World music: nagyon

  • 2000. február 17.

Zene

bírnám most már, ha kétezres lemezekkel rukkolhatnék elő; nem mintha az efféle év végi "maradékra" nem volnék vevő.

Amadou et Mariam: Tje ni Mousso. Az én kedves olvasóim bizonyára emlékeznek, a hetvenes-nyolcvanas évek Elefántcsontpartján miféle tánczene szólt. Miután függetlenné váltak a nyugat-afrikai országok, a kulturális önazonosság megteremtésére is igényük támadt. Előkerültek hát a gyökerek, állami dotációt kaptak a kiemelt újtradicionálisok, de azért rendesen csak a tengerparti szórakoztatóiparban lehetett boldogulni.

Amadou és Mariam, ez a vak házaspár Maliból érkezett; Amadou azelőtt az Ambassadeurs du Motel de Bamakóban játszott, ahol utóbb Salif Keita is megfordult. Hogy a helyi piacon miként szóltak a kazettáik, meg nem mondhatom, de ez a Tje ni Mousso egy nagyszerű album: zsigerből, erőlködés nélkül éppoly univerzális, mint amilyen mali. A blues és a rock, a reggae és a latin zene ugyanazt a nyelvet beszéli rajta, és nem tűnik ki a spirituális mélység hiánya, olyan sodró a lendülete és olyan választékos a hangja. Megismétlem, a Fender zongora és a Hammond orgona mögül a hetvenes-nyolcvanas évek kacsintanak ki, mégis, ez a múlt idő most van, vagy legalábbis nagyon jó onnan kezdeni. (Polydor/Universal, 1999) * * * * *

 

Nusrat Fateh Ali Khan: Live At The Royal Albert Hall. A szufikat a mohamedán miszticizmus alá rendeli a közvélekedés, de valójában nem valamely muzulmán szekta tagjai, hiszen valamennyi vallásban otthonosak, s világszerte mintegy ötvenmillióan vállalják küldetésük teljesítését. Ahogyan M dervis írja, a szufikat két gyakorlati cél vezérli: megmutatni az embernek, hogy mi dolga a világon, másrészt segíteni, hogy megvalósíthassa a lényegét, azt, ami benne állandó. Nusrat Fateh Ali Khan, a pakisztáni quawwali-király szerint "a szufi zene olyan, mint egy híd, amely a többi nemzet felé vezet. Arra inti az embereket, hogy közelítsenek egymáshoz, és nyújtsanak kezet szeretetben".

A quawwali a szufi zenék legismertebb formája, melyben - lehet szakrális vagy világi tárgyú - ugyanaz az áhítat, ugyanaz az eksztázis izzik: megérinteni az istent, és tükröződni a fényében. Nusrat két és fél éve halott, de a hommázsok és a koncertfelvételek folyamatos jelenlétet biztosítanak neki. Nem tanácsos, talán nem is lehet nélkülözni. És pontosan hallani, amint szárnyra kapott a közönsége ezen a ´94. júniusi koncerten is - meggyőzőbb érvet aligha tudnék mellette mondani. (EMI, 1999) * * * * és fél

*

Cicala Mvta: Ching Dong. A japán világzene kulcsfigurája Wataru Ohkuma, hozzá kötődött pár éve a Betsuni Naumo Klezmer is, bájosan jiddis kiejtésével. Ezúttal a kilencszázas évek első felében virágzó japán utcazene, a chindom a fő csapás iránya, mely ugyancsak európai rokonságú: a katonazenekarok megszólalását utánozva jött világra.

A klarinétos Watarunak igen jól jár a szája, tubás kollégájával brassra veszik az utcák és a kabuki színházak dalait, a nepáli és a balkáni menyegzőket, egy Brecht-darab is előkerül. Mégis tiszta, mégis üdítő, ami ebből a multikulti forrásból fakad; mögötte cselló, dob és gitár - a New York-i Knitting Factory környékének visszhangja. (Tropical Music, 1999) * * * *

*

Chava Alberstein: Jiddish Songs. Lengyelországból Szibériába menekültek a szülei a holokauszt elől, hanem mire hazatértek, a lengyel antiszemitizmus is bekeményített. Chavát otthon szülte meg az édesanyja, rettegett a kórháztól is, aztán tűz tovább, meg nem állni Izraelig. Ahol, bár ugyancsak kevésbé pörgött a kelet-európai kultúra, Chava kivételes karriert futott be, jöhetett jiddis folkkal, fekete gospellel, francia sanzonnal. Túlesett eddig vagy negyvenöt albumon, az utolsót októberben láthattuk a PeCsában; The Well (volt) a címe, és a Klezmatics hangszerelése vitte fel a padlásra. Aki szereti, aki nagyon szereti azt a lemezt, ebben a válogatásban csalódhat kicsit: Chava hangja tele lehet Marlene Dietrichhel, Billie Holidayjel, Piaffal, és bizonyára jobb sorsra érdemesek e dalok is, de hallani muszáj: egy nagyobbacska zenekar pusztán a dolgát végzi közben. Hogy szenvtelen. A hangszerelés e módja a herélés családjából való, ráadásul hajlamos összetéveszteni a vilnai gettót a San Remó-i dalfesztivállal. Kár: ez van. Meg a jegyzetekben egy kis olvasnivaló. (Hemisphere, 1999) * * *

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.