A héten mutatják be a mozik Henry Selick stoptrükktechnikával készült mesefilmjét, a Neil Gaiman regényéből készült Coraline-t. Ráadásul nemrég jelent meg az eredetileg 2002-es könyv magyar kiadása is.
*
Kell egy ajtó (ha lehet, befalazott). Kell egy mesevilág (ha lehet, nem túl marasztaló), és egy olyan, ami a valódiságával tüntet (úgyszintén nem a világok legjobbika, de máshogy, mint a mesebeli). Kell egy mesehős is (gyereknek felnőtt, felnőttnek gyerek) meg egy segítőtárs (szabad átjárással a világok között), és persze egy szörnyeteg vagy igény szerint kettő (megrajzolásukban szabad a képzelet). Ha mindez ilyen egyszerű volna, máris gépesítve lenne a meseírás, és egy gonddal kevesebb nyomasztaná a termelésben megfáradt megélhetési meseírókat. Nagyon azért nem kell félteni őket, a termelés jól halad, az áramvonalasított sárkánytestekre több műszakban csavarozzák az alapfelszereltségen túli pluszfejeket, és egyre eklektikusabbak a mézeskalács-motívumok is. Az ajtó-kislány-mostoha szentháromságra épülő Coraline és szerzője, Neil Gaiman szerint a mesebeli dolgok valójában pofonegyszerűek - azzal viszont nem ők jönnek, hanem mi tesszük hozzá, hogy épp ez az egyszerűség (sárkányok esetében a hétköznapi hétfejűség) elérhetetlen a cirádakészítők és sárkányfej-szaporítók számára. Gaiman nem a sárkányfejek és horror-cirádák felől építkezik, sőt: épp azon a térfélen nyeri meg a csatát, melyet a sietős meseiparosok rendre átugranak. Itt, minálunk győz, a szoba-konyhában. Az ifjúsági térfélen, ha úgy tetszik, Adrian Mole-nál, a gyerek-kamasznál, annak nagyded humoránál, lényeglátásánál, de legfőképpen a hangjánál. Mert nincs is annál kiábrándítóbb, mint amikor egy kitalált gyerkőc szólásra emelkedik, és egy szakállas bácsi dörmögő hangján, hibásan visszafiatalított szókészlettel veszi fel a kamaszdialógus fonalát. Gaimannél nincs se cukros bácsis leereszkedés, se idegesítő gügyögtetés: ebben a világban minden magától értetődik, legalábbis a világot még nem teljesen varázstalanítva szemlélő kiskamasz szemével. A mese tétje épp ez a kiskamaszszem, melyet a befalazott ajtón túli szuperszülők, az igaziakon szinte mindenben túltevő, gyilkos mosolyú anya- és apagépek az ötcsillagos gyerektartásért cserébe kifejezéstelen gombszemre cserélnének. Túl az ajtón a fantasyben folytatódik az értő kamaszportré, és Gaiman továbbra is nyerésben van, nem kezd bravúroskodni, nem vonultatja fel a legújabb horrordivat őszi-téli kollekcióit, csupán őrzi a (kamasz)szemet: minden fantasztikus borzalmat, szőrtelen kocsonyás lényt vagy a fától fáig osonó csontfehér valamit maga Coraline, ez a félelmével hadakozó kislány, vagy fordítva, a kislánnyal próbálkozó félelem ruház fel létjogosultsággal. Gaimannél tétre menő rémtörténet kerekedik megannyi remek részlettel az ajtón innen hiába vágyott családi idill horrorba fordításával. A szöveg felveszi ugyan a diplomáciai kapcsolatot az olvasói műveltséggel, mely sokat tud az irodalmi előképekről, a felnőtté válás pszichológiájáról, az anyás-apás ügyek lélektani vetületéről, de ez csak a gombszemű, noha nagyon is érvényes olvasata e megnyerő mesekönyvnek.
Gombszer
Látványügyileg ma már ugyan nem akadály, hogy ha úgy hozza a szereposztás, akár Michelle Pfeiffer is gond nélkül alakíthassa a gombszemű anyaszörnyeteget, a filmváltozat készítői maradtak azonban a gombszemekhez mindenki másnál több szállal kötődő, mezei bábuknál. A bábukat mozgató technikának, melyet stoptrükk-animációként ismer a filmtörténet, a Karácsonyi lidércnyomás óta Henry Selick számít a legnagyobb hollywoodi mesterének, még akkor is, ha a Tim Burtonnel közös produkció óta egyetlen útjába kerülő mesét sem sikerült hasonló eredménnyel hozzászelídítenie e régről ismert, de általa továbbfejlesztett kézművestechnikához. A papírforma szerint a Coraline puritánul gazdag fantasztikumához épp e high-tech kézművesség állt a legközelebb, úgy tűnt tehát, hogy a gaimani gombszemek a lehető legjobb kezekbe kerültek. És valóban, ha valami, hát ők valóban teljes kifejezéstelen pompájukban átkerültek a filmváltozatba, de már a könyvben oly magától értetődő gyermeki szemléletet nem sikerült elbábozni. Már az elejétől a gyermetegség felé lejt Selick gazdagon rakott terepasztala, és ebből az egyébként szalonképes gügyögésből, mely még így is sokkal elviselhetőbb, mint az átlag hollywoodi mesemondás, a későbbiekben is csak rövid időre sikerül kikecmeregnie. Selicknél nincs megosztottság, nincs két világ: az itteni és az ajtó mögötti is ugyanaz a térfél, az elbábozott mesefilmé, így különösebb tétje nincs is, hogy visszajut-e Coraline az egyikből a másikba. Mesebeli tartózkodási helyként egyébként kifejezetten kellemes Selick jól megművelt bábföldje: egymást érik a képi gegek, a különféle színes produkciók, melyekre a könyvből is emlékezhetünk ugyan, csak míg ott valami megnyerhetetlen is vegyült a kötelező győzelembe, itt egy makulátlan sikersztorihoz vagyunk hivatalosak. Ez a siker legalább annyira Coraline-é, mint a stoptrükktechnikáé, mely Gaimanről leválva is csodákra képes, még ha ez a csoda, mint az a nevében is szerepel, puszta technika.
A filmet a UIP-Duna Film forgalmazza; a regényt az Agave adta ki, fordította Pék Zoltán, 2009, 144 oldal, 2480 Ft
