A Világzenei (sőt: OTP Bank Világzenei Party) Nagyszínpadon (VN) a testmozgásra buzdító, kultúraközi ízkeverékekkel fűszerezett tánczene, ezen belül a skával ötvözött francia-spanyol, utcazenész hangulatú, rendszerkritikus, de ettől még önfeledten mulatós rebelde életérzés viszi a prímet. A politikus szövegek elítélik a rasszizmust, az idegenellenességet, a szegények, különösen a harmadik világban élők és a menekültek kiszolgáltatottságát, és mindezt némi multi-, bank-, profit-, gazdagember-ellenességgel öblítik át, ami hol csacskább, hol fineszesebb sorokat eredményez. A dalok harciasságát persze erősen tompítják a fülbemászó, jól együtt énekelhető dallamok, valamint a ritmus érzéki lüktetése. Úgy dobálhatjuk tehát a testünket, hogy eközben, sőt ezáltal felelős módon szolidárisak vagyunk a világ elnyomottaival egy ringó-pulzáló szeretetközösségben. Közben azért nem árt, ha tudjuk: jobb helyeken ez a fajta zene tömeges politikai megmozdulásokat szokott aláfesteni, amelyek rögtön kirobbannak, mihelyt "a politikusok" (mind gazember) szerzett jogokat próbálnak alattomosan megnyesegetni, vagy, mondjuk, a tanszabadság korlátozására vetemednek. Ha netán s okkal gyerekesen naivnak és árnyalatlannak érezzük a resistencia szellemiségét, még mindig átkapcsolhatunk a ritmusok kizárólagos élvezetére, elvégre nem politikai vitaestre jöttünk, hanem fesztiválra.
A VN és a Roma Sátor, Port.hu (RS) programjában egyaránt többségben vannak a visszatérő fellépők, ugyanakkor a fekete-afrikai zene idén szinte teljesen eltűnt a kínálatból: a kis Afro-Latin Színpadra szorult vissza. Egyáltalán: az idei programból hiányoznak a lendületes ugrándozás helyett inkább elmélyülésre biztató, katartikus jellegű műsorszámok. Újdonsággal, friss áruval elsősorban a VN immár 16.00-kor elkezdődő délutáni műsorsávjában találkozhatunk. Estefelé aztán többnyire beindul a balkános-cigányos umca-umca. Az előre hozott kezdést egyébként a fellépők száma magyarázza: naponta immár nem négy, hanem öt csapat osztozik az idén új helyre telepített, a bejárattól hamarabb elérhető színpadon.
augusztus 8.
szerda
A Pop-Rock Nagyszínpad idén azzal a japán ütősegyüttessel indít (Gocoo, 15.00), amely öt éve még a világzenei programot vezette fel, látványosan demonstrálva a fogalom szinte parttalan rugalmasságát, a választóvonalak elmosódását. Ezt a feladatot most a bosnyák Dubioza Kolektiv (VN, 16.00) kapta - nos, az ő fellépésük sem volna meglepő a másik helyszínen. Ez egy - részben - szarajevói csapat, a délszláv háború "gyermekei", akikről kötelező ismeretanyag, hogy egyesek közülük először még a polgárháborús fegyverropogás közepette vettek a kezükbe hangszert. Wild Wild East című legújabb és immár nemzetközi szinten elismert lemezükön már angolul - afféle hangulatosan és önfeledten akcentusos kiejtéssel - énekelnek. Ügyesen kevert, sokszínű zenei világukban, amely kicsit reggae meg ska, itt-ott pedig egyszerűen rockos színezetet ölt, miközben határozottan hiphop, markánsan jelen vannak az ezerfelől ismert balkáni motívumok is. Egyszerre vagyunk tehát egy kicsit mindenütt, teljesen azonban sehol, és ezt a gyökértelenséget a szövegek is aláhúzzák, a hangsúlyt kissé a külső-felső erők felelőssége irányába tolva az önként és erőteljes hangon dalolva vállalt dacos kívülállás felől.
Az Amsterdam Klezmer Band (VN, 17.15) az elmúlt években már két ízben transzba kergette a Roma Sátor közönségét. A hosszú évek óta együtt játszó, hajszálpontos, érzékeny, ugyanakkor fergeteges holland hangszeresek önmagukban is teljes értékű, az első pillanatoktól csúcsra pörgetett klezmert játszanak, amit a szaxofonos (Job Chajes) rappeléssel tol át egy még szédítőbb dimenzióba. Alec Kopyt, az énekes, aki egészen kicsi cintányérok összeütögetésével feszíti a hangulatot, mielőtt belekezdene alapfeladata ellátásába, Odesszából indulva, néhány évi ausztráliai kitérőt követően csatlakozott a csapathoz. Elképesztő, ahogy így együtt a legvaskosabb valószerűséggel képesek felidézni egy letűnt világot, amelynek az orosz nyelvű szövegek a kikötővárosi változatát tartják ébren.
Este a Roma Sátorban érdemes új benyomásokat szerezni, egyrészt a Los Angeles-i Fishtank Ensemble (22.00) hallgatása közben, amely egyfajta keverék műfajjal kísérletezik. Remélhetőleg nem idő előtti pacsirtázással, meszecsinázással keresik majd a kedvünket, hanem bemutatják hangszeres képességeiket, és azt, hogy milyen kellemes keverék állítható össze flamencóból, mánus szvingből és kelet-európai roma zenéből. Valami hasonló várható a tapasztaltabb, francia-szerb O'Djila együttestől is (RS, 23.45).
augusztus 9.
csütörtök
Hölgyeim és uraim, a színpadon a Narasirato (VN, 16.00) - közli majd Marton kolléga igazi meglepetést sejtető hangon, de az időpontot értelemszerűen nem mondja be, azt viszont alighanem igen, hogy a dél-csendes-óceáni Salamon-szigetekről érkezett az idei program talán első számú egzotikuma. Ha igaz, látványban sem lesz hiány, hiszen a népes csapat rituális testfestéssel díszítve szokott színpadra lépni, hogy aztán azt a fajta befelé forduló transzot idézze elő, aminek a hiányát olyannyira fájlaltuk a bevezetőben. Egyszerre nyers és lágy ez a zene, a figyelmünket szétfuttató délutáni napsütést meg majd a szemhéjunkkal takarjuk ki.
Ezután ismét egy Sziget-újonc következik: HK & Les Saltimbanks (VN, 17.15). HK, azaz Kaddour Haddadi korábban egy másik csapat énekese volt, 2006-ban maga köré gyűjtött "vándorkomédiás" társaival (ezt jelenti a nevük) egy annál kevésbé hiphopos-bulis, dallamosabb, könnyedén együtt dúdolható, de továbbra is harcosan elkötelezett műsorral áll egyre bővülő rajongói tábora elé, amely nem is annyira ráadásként, mint inkább természetes kiegészítésként a markáns észak-afrikai zenei utalások mellett némi reggae-t is élvezhet.
A Muchachito Bombo Infierno (VN, 18.30) váltja őket, és alighanem sajnálni fogjuk, hogy nekik is csak egy órájuk lesz a megtáncoltatásunkra. Muchachito = fiúcska (ő 3 éve már járt a Szigeten), bombo = egyfajta nagydob, infierno = pokol. Most okosabbak lettünk? Infernális lendület dobritmusra? Mindenesetre az egykori barcelonai utcazenész (nem ő az egyetlen a színpad fellépői között) igen jól fogyasztható, hangulatos elegyet dolgozott ki rumba- és rock and roll alapanyagból kiindulva, amit rekedtes hangjának édesbús érzékiségével fejel meg, miközben a régiesen megzengetett gitár egyenesen a szívre céloz.
Az Orchestre National de Barbés (VN, 19.45) járt már errefelé, de akinek hiányzik az idei programból az észak-afrikai gnaua transza, továbbra sem mozdulhat a VN környékéről. Ha pedig már itt ragadt, megítélheti, hogy az Emir Kusturica jelenlétével vagy legalábbis a nevével felturbózott, eredetileg szarajevói No Smoking Orchestra (VN, 21.30) mennyit őrzött meg punkgyökereiből, és vajon tombol-e még az a bizonyos "nyers, balkáni őserő" a másodvirágzását élő, robbanásveszélyes együttes játékában. Utána pedig irány a RS, ahol az egyenesen Ausztráliából érkező The Barons of Tang (23.45) tart bemutatót abból, hogyan lehet ugyanezt a dúlt lendületet egyfajta neo-érzelmességgel elegyítve megint egy újfajta hangzásvilággá kialakítani. Sajnos a kései időpontoknak megvan az a veszélyük, hogy a felajzott közönség ilyenkor már kevéssé fogékony a különleges zenei megoldásokra, a fanyar finomságokra, és minél hevesebb döngölésre igyekszik sarkallni a zenészeket - remélhetőleg Tang (ki az?, mi az?) bárói majd igazságot tesznek.
augusztus 10.
péntek
A kimerítő csütörtököt kövesse puhább péntek, de négyre megint ki kell érnünk a helyszínre. Most a sevillai La Selva Sur (VN, 16.00) indít, egy korát tekintve éretlen, tánczenészi képességei szerint súlyosan profi együttes. Mindent tudnak, latin skát, hiphoposított rumbát és szvinget, elvetemültebb adatközlők pedig egyenesen punk-rockról beszélnek, a lényeg az, hogy nagyon vidám, nagyon szerethető, jókedvű együttest hallunk majd, úgyhogy amikor (persze ők is a kelleténél hamarabb) levonulnak a színpadról, máris az lesz az érzésünk, hogy az előző nap kezdődik elölről.
Persze komoly érvek szólnak amellett, hogy megvárjuk Roy Paci és az Aretuska (VN, 18.30) fellépését, hiába nem ez az első magyarországi fellépésük. A nagy szicíliai világzenei macher, túl azon, hogy bőséges zenei tapasztalatokat szerzett Dél-Amerikában, továbbá Afrikában, majd pedig Manu Chao koncertzenekarával járta a világot, a kortárs dzsessz egynémely kiválóságával is dolgozott együtt, sőt emberi jogi kampányok rendelkezésére is bocsátotta a képességeit, amelyeket egy ideje saját zenekara - illetve lemezkiadója - élén kamatoztat. Amúgy meg profi frontemberként számíthatunk a kiváló trombitásra - a móka, a kacagás már megint.
Ha útba ejtjük a Caci Vorba (RS, 20.15) koncertjét, kaphatunk egy kis ízelítőt a harsány fúvósok árnyékában pajkos derűvel meghúzódó kárpáti cigány népzenéből, annak is a lengyel olvasatából - az elérhető koncertfelvételek tanúsága szerint igencsak szenvedélyes felfogásban. Ám ideje újból helyszínt váltanunk - már amennyiben hallani akarjuk Bebel Gilbertót (A38 Színpad, 21.40), aki családi alapon eleve képviseli a klasszikus brazil bossa novát, hiszen a szülei maguk is a műfaj kiemelkedő egyéniségei voltak. Tény, hogy dalainak egy része egyfajta elit chillout irányba mozdul el, de a bossa nova finoman, letisztultan elegáns, borzongatóan elfojtott lüktetését a legnemesebb formában élvezhetjük az előadásában. Tökéletes záró program, ám ha mégis egy kis frissítőre vágyunk, éppen színpadra lép a londoni Gypsy Hill (RS, 23.45), mi pedig újból elvadulhatunk, vagy legalábbis megvizsgálhatjuk, mit tud a cigány fúvószene, ha ráengednek egy jelentősebb adag elektronikát.
augusztus 11.
szombat
A szokott helyen, a szokott időben most egy görög zenekar van soron: az Imam Baildi (VN, 16.00). A névvel jelölt ételt komoly ember nem töltött padlizsánnak fogja föl, hanem a lassan sülő padlizsán húsába folyamatosan pépesíti bele a paradicsomot, fokhagymát, hagymát, miként az együttes is ravaszul, adagonként keveri hozzá a régebbi, népszerű görög dallamokhoz azokat az adalékokat, amelyek a mediterrán világot teljes széltében-hosszában megidézik. Ne csodálkozzunk hát, ha az egyik pillanatban spanyolul rappelnek, a másikban meg valami gonosz loop zaklat egy szívhez szóló dallamot, hogy aztán elvetemült délszláv csocsek zúzzon elő a semmiből. Nem kizárt, hogy egy nagy ívű folytatásos történet kezdetének leszünk a tanúi, akárcsak a következő új név, a mexikói Molotov (VN, 19.45) együttes esetében. Vagyis hát az utóbbi esetben az ívnek már bőven a felső szakaszáról kell beszélni, igaz, hogy ezt inkább a hiphop-rock, semmint a világzene kedvelői tartják számon.
Most pedig hagyjuk is ezt az ívezést, hiszen a VN szombat esti záróeseményét, a The Pogues (21.30) koncertjét méltatlan, sőt ízetlenség volna ide-oda helyezgetni. A 80-as évek londoni ír punkcsapata jó ideje a korai feloszlását követő másodvirágzását éli. Hogy milyen intenzitással, erről eddig még nem volt alkalmunk személyesen meggyőződni. Csak Shane MacGowan járt már a Szigeten, mégpedig új/régi zenekarával, a The Popesszal. Egy élő legendát üdvözölhetünk tehát - igen, idén ők a VN "nagy öregjei", ami igencsak megtisztelő pozíció, ha az elmúlt évek hasonló státusú fellépőire gondolunk Ibrahim Ferrertől Robert Planten át, mondjuk, a Skatalitesig. Kötelező program, és még csak az ír zenét sem kell különösebben szeretni hozzá! Viszont búcsúzóul kár volna nem belehallgatni némi finom macedón rezzentésbe is: a Kocani Orkestar (RS, 23.45) az aktuális balkáni trombitakirályt, King Naat Veliovot kíséri, ami ha nem is teljesen más, mégis valahogy érdesebb, nyersebb, mint a nagy, népszerű bandák produkciói.
augusztus 12.
vasárnap
A skás-utcazenés-Manu Chaó-s hangulat, vagyis az utolsó napi jókedv felelőse a milánói Figli di Madre Ignota (VN, 16.00), de tudjuk, sőt három éve tapasztaltuk is: vicces fiúk ők, nem lesz baj a táncos délutáni tápászkodással. Aztán pedig a legelvetemültebb román cigány rezeseket sem hagyhatjuk magukra: a Fanfare Ciocarliáról (VN, 17.15) és a Fanfare Savaléról (RS, 23.30) van szó, és ismét mód nyílik a generációs különbségek vizsgálatára - már amennyiben marad bennünk energia. Kettejük között ugyanis mást úgyse nagyon tehetünk, mint hogy újból ugrálunk a Rotfronttal (VN, 18.30), és maradék erőnket összekaparva vadulunk a Leningraddal (VN, 19.45).
