S habár a vágyopera megjelölés annak idején éppenséggel Bizet művére is egykönnyen ráillett volna, azért az idei szlogencsere mégsem volt alaptalan, hiszen a friss produkció egészével kapcsolatban döntően pozitív, vagy pláne felhőtlen élményről bizony aligha beszélhetünk. Ennek egyik, ámde korántsem egyetlen oka kétségkívül a "crossover szereposztásban", azaz Dolhai Attila operatenori felléptetésében keresendő, még akkor is, ha ezt a sokat reklámozott és többek ellenérzését kiváltó szereplőválasztást e sorok írója előzetesen jóindulatú semlegességgel szemlélte. Merthogy, mondjuk, a néhai Gózon Gyula Luna grófja és az eleven Nagy Ervin Papagenója után és nyomában nem tűnt éppen kárhozatos ötletnek az életerős hangú, zenés színpadi rutinnal bíró és nem mellesleg roppant népszerű Dolhaival nekifutni a Parasztbecsületnek. Múlt péntek este azonban kiderült, hogy a kritikussal ellentétben a valóságnak igenis vannak elvi fenntartásai. Így mindjárt a szerelmes természetű parasztlegény, Turridu cselekményindító szerenádja (amely ezúttal nem a színfalak mögül, hanem a színpad legközepéről hangzott felénk) zavarba ejtő kíméletlenséggel jelezte a problémákat: Dolhai elfogódottságát, hangjának félrebicsaklásait, s egyáltalán éneklésének erőlködő és a legkevésbé sem idiomatikus jellegét. Az énekesnek utóbb akadt néhány becsületesen megoldott perce és nagy igyekezettel abszolvált slágerpillanata, ám a kiemelt szakaszokra való szorongó összpontosítás és a szerepgazdálkodás musicales beidegződése így is megbosszulta magát. Dolhai Turriduja ugyanis súlytalan jelenlétű figurának bizonyult, aki leginkább csak átvészelni próbálta az ismerős melódiák és a kitüntetett magas hangok közé eső szólam- és szereprészeket.
Döntően mégsem ez a sikertelen operai debütálás mutatta kudarcnak az est első felét, s még csak nem is a Dolhaival ellentétben operai kiképzésű Frankó Tünde túlforszírozásba menekülő, hangjával szépkorú kedvest sejtető Santuzzája, hanem a látványteremtésben és teatralitásban máskor oly hatékony KERO rendezése. Pedig szemre van itt minden Khell Csörsz díszletfalujában: csille és bányalejárat, papok és vagy egy zárdányi apáca, népség a legkülönbözőbb korosztályok és korstílusok képviseletében, rogyásig forgatott színpadi magaslat, nyitott sportautó, maffiózók, s hozzá még egy szál olasz carabiniere is. A Húsvéti kórusra pedig annyi szent relikvia, zászló, kegytárgy és egyéb miskulancia tódul futólépésben és teljes teológiai kuszaságban a színpadra, amennyiből szerényebb egyházmegyékben többévnyi körmenet kitelne. S mégis, leginkább csak űrfelmutatás zajlik a színpadon, hiába a vallásos processzió tömege, hiába a balettművészek egész estés szimbolikus triója, s hiába nagyjából minden. Nincsen teteje ennek a Parasztbecsületnek, ahol a megcsalt férj, Alfio maffiafőnök, akivel szemben becsületes bicskapárbajra alkalmasint még egy csökkent értelmű szerelmi rivális sem látna esélyt. S akkor a szereposztás egyensúlyzavarait még nem is említettük, hiszen Perencz Béla harapós hősbaritonja operai értelemben sokkal vonzóbbnak bizonyult Dolhainál, aminthogy Mester Viktória Lolája sem csak viruló nőiességében, de hangjával is diadalmaskodott Santuzza felett, akit ezúttal még Turridu mamája, helyesebben Mammája (Bódi Marianna) is felülénekelt olykor-olykor.
Egyik jobb, mint a másik - hangzik az ismerős fordulat, melyet ezen az estén szó szerinti értelemben tapasztalhattunk meg. Jóllehet, a Bajazzók sem indult éppen biztatóan: a három bőröndös balettes kellemkedésével, valamint Tonio átköltött Prológjával. Bár az, hogy a bombaformában éneklő Szegedi Csaba magyarul fordult a közönséghez, már jelzett némi invenciót. Csakhogy a Prológ aktualizálása kimondottan sekély merülésű: személyes élmény és művészi átlényegítés, valóság és mimézis helyett az itt a téma, hogy a művész is a piacról él, s hogy végül jön majd a sajtó, mely utóbbi kitétel, cirógassa bár mégannyira a nagyzási hóbortra hajlamos sajtómunkás lelkét, a művészet fő kérdései közé aligha sorolható. A mozdulataiban is echte mai jelenséget képviselő Szegedi nyomában azután mégis kitört a cirkusz, s a rendezés ezzel, ha megkésve is, de végre betölthette tömegszórakoztatói funkcióját. Ki fel-le pattog, ki a tűzzel játszik, mások meg csoportos pantomimre szövetkeznek egymással zöld kezeslábasaikban, miközben a főszereplők a rendezéstől kevéssé megérintett, egészen hagyományos, ám telivér operát művelnek a színpadon. A szentpétervári Marinszkij társulatából vendégelt Avgust Amonov heves indulatú, autentikus olasz szövegejtéssel is váltig oroszos Caniója csakúgy a világ élvonalát közelíti, mint a nagy tehetségű Asmik Gregorian szabadulni vágyó Neddája, s még a derék csábító, a parasztlegény Silvio is jeles megformálót nyert a panaszosan lírai hangú francia bariton, Boris Grappe személyében. A rendezés e körben leginkább mintha az ugyancsak operai debütánsként színpadra bocsátott Kerényi Miklós Máté (Beppe) parodisztikussá formált Arlecchino-jelenetére koncentrált volna: gunyoros ellenmozgásokkal helyezve át a közönség figyelmét a vokális teljesítményről az alakítás fizikai megjelenítésére. Kesselyák Gergely és a szegedi zenekar hallható összteljesítménye ezúttal megsínylette a hangosítás sérülékenységét, mely problémában alighanem lehetett némi része a szereposztás büszkén vállalt crossover jellegének.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, július 27.
