Zene

Jelentős erők szövetkeztek itt, nem is akármire: a mozinézői életkor kitolására (kicsinyt lefelé). A fellépésre készülő kakukkos óra szép és igaz történetét (Maestro) az Oscar-jelölésig 2007-ben eljuttató animációs rendező és a népszerű mesekönyvíró és -rajzoló, Bartos Erika műve ugyanis nyilvánvalóan a három és hat év közötti korosztályt célozza be. Azok pedig pont olyanok, mint a jó Fidesz-szavazó, tutira hoznak magukkal (minimum) még egy embert a moziba. Arról már nem is szólva, hogy már bizonyítottak, hiszen rövid keresgélés után a mesekönyv mellett diafilmet, plüssfigurákat, gyermekruházatot, hangos könyvet (ugyancsak a moziban tündöklő Pogány Judittal) és - mit szépítsük - egy komplett webáruházat találtunk Bogyó és Babóca kettősének a főszereplésével. Mit is mondhatnánk erre? Az egyik legősibb mesterségről van szó: hiába röhögtük ki a vukos tolltartós, iskolatáskás, köpenyes, titokban pityergő szerencsétleneket az általánosban, a szüleik - és a módszer honosítói - hivatásos és hobbiváteszek voltak, már a komcsiban is meglátták a szép jövőt. Ma már persze nekünk sincs egy rossz szavunk sem a metódust illetően. A megélhetési alapú kicsinyszerűség a kultúrában és kapcsolódó részein immár teljesen legitim hozzáállás.

Természetes, legföljebb igen kockázatos, ha a színház forrásért a filmhez nyúl (fordítva nem így van: a színház adott esetben könnyedén, kockázatmentesen alakul át filmmé); Zsámbékon ráadásul filmrendező, Gigor Attila vette a kezébe Ingmar Bergman Personáját, és csinált belőle színházi előadást. Nem is a filmből, hanem a forgatókönyvből; sőt nem is abból, hanem annak (önmaga és a dramaturg, Emília Luptáková által) átírt változatából. S ha a cél az, hogy (akár láttuk, akár nem) felidéződjék bennünk Bergman Personájának szorongatóan különleges, egyszerre lebegő és súlyos atmoszférája, hát ez a cél el lett érve. Más kérdés, hogy aki látta a filmet, az bizony nem tudta száműzni lelki szemei elől Liv Ullmannt és Bibi Anderssont.

A Magyarországon élő, lengyel származású brit fotóművészt, Terri Potocznát az irritálta, hogy a médiában "fekete-fehérben, szegénységben" ábrázolják a romákat. Itt valószínűleg az a XIX. században kanonizálódott kép tölti be a kortárs média képeinek is a helyét, amely a porban fürdőző purdékról, a vályogvető és vándorcigányokról vagy az érzéki cigánylányokról a mai napig rögzült a köztudatban. A Magyar Nemzeti Galéria tele van az ilyen témájú XIX. századi festményekkel, sőt az elegáns Ferenczy Károly a XX. század elején is festette az olcsó pénzért kapható, fényes bőrű cigánylányok aktjait. Ezek az ábrázolások valóban a többségi társadalom konstrukciói, amelyek kellő distancia alkalmazásával és nem is annyira ártatlanul az idegenség státuszában akarják megtartani a mellette párhuzamosan élő népcsoportot. Kifogás tehát bőven van az ábrázolás módját és tartalmát illetően. De kérdés, hogy az a játék, amelybe Potoczna belevágott, nem veszélyes-e szintén.

Ha valaki otthonosabban mozog a nagyközönség számára ismeretlen metálzenekarok területén, valószínűleg találkozott már a Kvelertak nevével, hiszen a norvég banda körül debütáló lemezének múlt havi megjelenése óta akkora underground felhajtás kerekedett, ami jószerivel már gyanús. Komoly rockmagazinok zengenek ódákat erről az anyagról, a zenekar pedig elcsípte az év talán legmenőbb extrém zenei turnéját a Converge, a Kylesa és a Gaza társaságában, amely egyébként hazánkat is eléri majd augusztus 9-én.

Az 1949-ben Ohióban született, de ma már Angliában élő hölgy az Agatha Christie utáni angol bűnregény női szakaszának (P.D. James mellett) legragyogóbb írója.

Az Arcade Fire, mint oly sokaknak, nekem is személyes ügy, hiszen kevés olyan zenekart tudnék mondani, amely ennyire segít átvészelni a szétcsúszott korszakokat. Persze nem csak ezért fontos ez a kanadai társaság.

Nem bagatellizálnánk el a dolgot: Bruce Willis zsarut játszik, és egy vagyont érő baseballkártyát is ellopnak tőle. Történik még, hogy egy spanyol ajkú szépség előkerül egy Mercedes hátsójából (a nagy kunszt persze a fordítottja lenne), a spanyol ajkú szépség dekoltázsából pedig egy feszület, ami valójában egy pendrive, ami nagyon kéne egy baseballütővel hadonászó rosszarcú gengszternek, akinek sok olyan kifejezés hagyja el a száját, melyeket a Hogyan beszéljünk rosszarcú gengszterül? című közismert tudományos munka előszavában is megtalálni.

Valódi súlya sosem volt a Rootsnak. Stílusában ott volt a funk, a soul, az r 'n' b, a hiphop - de egyik terepet sem taposta ki magának, mindet csak középszinten gyakorolja.

Internetes fórumok és honlapok kedvelt játéka találgatni, hogy kik lehetnek és hol rejtőznek a mai szabadkőművesek. Hát most itt van egy.

Amerikát fura népek lakják: szeretik a baseballt, a marshmallow-t és Adam Sandlert. Mivel nyaranta csak az utóbbi jelentkezik vígjátékkal, kénytelenek vagyunk őt előre venni.

Ikonikus képek felidézésével indít a film - vietnami háború, Tienanmen tér -, hogy ebben a kontextusban helyezze el a maga tárgyát. Csakhogy 1968 meg 1989 óta nagyot változtak a keretek, a képrögzítés és közzététel technikái. A "fehér inges csávó a tankok előtt" attól válhatott emblematikussá, hogy az egy nagyon jó kép, amit nem mondhatunk el a Neda Agha-Szoltani meggyilkolásáról készült mobiltelefonos felvételről. Pontosabban felvételekről, mert három is előkerült, amelyek némileg eltérő időtartamban és nézőpontból rögzítik ugyanazt az eseményt: egy fiatal lány a földre zuhan, orrán-száján dől a vér, két férfi próbál segíteni rajta, de látszik a szemén, ahogy eszméletét veszti; autóba teszik, de még útközben meghal; az egész dráma alig két perc alatt játszódik le. Valaki tovább filmez, és megörökíti, hogy az emberek elkapnak egy civil ruhás baszidzsi milicistát; feltehetően ő volt az orvlövész, aki egy háztetőről egyetlen célzott lövéssel szíven találta a fiatal nőt. A dokumentum még aznap megjelenik a YouTube-on és a Facebookon, onnan átveszi a nemzetközi sajtó, és a lány az iráni tiltakozások szimbolikus hősévé válik, mielőtt még az utónevén kívül (amelyen a videón szólongatják) bármit tudni lehetne róla. Ezzel párhuzamosan megindult a keresés és a találgatás - az interneten máig ott vannak annak a nőnek a képei, akit tévesen Nedaként azonosítottak; neki csak az árnyoldala jutott a sokszor megmentő nyilvánosságnak, s kénytelen volt elhagyni az országot. Ahogy a történet más szereplői sem úszták meg: az Agha-Szoltani család ma egyfajta belső emigrációban él, Neda vőlegénye és a felvételen látható fehér inges orvos - azóta mindketten közellenségek Iránban - külföldön, a másik, ősz hajú férfi (Neda zenetanára) otthon maradt és új verzióval léptették fel az iráni televízióban.

Erre vártam emberemlékezet óta. Ennél nincs tökéletesebb, talán csak az égő vonatból fejünkre eső kolerás tégla: Nicolas Cage Goethe-adaptációja a Disney stúdió kiszerelésében, teli magyar vonatkozásokkal - barátom, az élvezetek fennkölt csúcsa! És ahogy mondani szokták, nem is olyan tré, mint gondolnád. 1. Dehogynem. 2. Jó, majdnem annyira. Az úgy volt, hogy Merlin is magyar volt, na jó, nem teljesen, vagy semennyire, de akkor biztos, hogy mondjuk Dobogókőn űzte az ipart, a szívcsakra lábánál. És jött egy Horváth nevű csávó, oszt' azt egyből felvette tanítványának, még szép, mert a magyarok összetartanak.