World music: nagyon

  • 2000. február 17.

Zene

bírnám most már, ha kétezres lemezekkel rukkolhatnék elő; nem mintha az efféle év végi "maradékra" nem volnék vevő.

Amadou et Mariam: Tje ni Mousso. Az én kedves olvasóim bizonyára emlékeznek, a hetvenes-nyolcvanas évek Elefántcsontpartján miféle tánczene szólt. Miután függetlenné váltak a nyugat-afrikai országok, a kulturális önazonosság megteremtésére is igényük támadt. Előkerültek hát a gyökerek, állami dotációt kaptak a kiemelt újtradicionálisok, de azért rendesen csak a tengerparti szórakoztatóiparban lehetett boldogulni.

Amadou és Mariam, ez a vak házaspár Maliból érkezett; Amadou azelőtt az Ambassadeurs du Motel de Bamakóban játszott, ahol utóbb Salif Keita is megfordult. Hogy a helyi piacon miként szóltak a kazettáik, meg nem mondhatom, de ez a Tje ni Mousso egy nagyszerű album: zsigerből, erőlködés nélkül éppoly univerzális, mint amilyen mali. A blues és a rock, a reggae és a latin zene ugyanazt a nyelvet beszéli rajta, és nem tűnik ki a spirituális mélység hiánya, olyan sodró a lendülete és olyan választékos a hangja. Megismétlem, a Fender zongora és a Hammond orgona mögül a hetvenes-nyolcvanas évek kacsintanak ki, mégis, ez a múlt idő most van, vagy legalábbis nagyon jó onnan kezdeni. (Polydor/Universal, 1999) * * * * *

 

Nusrat Fateh Ali Khan: Live At The Royal Albert Hall. A szufikat a mohamedán miszticizmus alá rendeli a közvélekedés, de valójában nem valamely muzulmán szekta tagjai, hiszen valamennyi vallásban otthonosak, s világszerte mintegy ötvenmillióan vállalják küldetésük teljesítését. Ahogyan M dervis írja, a szufikat két gyakorlati cél vezérli: megmutatni az embernek, hogy mi dolga a világon, másrészt segíteni, hogy megvalósíthassa a lényegét, azt, ami benne állandó. Nusrat Fateh Ali Khan, a pakisztáni quawwali-király szerint "a szufi zene olyan, mint egy híd, amely a többi nemzet felé vezet. Arra inti az embereket, hogy közelítsenek egymáshoz, és nyújtsanak kezet szeretetben".

A quawwali a szufi zenék legismertebb formája, melyben - lehet szakrális vagy világi tárgyú - ugyanaz az áhítat, ugyanaz az eksztázis izzik: megérinteni az istent, és tükröződni a fényében. Nusrat két és fél éve halott, de a hommázsok és a koncertfelvételek folyamatos jelenlétet biztosítanak neki. Nem tanácsos, talán nem is lehet nélkülözni. És pontosan hallani, amint szárnyra kapott a közönsége ezen a ´94. júniusi koncerten is - meggyőzőbb érvet aligha tudnék mellette mondani. (EMI, 1999) * * * * és fél

*

Cicala Mvta: Ching Dong. A japán világzene kulcsfigurája Wataru Ohkuma, hozzá kötődött pár éve a Betsuni Naumo Klezmer is, bájosan jiddis kiejtésével. Ezúttal a kilencszázas évek első felében virágzó japán utcazene, a chindom a fő csapás iránya, mely ugyancsak európai rokonságú: a katonazenekarok megszólalását utánozva jött világra.

A klarinétos Watarunak igen jól jár a szája, tubás kollégájával brassra veszik az utcák és a kabuki színházak dalait, a nepáli és a balkáni menyegzőket, egy Brecht-darab is előkerül. Mégis tiszta, mégis üdítő, ami ebből a multikulti forrásból fakad; mögötte cselló, dob és gitár - a New York-i Knitting Factory környékének visszhangja. (Tropical Music, 1999) * * * *

*

Chava Alberstein: Jiddish Songs. Lengyelországból Szibériába menekültek a szülei a holokauszt elől, hanem mire hazatértek, a lengyel antiszemitizmus is bekeményített. Chavát otthon szülte meg az édesanyja, rettegett a kórháztól is, aztán tűz tovább, meg nem állni Izraelig. Ahol, bár ugyancsak kevésbé pörgött a kelet-európai kultúra, Chava kivételes karriert futott be, jöhetett jiddis folkkal, fekete gospellel, francia sanzonnal. Túlesett eddig vagy negyvenöt albumon, az utolsót októberben láthattuk a PeCsában; The Well (volt) a címe, és a Klezmatics hangszerelése vitte fel a padlásra. Aki szereti, aki nagyon szereti azt a lemezt, ebben a válogatásban csalódhat kicsit: Chava hangja tele lehet Marlene Dietrichhel, Billie Holidayjel, Piaffal, és bizonyára jobb sorsra érdemesek e dalok is, de hallani muszáj: egy nagyobbacska zenekar pusztán a dolgát végzi közben. Hogy szenvtelen. A hangszerelés e módja a herélés családjából való, ráadásul hajlamos összetéveszteni a vilnai gettót a San Remó-i dalfesztivállal. Kár: ez van. Meg a jegyzetekben egy kis olvasnivaló. (Hemisphere, 1999) * * *

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.