"Remélem, nem tetszik" - fordult a szünetben a kaposvári színház női vécéjének szűkös előterében tanítványaihoz egy (született) pedagógus; "tudjátok, tartalom és forma", emelte föl intőn az ujját, nyilván a nyomaték kedvéért. "Nekem tetszik" - mondta tétován a két megszeppent diáklány közül az egyik. Hüvelykujjammal fölfelé böktem, és igyekeztem bátorítóan mosolyogni. Oktatás ide, közhangulat oda, nem reménytelen a jövő színházi közönsége.
Rolf Hochhuth A helytartó című drámáját játszották aznap este, Mohácsi János rendezésében - és még csak a szünetnél tartottunk, bár a másodiknál. A műről sokan sok mindent tudnak vagy vélnek tudni, de itthon kevesen láthatták: utoljára több mint negyven évvel ezelőtt rendezte meg Babarczy László - Pécsett. Kevéssé tűnik hát megalapozottnak az a vélemény, mely szerint a létezett szocializmus Hochhuth darabját használta fegyverül az egyház elleni harcában.
Reálisabb az a nézet, hogy Hochhuth ezzel a drámával (noha a kezét aligha a KGB fogta, mint ezt is olvashatni róla) alaposan megkavarta a levegőt XII. Pius pápa megítélése körül - de hiszen ez is volt a célja. Lerántani a leplet a tényről: a pápa bizony nem akasztott bajuszt Hitlerrel a zsidók tömeges kiirtása miatt, noha tudott róla, noha nem tetszett neki. A római zsidók közül sokat kétségtelenül megmentett azzal, hogy elrendelte: a kolostorokban adjanak menedéket az üldözötteknek.
Mohácsi Jánost ezúttal föltehetően a politika és az egyház viszonya érdekelte, és ennél is jobban egy egyházfő reakciója egy meglehetősen eleven politikai helyzetre. Leginkább talán: egy fő. Hochhuth darabját kissé meghúzta - az előadás időtartamán ez azért nem látszik -, kissé átírta, megtoldotta profán fordulatokkal és beszólásokkal, letörölte róla a pátoszt, belegyömöszölt egy keveset a rá is jellemző rontott nyelvi fordulatokból, és Fodor Viola szöglettelen (vagyis lekerekített) szürke falú díszletébe mai atmoszférát telepített (a kocsmajelenet például bármely trendi romkocsmában otthon lenne, figuráival, szövegeivel). Kovács Márton zenéje ezúttal teli ismerős dallamokkal; a zenekar például flottul kíséri Csapó Virágot, amint Sabine szerepében a Lili Marleent énekli - szóval jelen és múlt hajol össze itt.
És össze is ér: amikor a tizennyolc színész civilben leül a színpad elejére, és az odakészített papírokból - szándékoltan civil hangon - holokauszttúlélők visszaemlékezéseit olvassa, akkor a mából beszélnek. Ahogy - az olvasás végeztével - ugyancsak a mából helyezik az emlékezés kavicsait a papírokra, mielőtt ismét jelmezt öltenek, és visszalépnek a darabba.
Amely - mint köztudott - fiktív és valódi figurákból rakja össze a pápa körüli tablót, de hogy ki vagy mi fiktív itt, nem érdekes ma már. Kurt Gerstein, a Zyklon-B gáz utánpótlására kirendelt SS-tiszt fokozatosan jut el a felismeréstől a cselekvésig, addig, hogy ez tűrhetetlen; Kocsis Pál töprengő, halkan mély alakításában amolyan ismerős, kényszerből lett hős ez a figura. Szemben a hites és mártíromságra eleve kész páterrel, a fiatal Ricardo Fontanával, aki keresztapja, a pápa szeme láttára tűzi föl reverendájára a sárga csillagot, és végül a gázkamrában végzi maga is - Takács Géza fölvetett fejjel az elszántságot hangsúlyozza figurájában.
A Doktor nevű szereplőt (Mengelét), a cinikus tömeggyilkost Nagy Viktor gúnyos-ironikus modor mögé bújtatja; a több szerepet is játszó Kelemen József pedig Jacobson, Gerstein zsidó szolgájának szerepében megy a legmélyebbre. Rácz Panni Carlottája túléli Auschwitzot, de ikergyermekeit Mengele megöli, s az addig határtalanul tűrő és megalázkodó nőben a fájdalom fölhorgasztja az öntudatot... Sok megrendítő pillanat - és ugyancsak sok mulatságos, gúnyos, pimaszul teátrális jelenet van az előadásban.
Melynek a legvaskosabb pillére Kovács Zsolt XII. Pius pápája, akivel kapcsolatban Mohácsi sokkal megértőbb és keményebb egyszerre, mint az író. Ez a Pius ugyanis látja, mi történik, és kivel áll szemben, és tudja, mit kéne mondania. Sőt: szeretné is mondani nagyon. De ez az államfő, Isten földi helytartója egyszersmind reálpolitikus: ha azt mondja, amit mondania kell, akkor az oroszokat segíti, a baloldalt, amit meg nagyon nem akar. Maradnak hát a cikornyás körmondatok, az egyet ide - egyet oda egyensúlyozások, a taktikázás, a "kis megoldások". Kovács Zsolt úgy feszeng a hatalmas trónuson, mint aki szögeken ül. Jobbjával megmenti a római zsidók egy részét, baljával hagyja tovább folyni Hitler népirtását. Ördögűzést játszik - Hitler csizmájával -, Mária országáról papol, és "mit tehettünk volna?", sóhajtozik. Tényleg szenved - és ennyivel be is éri.
Mohácsi rendezése arról szól, hogy vannak helyzetek - akkor és most, tegnap és ma -, amikor a mérlegnek csak egy serpenyője van. A pápa, az államfő viszont szüntelenül a másik serpenyőt keresgéli - legyen egyensúly, amikor nincsen egyensúly.
Hát legyen boldog, ha ez jó valakiknek - mondom én.
Kaposvári Csiky Gergely Színház, február 25.
