Sokan talán arra is emlékeznek, amikor a kilencvenes évek elején az EN-tetoválást viselő Henry Rollins (no és a zenélő mobiljait vegzáló Lois Viktor) után léptek fel a PeCsában – frenetikus sikerrel. Azóta a közben nemes intézménnyé szervesült zenekar mit sem vesztett erejéből: sokak szerint éppen ezt követően készítette el a legérettebb lemezeit, mások viszont örökké a korai albumokat (Kollaps, Halber Mensch) sírnák vissza.
Az emlékek, vágyak és a valóság szembesítésére mi sem kínálna jobb ürügyet, mint egy retrospektív kiállítással felérő best of koncert, amivel manapság a világot járják. A számokat természetesen nem statisztikai mintavétellel válogatják: a 16 dal zöme a 2000-es Silence Is Sexyről, illetve a 2007-es Alles wieder offenről kerül a menüre. De a szándékoltan visszafogott nyitány (The Garden) után rögtön zúgni és kattogni kezd egy dinamikus klasszikus a nyolcvanas évek végéről (Haus der Lüge), amire egy ritka, kifejezetten táncoltatós, groove-os darab, a Let’s Do It A Dada következik. S mire észrevesszük magunkat, az önfeledten gitározó, sípoló, kopácsoló, ütő-verő zenészek között szépen átveszi az uralmat Blixa Bargeld, a nagy mesélő, e posztindusztriális kor szórakoztató ipari zenekarának saját Rémusz bácsija. Mozgása takarékos, mimikája és kézmozdulatai azonban szuggesztívek, s ha (sűrűn) énekelnie kell, szinte már a klasszikus kabarésztárokat idézi – igaz, azok még nem tudták ilyen briliáns technikai érzékkel és segítséggel manipulálni saját sikításukat, ugatásukat, fütyülésüket. Néha már majdnem rossz ripacsnak tűnő, narcisztikusan öntetszelgő, ugyanakkor letagadhatatlanul zseniális előadóművészt látunk: egész generációja szószólója, emlékeinek ápolója, aki nem csak saját hazájában lett próféta.
Igazságtalanok lennénk, ha nem emelnénk ki mellette (habár ő már régóta több mint első az egyenlők között) a gitár-basszus-dobok-ütősök-szinti ötösére épülő zenészcsapatot, hiszen a formáció neve mégsem csak Blixa és barátai: alázattal, szívvel, lendülettel, és persze rutinjukhoz illő profizmussal adják elő a többnyire remek szerzeményeket. A drámai mozzanatokban (az Umvollständigkeit alatt például szép folyamatosan, csörömpölve a földre zuhannak fémdarabok) sem szűkölködő műsor láthatóan megérinti és megfogja az amúgy (színházi közönséghez illően) inkább feszülten figyelő, mintsem önfeledten őrjöngő publikumot, s a siker jutalma a dupla ráadás. Ráadásul az első bónuszblokk végén elhangzó Redukt és a posztpunk kor leghatásosabb basszusakkordjaiból összerakott Alles talán a koncert legütősebb számai. Mégsem e kettő, hanem a Total Eclipse of the Sun zárja és oldja békés emlékezésbe a katartikus finálét – úgy tértek vissza hozzánk, hogy az mégis jóval több volt puszta nosztalgiánál.
Akvárium, július 9.
