnának. Hanem vegyük a Winnetout, nos, az úgy kezdődik, hogy a német fiú megérkezik az Újvilágba, és rövid kacskaringók után megismerkedik a nemes lelkű, színes bőrű vezetővel, az indián származású Winnetouval. Ennél is fontosabb, hogyan végződik ez a vaskos regény. Winnetou gaz merény áldozatául esik, és a közben egy bildungsromanon átesett egykori bevándorló bánatában puszta kézzel mészárolja le a komplett ogalalla felső vezetést (3 fő), utóbbi mellékszál. Arról van szó, hogy az interakció megismerkedésüktől egyikük haláláig tart.

Richard Gere-t utoljára az ´sz New Yorkban című filmben láttam (közlés ez is: vagy másban, de azt elfelejtettem). A lombhullató nagyváros közterein a neves művész egy étterem-tulajdonos szakácsot alakított, az ízek afféle Rodolfóját, aki miközben franciás ételnevekkel zsonglőrködött, elcsavarta az összes női fő- és mellékszereplő fejét is. Csak most - a Chicago fényében - gondolkodom mégis azon, hogy vajon tényleg ennyire bomlanak utána a csajok, és tényleg olyan jól főz-e.

Márciusban két - nagyjából egyidejűleg megjelent - kubai lemez szerepel a világzenei rádiósok európai listáján. Ibrahim Ferrer Buenos Hermanosa csak a kilencedik helyen landolt, amit akár különös fejleménynek is tarthatnék, ha nem "tartózkodóbb" elragadtatást prognosztizáltam volna egy hónappal ezelőtt; ám hogy ugyanakkor Ry Cooder és Manuel Galbán lényegesen "szordínósabb" anyaga virít az élen, az tényleg meglepő. Elvégre Galbánról eddig legfeljebb a BVSC-vezérkar megbízható gitárosaként esett szó; arról, hogy Coodernek külön tervei is vannak vele, nem lehetett hallani. Pedig tiszta sor - miért is ne?

Amikor Anneke van Giersbergen, a The Gathering énekesnője egy sötét és komor új lemezre tett nekünk ígéretet tavaly a Szigeten, akkor éppen olyan albumot képzeltem el, mint ami most Souvenirs címmel a boltokba került. Pont ilyen klasszat, mondhatni, de még nem tartunk ott, inkább azzal kezdem, hogy amikor először hallottam ezt a holland zenekart, több se kellett nekem, rögvest a rajongójává lettem.

Alemez címe ez esetben is tökéletesen árulkodó, s már idejekorán megmutatja a gyanakvó befogadónak, mire is számíthat, és valóban: autentikus k.-európai roma népzenét hallunk, persze közvetlenül azután, hogy elektronikus tánczenét gyártó honi dj-k/zeneszerzők egy kicsit kezelésbe vették. Az itthon úttörőnek számító kezdeményezés persze nem előzmények nélkül való: A színész/dj Vajdai Vilmos már tavaly bemutatott Etchno című TáP Színház-produkciójában remixelt/újraértelmezett népzenei anyagra dolgozott - a produkcióban közreműködött a Romano Drom együttes is, amely zenéjét készséggel bocsátotta rendelkezésre további újrahasznosítás céljaira. Kellett még a produkcióhoz egy amerikai fiú, aki lemezkiadót gründolt (Gypsyhouse) és egy francia lány, egyben a Romano Drom menedzsere, a többi már a szorgos kezű elektronikus varázslókon múlott, de persze bennük sem kellett csalódnunk. Az LC Rules Kri-Sta Remixe korrektül nyitja a zenefolyamot, jó kis pörgős breakbeat, ami kellőképpen megmozgatja a lábakat. A Carbonfools ska-beat remixe (Drom) szintúgy egyenest a táncparkettre való - mellesleg a két ritmika (jamaicai/roma) házasítása nem minden előzmény nélkül való - gondoljunk csak Poór Péter halhatatlan Fekete vonat című inspiratív és szubverzív dalára. A kompilációt zenei koordinátorként is jegyző Amb Lina-remixe jó példa arra, miként olvad bele az eredeti dallam egy középtempójú breakbeat lüktetésbe. Emil (auf Korai Öröm) egy kifejezetten gyors, kicsit savas, kicsit rockos verzióval állt elő (Deta Devla), s rögvest meghallgathatjuk ugyanezt a dallamot, egy egészen más feldolgozásban is (Frizbi: Devla Remix). A Space Café zenéje (York napsütése) egy kifejezetten easy, úszós, másnapos zene: miközben hallgatjuk, szinte észrevétlen röpül el a délután. Azután jönnek a belassultabb darabok: külön is kiemelendő dj Bootsie Gypsy Streetje, ami egy szép klasszikus, megfontolt tempójú, sompolygó triphop. Ez után logikus folytatásnak tűnik El Horto (Hortobágyi László) Gypsy Dub #1 című lassú dubvariációja, hogy azután visszatérjen megint a pörgés, ahogy kell: Gergely Attila Csavard Romája méltó válasz a világnak a Pistoleróra, a spanyolgitárra mind jobban ráborul a savas vartyogás, elindulnak a végtagok és viszik gazdájukat mindhalálig.

Atermet, amelybe Jókai tárgyakban tobzódó lakosztályain keresztül jutunk, három óriási, paravánra kasírozott városképrészlet tagolja egyfelől. A barna árnyalatokban gazdag századfordulós fotók mintha be lennének havazva. Közelebb lépve látni, hogy a forgalmas metropoliskivágatokat számítógépes festőprogram pettyegette tele, illetve fehérítette ki, nem is annyira Seurat pointilista modorában, inkább Van Gogh vaskos ecsetvonásaival. Mi ez a "fehér csönd"? A költő életszíntereinek végérvényes múltba helyezése? "Ördög-lepel, a könnyek és csókok alkonyatán"? Némi találgatás után a francia feliratok alapján azonosíthatom Párizst, az Opera kávéházról ráismerhetek a Klösz-kori Andrássy útra, a harmadik képről pedig magabiztosan kisütöm, hogy az csakis Nagyvárad lehet, a Vér városa. Hipp-hopp, fél lábbal már benn állok

Assisi Szent Ferenc neve a katolikus legendáriumnak olyan gyűjtőfogalma, amely köré - szegényes történeti okadatoltsága folytán - az utókor lelkesedése igen ellentétes gondolatrendszereket és magatartásmintákat csoportosíthat. Emlegetik őt egyházukhoz hű katolikusok, liberális protestánsok és társadalomreformer ateisták, alakját megidézik környezetvédők, a békemozgalom hívei, s főleg azok, akik az erkölcs-, hit- és értékromlás szókincsével ecsetelik újabb korok csüggesztő jegyeit. Az első jelentős Ferenc-kutató, a protestáns Paul Sabatier a reformatorikus hagyomány ősét sejti benne (1894-ben megjelent könyvét az egyház azonnal tiltott kötetnek bélyegezte). Evangéliumi szegénységet hirdető figurája számtalan nyomot hagyott a 20. század művészetében (Rilke, Hesse, Luise Rinser, Julien Green, Olivier Messiaen). Kései rendtársa volt Maximilian Kolbe, aki Auschwitzban mártírhalált halt egy sokgyerekes családapa életének megmentéséért. De kései rendtársa volt "Ördög testvér" is, az a horvát ferences barát, Miroslav Filipovic-Majstorovic, aki - a jasenováci koncentrációs tábor, a "horvát Auschwitz" parancsnokaként - több tízezer ember bestiális meggyilkolásáért felelős (lásd Edmond Paris könyvét, Genocide in Satellite Croatia vagy Hory/Broszat művét, Der kroatische Ustascha-Staat).

Képes Gábor második kötete - első látásra így tűnik - szépen beleilleszkedik az utóbbi évtizedeknek a Petri-Tandori-Orbán Ottó nemzedék fellépésével létrejövő költészeti hagyományába. A versek visszavonják a költői megszólalás pátoszát, a lírai alany kitüntetett, középponti szerepét, az ezt feltételező emelt nyelvhasználatot stb. A megemelt verskezdést azonnal át is ironizálja, a halál súlyos költői toposzát szétírja a Zárlat című vers: "Halott vagyok, körbeölelnek a lángok, nem kell, hogy vezess, Múzsa, kitalálok." A költészeti hagyományt nagy előszeretettel forgatja ki, eljátszik vele. Egy szerelmes versben a híres catullusi sorokat idézi meg, de a súlyukat eltünteti: "csöngetek kinyitod az / ajtót ott állok én kicsit lefogytam, / ó, diet". Az odi et amo, a gyűlölök és szeretek kínjából fogyókúra-népszerűsítés lesz, olyan eszköz, melylyel a kedves - esetleg - megnyerhető. Ettől akár még unhatnánk is a dolgot, láttunk már ilyet, tele van vele a padlás. Csakhogy ez a kötet - mint az eddigi idézetekből látható - teljes mértékben nélkülözi a szembefordulás pátoszát is, a leépítés programszerűségét. E kötettől teljesen idegen a lázadás, számára ez a megszólalás már lírai anyanyelv. A kötet humora nem szatirikus (mint Petrié vagy Orbán Ottóé). A szóviccek, a mondatszerkesztési csavarok, kétértelműsítő enjambement-ok az eldönthetetlenségek, a legkülönbözőbb stílusrétegek egymásba játszatása, a különböző jelentéskizökkentő, képfelbontó trükkök nem a Képest megelőző hagyomány érvénytelenítésére törekszenek. A "csak egy személy" (Petri) elhivatottságát, az elszakadás pátoszát is ironizáló szemlélet legszebb példája a kötetben a Szerelem, Réka, párbaj. "Másvilágra költözött / lelkemet / mint gizgazos telkemet / e kopott toposzt / legázolni" - áll a versben. Az első gesztus a lélek régi toposzának elvetése, kopottá minősítése. A lélek és a telek azonosítása azonban nem engedi itt lezárulni az olvasást. Hiszen így nemcsak lelkem, hanem telkem is kopott toposz, vagyis - a görög toposz szót lefordítva - kopott hely.

Virginia tolla még serceg a papíron, amikor rám tör a felismerés: elkerülhetetlen volt, hogy egyszer valaki filmre vegye, amint Woolf köveket tesz a zsebébe, és besétál az Ouse folyóba. Mondják, az irodalom attól különb a filmnél, hogy mozgásba hozza az ember fantáziáját. Megképzik előtted, amit olvasol, míg a moziban a rendező képzi meg helyetted. Annak idején nem akartam látni Virginia Woolf öngyilkosságát, elsunnyogtam a dolgot, és most utolért a büntetés. Amúgy Az órák nem rossz film.