Rabok legyünk, vagy szabad egy táncra? (VHK: Naptánc)

  • Para-Kovács Imre
  • 2000. január 20.

Zene

Aki végighallgatta már egyvégtében a VHK lemezen is hozzáférhető életművét, az minden bizonnyal egyetért velem abban, hogy a jó pár év alatt összegyűlt anyag megdöbbentően egységes, határozott és következetes, mintha nem is telt volna el idő a legelsőnek felvett szám és a legutolsónak játszott között. Ez nem véletlen, mivel abban az intervallumban, amiben a Halottkémek forgolódnak, huszonvalahány év csak egy pillanat, nem több, mint egy verébszárnycsapás. Arrafelé évezredekben számolják az időt, kisebb egységgel nem bíbelődnek, és így van ez rendjén.

Vágtázó Halottkémek: Naptánc

Aki végighallgatta már egyvégtében a VHK lemezen is hozzáférhető életművét, az minden bizonnyal egyetért velem abban, hogy a jó pár év alatt összegyűlt anyag megdöbbentően egységes, határozott és következetes, mintha nem is telt volna el idő a legelsőnek felvett szám és a legutolsónak játszott között. Ez nem véletlen, mivel abban az intervallumban, amiben a Halottkémek forgolódnak, huszonvalahány év csak egy pillanat, nem több, mint egy verébszárnycsapás. Arrafelé évezredekben számolják az időt, kisebb egységgel nem bíbelődnek, és így van ez rendjén.

Mindez korántsem jelenti, hogy a VHK állóvízben lubickol, sokkal inkább arra utal, hogy már az első lemez felvételekor (meg persze már jóval előtte) pontosan tudták mindazt, amit ma is, és eszük ágában sincs Pierrot-hoz rohanni, hogy felbindzsizze az alapokat, inkább csinálják maguk.

Ez a biztos tudás a VHK-lemezek előnye és bizonyos szempontból hátránya is, mert a felületes hallgató számára, aki két rosszul sikerült életpillanat között leemeli a polcról a Naptáncot, csupán annyi jön le mindebből, hogy ugyanolyan, mint az előző. A válasz persze egyszerű: nem kell felületesen hallgatni, de ez a válasz amennyire egyszerű, annyira csapda is, mivel aki elmegy egy koncertre, az felkészül a várható élményre, ráhangolódik, bizsereg a prosztatája, nem vacsorázik előtte, majd az arcába kapja a totális produkciót, míg a lemezvásárló ennél jóval felkészületlenebbül közelít a dologhoz.

Mindez csak azért fontos, mert a zenekar azzal, hogy lemezeket készít, akarva-akaratlanul a piacra került, és ott az anyag mint árucikk is megmérettetik. Ez alapján valószínűsíthető, hogy VHK-lemezt az vásárol, aki azért megy a boltba, hogy VHK-lemezt vásároljon, és tulajdonképpen így van ez rendjén.

Aki viszont hajlandó és képes elmélyülten és elfogultság nélkül végighallgatni a Naptánc című lemezt, örömteli és nagyszerű dolgokat fedezhet fel, sodró improvizációkat és varázslatos szövegeket, és persze ott van a sláger, az ´seimmel.

A Vágtázó Halottkémek munkásságának legerősebb pillanatai azok, amikor a tudatalatti/-feletti irányítja a tollat és a hangszereket, ilyenkor születnek meg olyan szövegek, mint a Kis piros sárkányok vagy a Csodaszarvas-igéző, és olyan zenék, mint a Táltoscsillag.

Amikor a történet eltolódik a konkrétumok felé, a produkció veszít erejéből, iróniára hajlamos, megrontott és fáradt agyam rögtön működni kezd, mint például a Hunok Budapesten című szám hallgatása közben. Ilyenkor kissé kizökkenek.

Mindez persze lehet annak a következménye is, hogy a lemez meghallgatása előtt nem sikerült eléggé átdrótozni az elmém, hiszen a Vágtázó Halottkémek ideológiája és világlátása tökéletesen egységes, kikezdhetetlen és vállalható, csak én mostanában már képtelen vagyok cinizmus nélkül szemlélni a tökéletesen egységes, kikezdhetetlen és vállalható ideológiákat és világszemléleteket. Csak pillanatokra képes magával ragadni a kozmikus üzenet, amikor zenével vagy borral módosítok tudatot, igaz, akkor nagyon. Ilyenkor gátlástalanul repülök velük, hagyom magam sodorni, átérzem a Naptánc gyönyörűségét és lényegét, belátom a teret, és szeretni valónak tűnik a gondolat, hogy egy gondolkodó és lélegző univerzumban teszem, amit teszek, egy nálamnál mértékegységekkel nagyobb terv része vagyok, amit képzeletemmel, gondolataimmal kiteljesíthetek, cselekedeteimmel átírhatok, és olyan ellenfeleim, társaim lehetnek, mint a vihar, a távolság, az idő és a csillagok.

Aztán oszlik a köd, megint visszazökkenek ebbe a kisszerű, félkomfortos valóságba, ahonnan csak vágyakozni lehet, várni, és figyelni, hova repítenének. Hallgatom, ahogy zenélnek, ahogy uralják a hangokat.

Minden alkalommal, amikor egy-egy VHK-lemez hallgatása közben átkerülök oda, ahol az igazán lényeges dolgok történnek, hajlamos vagyok azt hinni, hogy sikerül megkapaszkodnom a lét felszínén, megtapasztalni az igazi életet, és hogy ez most már így is fog maradni mindörökre, de aztán menthetetlenül visszahullok oda, ahonnan elindultam, ahol nincs hatalmuk a kozmikus törvényeknek, vagy ha van is, számomra érdektelenek, nem üzennek semmit, miközben tudom, a hiba az én készülékemben van.

Ezért is ünnep, amikor egy VHK-lemez megjelenik, mert legalább 74 percre valami olyan lénynek érzem magam, amilyennek minden egyes rohadt napon kellene.

Kérem, tegyenek egy kísérletet, és ha életükben először is, de hallgassák végig egyhuzamban a Naptáncot, az sem feltétlenül baj, ha megisznak közben egy üveg bort, aztán hagyják, hogy átrohanjanak agyukon a hangok, hogy végigszántsa tudatukat a zabolázhatatlanul áradó zene, és közben ne is próbálják értelmezni, mi történik, csak engedjék szabadon, ami keletkezik, csodálkozzanak rá, ismerkedjenek vele, aztán meséljék el valakinek, hogy mit tapasztaltak. Esküszöm, egy kísérletet megér, hátha önöknek sikerül.

Para-Kovács Imre

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.