Amadou et Mariam: Tje ni Mousso. Az én kedves olvasóim bizonyára emlékeznek, a hetvenes-nyolcvanas évek Elefántcsontpartján miféle tánczene szólt. Miután függetlenné váltak a nyugat-afrikai országok, a kulturális önazonosság megteremtésére is igényük támadt. Előkerültek hát a gyökerek, állami dotációt kaptak a kiemelt újtradicionálisok, de azért rendesen csak a tengerparti szórakoztatóiparban lehetett boldogulni.
Amadou és Mariam, ez a vak házaspár Maliból érkezett; Amadou azelőtt az Ambassadeurs du Motel de Bamakóban játszott, ahol utóbb Salif Keita is megfordult. Hogy a helyi piacon miként szóltak a kazettáik, meg nem mondhatom, de ez a Tje ni Mousso egy nagyszerű album: zsigerből, erőlködés nélkül éppoly univerzális, mint amilyen mali. A blues és a rock, a reggae és a latin zene ugyanazt a nyelvet beszéli rajta, és nem tűnik ki a spirituális mélység hiánya, olyan sodró a lendülete és olyan választékos a hangja. Megismétlem, a Fender zongora és a Hammond orgona mögül a hetvenes-nyolcvanas évek kacsintanak ki, mégis, ez a múlt idő most van, vagy legalábbis nagyon jó onnan kezdeni. (Polydor/Universal, 1999) * * * * *
Nusrat Fateh Ali Khan: Live At The Royal Albert Hall. A szufikat a mohamedán miszticizmus alá rendeli a közvélekedés, de valójában nem valamely muzulmán szekta tagjai, hiszen valamennyi vallásban otthonosak, s világszerte mintegy ötvenmillióan vállalják küldetésük teljesítését. Ahogyan M dervis írja, a szufikat két gyakorlati cél vezérli: megmutatni az embernek, hogy mi dolga a világon, másrészt segíteni, hogy megvalósíthassa a lényegét, azt, ami benne állandó. Nusrat Fateh Ali Khan, a pakisztáni quawwali-király szerint "a szufi zene olyan, mint egy híd, amely a többi nemzet felé vezet. Arra inti az embereket, hogy közelítsenek egymáshoz, és nyújtsanak kezet szeretetben".
A quawwali a szufi zenék legismertebb formája, melyben - lehet szakrális vagy világi tárgyú - ugyanaz az áhítat, ugyanaz az eksztázis izzik: megérinteni az istent, és tükröződni a fényében. Nusrat két és fél éve halott, de a hommázsok és a koncertfelvételek folyamatos jelenlétet biztosítanak neki. Nem tanácsos, talán nem is lehet nélkülözni. És pontosan hallani, amint szárnyra kapott a közönsége ezen a ´94. júniusi koncerten is - meggyőzőbb érvet aligha tudnék mellette mondani. (EMI, 1999) * * * * és fél
*
Cicala Mvta: Ching Dong. A japán világzene kulcsfigurája Wataru Ohkuma, hozzá kötődött pár éve a Betsuni Naumo Klezmer is, bájosan jiddis kiejtésével. Ezúttal a kilencszázas évek első felében virágzó japán utcazene, a chindom a fő csapás iránya, mely ugyancsak európai rokonságú: a katonazenekarok megszólalását utánozva jött világra.
A klarinétos Watarunak igen jól jár a szája, tubás kollégájával brassra veszik az utcák és a kabuki színházak dalait, a nepáli és a balkáni menyegzőket, egy Brecht-darab is előkerül. Mégis tiszta, mégis üdítő, ami ebből a multikulti forrásból fakad; mögötte cselló, dob és gitár - a New York-i Knitting Factory környékének visszhangja. (Tropical Music, 1999) * * * *
*
Chava Alberstein: Jiddish Songs. Lengyelországból Szibériába menekültek a szülei a holokauszt elől, hanem mire hazatértek, a lengyel antiszemitizmus is bekeményített. Chavát otthon szülte meg az édesanyja, rettegett a kórháztól is, aztán tűz tovább, meg nem állni Izraelig. Ahol, bár ugyancsak kevésbé pörgött a kelet-európai kultúra, Chava kivételes karriert futott be, jöhetett jiddis folkkal, fekete gospellel, francia sanzonnal. Túlesett eddig vagy negyvenöt albumon, az utolsót októberben láthattuk a PeCsában; The Well (volt) a címe, és a Klezmatics hangszerelése vitte fel a padlásra. Aki szereti, aki nagyon szereti azt a lemezt, ebben a válogatásban csalódhat kicsit: Chava hangja tele lehet Marlene Dietrichhel, Billie Holidayjel, Piaffal, és bizonyára jobb sorsra érdemesek e dalok is, de hallani muszáj: egy nagyobbacska zenekar pusztán a dolgát végzi közben. Hogy szenvtelen. A hangszerelés e módja a herélés családjából való, ráadásul hajlamos összetéveszteni a vilnai gettót a San Remó-i dalfesztivállal. Kár: ez van. Meg a jegyzetekben egy kis olvasnivaló. (Hemisphere, 1999) * * *
Marton László Távolodó
