Koncert

Lassan lehullik minden

Az Einstürzende Neubauten Budapesten

  • - minek -
  • 2015. augusztus 16.

Zene

Az idén harmincöt éves berlini zenekar komoly visszatérőnek számít a magyar színpadokon, az utóbbi negyedszázadban sosem maradtunk hosszú ideig Einstürzende-koncert nélkül.

Sokan talán arra is emlékeznek, amikor a kilencvenes évek elején az EN-tetoválást viselő Henry Rollins (no és a zenélő mobiljait vegzáló Lois Viktor) után léptek fel a PeCsában – frenetikus sikerrel. Azóta a közben nemes intézménnyé szervesült zenekar mit sem vesztett erejéből: sokak szerint éppen ezt követően készítette el a legérettebb lemezeit, mások viszont örökké a korai albumokat (Kollaps, Halber Mensch) sírnák vissza.

Az emlékek, vágyak és a valóság szembesítésére mi sem kínálna jobb ürügyet, mint egy retrospektív kiállítással felérő best of koncert, amivel manapság a világot járják. A számokat természetesen nem statisztikai mintavétellel válogatják: a 16 dal zöme a 2000-es Silence Is Sexyről, illetve a 2007-es Alles wieder offenről kerül a menüre. De a szándékoltan visszafogott nyitány (The Garden) után rögtön zúgni és kattogni kezd egy dinamikus klasszikus a nyolcvanas évek végéről (Haus der Lüge), amire egy ritka, kifejezetten táncoltatós, groove-os darab, a Let’s Do It A Dada következik. S mire észrevesszük magunkat, az önfeledten gitározó, sípoló, kopácsoló, ütő-verő zenészek között szépen átveszi az uralmat Blixa Bargeld, a nagy mesélő, e posztindusztriális kor szórakoztató ipari zenekarának saját Rémusz bácsija. Mozgása takarékos, mimikája és kézmozdulatai azonban szuggesztívek, s ha (sűrűn) énekelnie kell, szinte már a klasszikus kabarésztárokat idézi – igaz, azok még nem tudták ilyen briliáns technikai érzékkel és segítséggel manipulálni saját sikításukat, ugatásukat, fütyülésüket. Néha már majdnem rossz ripacsnak tűnő, narcisztikusan öntetszelgő, ugyanakkor letagadhatatlanul zseniális előadóművészt látunk: egész generációja szószólója, emlékeinek ápolója, aki nem csak saját hazájában lett próféta.

Igazságtalanok lennénk, ha nem emelnénk ki mellette (habár ő már régóta több mint első az egyenlők között) a gitár-basszus-dobok-ütősök-szinti ötösére épülő zenészcsapatot, hiszen a formáció neve mégsem csak Blixa és barátai: alázattal, szívvel, lendülettel, és persze rutinjukhoz illő profizmussal adják elő a többnyire remek szerzeményeket. A drámai mozzanatokban (az Umvoll­ständigkeit alatt például szép folyamatosan, csörömpölve a földre zuhannak fémdarabok) sem szűkölködő műsor láthatóan megérinti és megfogja az amúgy (színházi közönséghez illően) inkább feszülten figyelő, mintsem önfeledten őrjöngő publikumot, s a siker jutalma a dupla ráadás. Ráadásul az első bónuszblokk végén elhangzó Redukt és a posztpunk kor leghatásosabb basszus­akkordjaiból összerakott Alles talán a koncert legütősebb számai. Mégsem e kettő, hanem a Total Eclipse of the Sun zárja és oldja békés emlékezésbe a katartikus finálét – úgy tértek vissza hozzánk, hogy az mégis jóval több volt puszta nosztalgiánál.

Akvárium, július 9.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.