Zene

Curtis Mayfieldet kétszer is beiktatták a Rock ´N´ Roll Hírességeinek Csarnokába, az Impressions tagjaként éppúgy, mint alanyi jogán, szólóban. ´95-ben Grammy-díjat kapott az életművéért, három tribute-album hajtott előtte fejet, és borzasztóan sokat szenvedett, mielőtt meghalt karácsony másnapján.

bírnám most már, ha kétezres lemezekkel rukkolhatnék elő; nem mintha az efféle év végi "maradékra" nem volnék vevő.

Spike Lee nálunk ´91-92-ben kezdődött, amikor a Duna Film tudatos közönségépítésnek tűnő forgalmazói módszerrel hirtelen behozta három (bár nem az első három) munkáját: noha közülük sistergő feszültségével a Do the Right Thing (´89, filmcím magyarul: Szemet szemért) tisztán kiemelkedett, a Mo´ Better Blues (´90, jó sorsa megóvta magyar címtől, ha nem tévedek) és a Jungle Fever (´91, nehéz lett volna nem Dzsungelláznak fordítani) is azt mutatta, hogy nagyon tud filmet csinálni. Ráadásul vagy mindenekelőtt úgy lökte vászonra a feketéket, ahogy azelőtt senki, vagy ha mégis, hát kevesen. Mondhatni megnyitotta az új amerikai "fekete" film korszakát. Az évtized egyik legszorgalmasabb rendezője lett: Malcolm X (´92), Crooklyn (´94), Lumiére and Company (´95), Clockers (´95), Girl 6 (´96), Get on the Bus (´96), 4 Little Girls (´97), He Got Game (´98), Freak (´98, TV). Ezek nekem kimaradtak, pedig isten látja lelkem, a Malcolm X-re és a milliónyi fekete Washingtonba masírozásáról szóló Get on the Busra nagyon kíváncsi volnék. Amit viszont most kínál, az kilóg a sorból: nem a gettó, de nem is a középosztály feketéiről szól, hanem fehérekről. A rendező bőrének színe itt egyszerűen nem tényező, tulajdonképp szóba sem kéne hozni. A sztoriban és a figurák ábrázolásában nincs fekete perspektíva: tisztes szakmunka, még ha az amerikai-olasz figurák sztereotípiák is. Fekete perspektívát azzal tesz csak hozzá, hogy filmbeli tévériporterként saját maga közvetíti az események fekete visszhangját, és egy asszonysággal szánkba rágat egy kis szelet mondanivalót. Azt, hogy kész szerencse, hogy fehér gyilkolászik fehéreket, mert ha fekete tenné, New Yorkot faji háború borítaná lángba - másrészt viszont (ezt meg egy digó dörgöli egy alig fekete zsaru orra alá) ennyi hullát Harlem is produkál, azokból miért nem csinál akkora ügyet a rendőrség. De ezt tényleg csak úgy megpendíti Spike Lee. Leginkább arról beszél a maga direkt dramaturgiájával, rá-ráközelítve egy Dead End (Zsákutca) táblára, hogy csak apropó kell, és az intolerancia, a gyanakvás, a bosszúvágy, a macho kakaskodás szóbeli agresszióból tettlegességgé fajul. Céltábla mindig akad, egy buzigyanús, tüskefrizurás punk például több szempontból is megfelel.

H egy gótikus vagy metálegyüttes kellékei festenének így, az nagyon kínos lenne: halálra röhögném magam. Füstölgő zongorát meg nyekergő koporsókat, kígyótekergést meg bagózó koponyát egyetlen halandó engedhet meg magának, sőt tőle el van várva: Screamin´ Jay Hawkins.

Az kapott nyomatékot, ami a múlt évben El Houssaine Kili, a Gnawa Diffusion és az Orchestre Nacional de Barbés sikerével tűnt fel: a tradicionális marokkói ritmusok szíves-örömest enyelegnek az ezredvég elektronikus tánczenéivel. Egyfelől. Másrészt azt a tendenciát - és kábé azt a nagyságrendet - is említenem kell, amely Talvin Singh vagy DJ Cheb i Sabbah nevét íratja ide: a DJ mint zeneszerző, előadó, hangmérnök, producer + ami még felmerül.

"Mit lehet mondani egy koncert végén? Mit lehet mondani a világ végén? Táncoljunk. Tango Apocalypso." Ezekkel a szavakkal zárta február 4-én Boris Kovac a Ritual Nova trafóbéli fellépését. Én pedig most ezzel kezdtem.

Nos, ha elébb nem is, a filmünk drámai csúcspontját képező orléans-i csatajelenet közben már biztosan tudatosul bennünk, hogy Luc Besson francia rendező bizony nem ebben a minden tekintetben amerikai alkotásban fog masszív hidat verni a "kommersz és szerzői film" közé, már ha úgy egyáltalán szándékában állott neki mindez. Jóval szimplább dologról van itt szó: a nemzeti sikersztori minél szórakoztatóbb formába varázslásáról.

Maga a név minden valószínűség szerint nem annyira ismerős a kedves olvasónak, sőt ha elmegy, és megnézi az életművéből rendezett kiállítást, a képei sem lesznek azok, pedig. Pedig a húsz éve elhunyt Beaton volt a legnagyobb angol fotográfus, vagy ha az nem is, a valaha élt legsikeresebb.

Időben vagyunk. A Kusturica-filmek: a Cigányok ideje, az Underground és a Macska-jaj nálunk is felpörgették a Balkán rezeszenéjét; ma Bregovic szól az éjszakában, és mint Boban Markovic második túlzsúfolt koncertje jelezte: a DJ-kultúrának a világzene lesz az alternatívája, ha bulizni kell.

Vessük össze a füstöt a lánggal, és lássuk be, hogy ha egy film 45 millió dollárba kerül, akkor azt még a hatalmas Oroszországban sem könnyű nyereségesre kihozni, és ellenkezőleg: ha már a Nyugatnak is forgatunk, miért ne legyen nagyon szép, nagyon kitalált, nagyon szívbe markoló, nagyon, nagyon. Apropó, a 45 millió éppen negyvenötszöröse a tavalyi filmszemlén bemutatott legdrágább magyar film költségvetésének, és arrafelé sem számít piti összegnek, ugyanis az utóbbi évek legköltségesebb orosz filmjére csupán kétmillió körül költöttek.

annak, hogy december végén igyekeztem pontot tenni 1999 végére, a kezembe került azóta pár év végi kiadvány, amit nem szívesen hallgatnék el.

Aki végighallgatta már egyvégtében a VHK lemezen is hozzáférhető életművét, az minden bizonnyal egyetért velem abban, hogy a jó pár év alatt összegyűlt anyag megdöbbentően egységes, határozott és következetes, mintha nem is telt volna el idő a legelsőnek felvett szám és a legutolsónak játszott között. Ez nem véletlen, mivel abban az intervallumban, amiben a Halottkémek forgolódnak, huszonvalahány év csak egy pillanat, nem több, mint egy verébszárnycsapás. Arrafelé évezredekben számolják az időt, kisebb egységgel nem bíbelődnek, és így van ez rendjén.

A szokás hatalom. Meg a filmszemle is hatalom. Ezért aztán az a szokás, hogy a magyar filmek számottevő többsége a filmszemlére készül el. Lássa először a szakma, mérettessék elsőbb speciális mércékkel, s csak aztán engedjük az oroszlánok elé. A nyertesek aztán ránk dőlnek rögtön a nevezetes alkalom után, hogy vinné el (adná el) őket a fesztiválon szerzett publicitás. A többiek meg kivárnak, hátha év közben beesik néhány nemzetközi fesztiváldíj, hátha a várakozás felcsigázza az érdeklődést, miegymás.

Katartikus hatású, gyönyörű film, és elejétől a végéig arról szól, amiről a történetét metaforikusan átszövő régi mese, A hammelni patkányfogó a szülőnek arról a legkevésbé sem irracionális félelméről, hogy elragadják tőle a gyerekét. Az előtérben egy érzelmi, erkölcsi dráma áll, amelyre Russell Banks regényében talált rá. Egy iskolabusz-balesetben meghal vagy nyomorékká lesz egy Sam Dent nevű kis falu majdnem minden gyereke, így nemcsak az egyes szülőkre, hanem egy egész közösségre vár az a szinte reménytelen feladat, hogy feldolgozza a tragédiát. Másnap megjelenik a mély gyászba süppedt falusiak között az ördög ügyvédje, még felocsúdni sincs idejük, és már a legjobb úton vannak a legrosszabb megoldás, a falurombolással felérő erkölcsi széthullás felé.