A tárcáin végighúzódó finom irónia miatt most nehezen is fog a billentyűzetem, bár a Bächer Iván jegyezte előszó szerint Kardos a szeretet írója volt, avagy az embere, mert mindenkit szeretett (ha csak egy picit is), és őt is szerette mindenki (ha csak egy picit is). Kultikus alakja volt a budapesti írói-újságírói életnek, de - állítólag - ebben személyiségének is jelentős szerepe volt, hiszen írni keveset írt (többnyire szerződésre, előre felvett honorra). Ráérős alakja inkább a Krúdy által felfestett világot idézi, mintsem a kádári presszóst, bár éppen a Csak úgy mesélekben elmesélt sztorik alapján érzem most úgy, bármikor a XX. századi Pesten jobb lett volna újságírónak lenni, mint most. Részemről nem lehet ez nosztalgia, csak irigység: Kardos G. (is) megtehette, hogy egy hétig ír egy tárcát (ráadásul ágyban, ceruzával, mert íróasztala meg írógépe sem volt), tollát (pardon: ceruzáját) lazán vezeti, de pontosan, nyelvezete olykor akár pongyolának is mondható volna, de nem, nála ez is a legtisztább rend szerves része. S ha annak helye van, káromkodik, ún. csúnya szavakat is használ.
A kultúra és egyebek kritikusának bevett eszköze, hogy a korállapotokat a korábbi helyzettel összevetve kritizálja: régen jó és szép volt, ma meg szar itt minden. Kardos G. azonban még véletlenül sem így jár el, ha talál egy visszás akármit, inkább egy régi zsidóviccel világítja meg fonákságát, mintegy utalva rá: a hülyeség örök. Nyilvánvaló, hogy a posztmodernnel kevésbé volt már kibékülve, mint ahogy a kilencvenes évek magyar (fiatal) írótársadalmával se nagyon. És itt térnék vissza a már felvetett problémához, ti. hogy Kardos G. méltatlan utódai vagyunk mi, írók, újságírók, publicisták, tárcaírók, akármik; erőlködő, piszlicsáré akadékoskodók és okoskodók, örökös túltermelők.
Kardos G. kissé lusta, lassú embernek tűnik, legalábbis abból, amit magáról írt, ez derül ki. Nem sietett az írással és annak közlésével, nem úgy, mint mi, nyáron pedig semmit sem csinált. Igaz, Kardos G. huszonhat évesen már igazi életúttal bírt: 1944-ben Borban volt kényszermunkás, onnan Palesztinába keveredett, 1951-ben tért haza. Ettől kezdve már sokkal kevesebb történelmi történt vele, akár emlékeiből is megélhetett volna. Élményei jó részét azonban sohasem írta meg, talán mert feldolgozni sem tudta őket - így például adós maradt a bori regénnyel is. Ám (tárca)íróként avval is tisztában volt, az élmény nem minden, az önmagában véve nem ad az írásnak minőséget. Persze ez pont fordítva is igaz: egy napilapba írt tárcában is el lehet és el is kell mondani egy óriási élményt, a szabály inkább az, hogy jól, szépen kell elmesélni. (És sajnálkozhatunk, hogy a bori regény nem született meg - írt viszont pár remek tárcát bori élményeiből, s mit tudjuk mi, lehet, a több kevesebb lett volna.)
Itt akár ellentmondást is láthatunk: Kardos nem bírta a posztmodernt, de a személyes élményeken, azaz élettapasztalatokon (és más semmin) alapuló irodalmat sem. Ez azonban csak úgy igaz, hogy a rossz irodalmat nem szerette, így azokat az írókat sem, akik a valóságot hirtelen akarták megismerni, s rögtön meg is írni. "Egyszer kivégzőosztag elé akartak állítani, ami élménynek elég snassz - írja, majd így folytatja -, persze mint élmény, nem sokat számít ez sem, de fel lehet használni, ha éppen nem ugrik be valami violaszín ködfelhő, vagyis valami, ami igazi irodalomnak nevezhető." Annak idején Bejrútban egy afrikai lövésszel találkozott, aki voltaképp magyar zsidó volt: "Néhány perc múlva már mindent tudunk egymásról, így van ez, amikor az embernek nincsenek élményei, nem történik vele semmi az életben." Kardosnál mindez inkább ironikus fordulat, mi tudjuk jól, rengeteg élményt szedett össze (később is, egész kötete erről tanúskodik), s mindezzel inkább azt üzeni az "élmény"-gyűjtögető, sokat dolgozó íróknak: lassan a testtel, nem az élmény, nem a mennyiség számít. "Fiúk... azért ne nagyon strapáljátok magatokat" - mondja mindazoknak, akik harmincévesen már tíz kötettel bírnak, három külföldi ösztöndíjon túl vannak, posztmodernek, de élményekből élnének. Viszont rangon alulinak tartják, hogy kritikát írjanak egy rádióműsorról, szerkesztőként kulimunkát végezzenek, ne adj´ isten, újságíróskodásból élnének meg, vagy hogy egy reklámról írjanak tárcát. Kardos viszont nem bírta a nagy dolgokat (mint amilyenek Horn Gyula, a nagy írószövetség, a Honfoglalás című film), annál inkább a kicsiket (a külvárosi kebelcsodát, az amatőr írószövetséget, az ismeretlen képzőművészt) - még egy okkal több, hogy kövessük példáját.
A Csak úgy mesélek voltaképpen regény, sok pici regényből álló remekmű, amivel persze a honi kritika nemigen foglalkozik - mifenének, Kardos G. már nem szólhat egy jó szót sem a róla szépeket mondóról. A jövő a fiataloké.
Szerbhorváth György
Göncöl Kiadó, Budapest, 2000, 165 oldal, 1260 Ft
