Zene

Kockázatos vállalkozás az "ügyszínház" - amikor is az előadás elsődleges célja valamely ügyre irányítani a közönség figyelmét -, mindazonáltal erős ágazat a színházművészetben. A színház ugyanis jó terápiára, nevelésre, lelki, sőt fizikai folyamatok kordában tartására - ilyenkor többnyire az ügy felől közelítenek a színházhoz, és ekként tesz a kritikus is.

Még csak kétszer verték el az új karatekölyköt (Jaden Smith), de már eltelt cirka háromnegyed óra, és Jackie Chan még mindig csak vizet szerel; mégis, hová tűntek a rövid ifjúsági filmek? Van Damme ifjúsági filmje, a Véres játék sem volt több 92 percnél, de ennél is lényegesebb, hogy maga Bolo Yeung (The Beast from the East) játszotta a legvéresebb kezű sportolót benne, ami azért kívánkozik ide a történelmi Karate kölyök-visszatekintés helyére, mert e legújabb epizódban pont úgy hunyorít a főgonosz kiskamasz, mint Bolo kisunokája. Egy zseb-Bolo, aki, némileg jogos haragjában, hogy a játszóterére (helyszín: a népköztársaság Kínában) betolakodó, detroiti rugózású amerikai máris a legszebb kislány körül csapja a szelet, tanult mozdulatokkal elveri a két fejjel alacsonyabb fiatalembert.

"Látom a horror jövőjét, a neve Clive Barker" - írta Stephen King 1984-ben, e kötet amerikai megjelenésekor, és aligha tévedett nagyot: Barker valódi nóvumot hozott a rémtörténet-irodalomba. Barker korai, rövidebb írásait gyűjtötte egybe a Vérkönyvek-sorozatban, melynek nyitó kötetét immár magyarul is olvashatjuk - a bevezető (keret)történet mellett még öt novellát, melyek mindegyike más-más oldalról és szemléletmódból közelíti, illetve haladja meg a horrorirodalom sajátos kliséit. Legközelebb ezekhez az első két történet áll.

Három éve jelent meg Asa Breed című remek albuma, azóta dolgozott az újon - a kiadóvezető/producer/dj/zeneszerző/énekes Matthew Dear most sem viccelt velünk.

című operájának 2009-es müncheni előadására azt mondhatjuk: igen, így kell csinálni. A Bajor Állami Opera Kent Nagano vezényletével, Richard Jones rendezésében mellőzi a misztikus hattyúhős és a történelmi díszlet összes elnyűtt ikonját. Jonas Kaufmann Lohengrinje pólóban és joggingnadrágban új életet próbál kezdeni abban a falusi típusházban, amelyet Anja Harteros mint Elsa az előjáték alatt vonalzóval tervez, és két felvonáson át hordja hozzá a téglát meg a maltert az építőmunkásoknak.

Napjaink könnyűzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hősök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum előtt.

Rögtön a fordító nevének kiemelésével kell kezdenünk, épp azért, mert e név irodalmi körökben aligha ismert. Az idén januárban, hetvenhét évesen elhunyt Deme Gyula földmérnök volt, Byron művét kedvtelésként fordította le - ha úgy tetszik, civilként, dilettánsként.

Egyszer már láthattunk kamu Andy Warhol 3D-t: az Akácfa utcai, egykori Gorkij moziban (jelenleg a Jehova tanúinak temploma) a kilencvenes évek közepén nem a szokásos vurstlidarabokat, a Tenger titkait, a Csattogó gördeszkákat vagy a Száguldó hullámvasutat vetítették, hanem az Andy Warhol's Frankenstein című térhatású rémfilmet. A lejárt szavatosságú - és teljes joggal hatalmasat bukó - 1973-as produkcióhoz Warhol csak a nevét adta a haverok kérésére (a rendező Paul Morrissey, a főszereplő Joe Dallesandro és Udo Kier volt). Mindezt azért érdemes felidézni, mert a Szépművészeti Múzeum pár napos kiállításán újabb kamu részesei lehettek a látogatók.

Emlékeznek még a maestro Cinema Paradiso című filmjére? Mondjuk én nem nagyon, legfeljebb annyira, hogy Philippe Noiret volt benne a nagyszívű öreg mozigépész, aki beengedi a nagy fekete szemével erősen néző kisfiút, felteszem Peppinót a szentélyébe, s a kölök bucira mozizza buráját, majd a végén visszatér mint filmrendező, mire nemcsak a helyi maffiózók, de a néző zsebében is kinyílik a rugós bicska. Alig kellett valamivel húsz éven túl várakoznunk, hogy az időközben Giuseppévé érő Tornatore mester nyakunkba zúdítsa egy összegző igényű vászonmunkán, hogy mi mindent is láthatott anno az a szurtos aprójószág. Mindent, minimum. Na jó, mindent, ami olasz és mindent, ami a kis Peppino születése után készült Viscontitól Pasoliniig, Fellinitől Scoláig, Rositól Olmiig, a Tavianiaktól a távirányítóig. És akkor a festői Szicília messzire szakadt díszpintyéről, Coppoláról még nem is beszéltünk.

Idén nyáron hetedszer rendezték meg a Kogartban a friss diplomások kiállítását. A Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának és a Moholy-Nagy Képzőművészeti Egyetem volt hallgatóinak munkáiból válogattak. A kiállítás olyan, amilyennek egy diplomáskiállításnak lennie kell, még ha néhány, az egyetemtől egy-két évnyi távolságba került "érettebb" fiatal művésszel meg is bolondították: negyedrészt unalmas, negyedrészt akarnok, a többi bizonytalan. És a műfaj természeténél fogva, no meg a statisztikának megfelelően mindig akad egy-két-három posztnövendék, akiről látszik, hogy vannak ötletei és biztosan lesz majd belőle művészféle.

A zsidók a világtörténelem csövesei - fogalmazta meg önmagának és olvasóinak Kőbányai János, a Múlt és Jövő folyóirat és kiadó vezetője több mint két évtizede, hogyan jutott el a beatszociográfiától a zsidó kultúráig. Röhrig Gézának, a kiadó régi szerzőjének a verseiben hasonlóképpen jelen van e kettős érzékenység a zsidók és az elesettek, a hajléktalanok és hontalanok iránt. Röhrig lírájában és korábbi prózakötetében, A Rebbe tollatépett papagája képzelt haszid történeteiben az ultima ratio a transzcendencia világában rejlik: csak abba kapaszkodhat minden halandó, akkor is, ha alázatosan veszi tudomásul sorsát, és akkor is, ha perel a világmindenség urával. A zsidóság egyszerre tényszerű, történelmi élményanyag, másrészt metafora, a bizonytalan létnek struktúrát kínáló rendszer.

Egy ma már szociológiai közhelynek ható tézis genuin gondolata, egyetlen hasonlat forrásjelölés nélküli átvétele jelenti a plágiumvád alapját, melynek a szerző e "tényirodalmi" regényében utánajár - s kutatásai folyamán sokkal messzebbre jut, mint várnánk, vagy mint ő maga tervezte volna.

A két Lotti után itt a két Leto vagy éppenséggel három, noha egyesek szerint egy is bőven elég. Jaco Van Dormael nyilván nem tartozik ezek közé, hiszen többemberes feladatot bízott a rocksztárként nálunk is méltán közismert színészre.