1998 augusztusában, amikor az (akkor) ötvenkét éves Patti Smith a Sziget legerősebb-felkavaróbb koncertjét adta, sok ezer fiatal számára derülhetett ki: aki a rock ´n´ rollhoz ifjúsági zeneként közelít, az tarthatatlan nyomvonalon halad. Munkásságának nyolc albumából - és néhány, eddig nehezen hozzáférhető vagy kiadatlan koncert- plusz stúdiófelvételéből - a napokban egy dupla válogatás jelent meg, hogy immár az se lehessen kétséges: a rocktörténet egyik legegységesebb életműve az övé. Ez azonban korántsem csak zenei, annál inkább "sorskérdés" - az alábbi lábjegyzetek erre igyekeznek rámutatni.Az első lemez a nyolc album legnépszerűbb slágereit, a második pedig az unikumokat tartalmazza - ez utóbbi Patti első kislemezével, az 1974-es Piss Factoryvel indul. Mit mondjak, magam sem indíthattam volna jobban, noha így szerencsétlennek tartom, hogy a válogatás címe 1975-ös kezdetre utal. Ily módon némiképp leértékelődik ez a dal, holott igazán fontos: nem is tudom, írt-e később Patti hasonlóképpen direkt-önéletrajzi szöveget.
A hatvanas évek elején, főiskolai tanulmányait fedezendő, munkát vállalt egy játékgyárban, ahol az asszonyok elkapták, és a hugyos WC-be nyomták a fejét - nagyjából ennyi a sztori. De valójában többről van szó: ekkoriban kellett rádöbbennie, hogy a művészek a társadalom számkivetettjei közül valók, "a világegyetem niggerei", hozzátéve, hogy a "a nigger nem a bőr színére vonatkozik, hanem a csapásra". Ezután kattant rá "a bűn művészetére" - Baudelaire-re, Rimbaud-ra, Genet-re, Burroughsra; s korántsem mellesleg: ez az a szám, amely már mindent tud Patti - a dzsessztől inspirált - improvizatív énekbeszédéről. 1974-re, jóllehet még nem egy "komplett" zenekar, hanem csak zongora és gitár kísérte, költőnőből énekesnővé billent át, megvetve a debütáló Horses album és a Patti Smith Group alapját.
A Horsest - illetve a Gloriát - nyitó "Jézus meghalt valaki bűnéért, de nem az enyémért" Patti egyik legtöbbet idézett sora. Akik félreértik, arra gondolnak, a tagadás hangja szól belőle; de bonyolultabb a helyzet, ugyancsak.
Míg Patti édesapja ateista, édesanyja túlfűtött Jehova-tanú volt. ´ maga is a bibliai történetek bűvöletében cseperedett fel, de bántotta, hogy a gyülekezet szerint nem köthették volna erős szálak ateista apukájához, később bűntudatot érzett szexuális látomásai miatt, ráadásul a Jehova-tanúk szerint a művészetnek nem tulajdonított jelentőséget az isten a birodalmában. Egyszóval nem sok keresnivalóra talált a doktrínák között, nem tehetett mást, mint hogy felkutassa-megteremtse a maga istenét. Az "testamentum kivetett angyalai között, a szerelemben, a kábítószerben, a költészetben, a rock ´n´ rollban. "Amikor a színpadon vagyok - így Patti -, mindig az istennel való kapcsolatot keresem. Tudom, hogy ez nagyon veszélyes, hiszen az istennel való tökéletes kapcsolat maga a halál. De fejemet a művészet szolgálatára adtam, s a művész isten stigmája, ki dögvészre teremtetett." És tessék, ´77 januárjában egy floridai koncerten, az Ain´t it Strange következő soránál: "Isten keze... érzem az ujját... isten keze... örvénylik köröttem..." Patti lezuhant a színpadról. Eltörött a nyakcsigolyája, napokig eszméletlenül, majd hetekig gipszben feküdt. Ezután hónapokig nem tudott fellépni, noha nagyon kellett volna, hiszen a kísérletező kedvű ´76-os Radio Ethiopia album igen szerény kereskedelmi mutatókra tett szert. "Úgy éreztem, egy sötét labirintusba jutottam. Elvesztettem az öntudatomat, de aztán hirtelen fényt láttam, s ez kivezetett ebből az állapotból. Tudatosult bennem, hogy továbbra is tartanom kell a kapcsolatot a srácokkal a koncertjeimen. A mozdulatlanság erőt adott, hogy megtaláljam magam. Egyre biztosabban éreztem a felelősségem." Nos, abban a bizonyos Gloria-sorban is ez a "felelősség" a kulcsszó. Patti Smith azt nem akarta, hogy Jézus vigye el a balhét - helyette.
Így válhatott ´78-ban a feltámadás albumává a korábban Rock N Roll Niggernek tervezett Easter, és Patti ez idő tájt nyílt meg az Újszövetség előtt, Jézust - akit intelligens forradalmárnak titulált - is szerephez juttatva istenkeresése útján. 1980 tavaszán ennek jegyében kötött a detroiti Mária-templomban házasságot (az egykori MC5-gitáros) Fred ´Sonic´ Smithszel.
H
Patti akkor már túl volt a negyedik albumán. A Wave mérsékeltebb visszhangot váltott ki, mint az Easter, de korántsem Patti csalódottságával magyarázható, hogy utána kilenc évig nem készített lemezt. A New Yorkból Detroitba költöző Patti, a férjéhez hasonlóképpen, gyermekeket, családot akart. 1982-ben kisfiuk, hat év múlva lányuk született, közben pedig utazgattak, Patti a versekről prózára váltott, s Fredtől gitározni tanult. Az 1988-as Dream of Life "comeback-album" nem tanúsított többet, nem tanúsított kevesebbet: az álom megvalósult. Két gyermeke és férje szeretetében Patti az istenre talált. "Mert aki nem szeret - János apostol szavaival -, nem ismerte meg az istent, mert az isten szeretet."
Kár, hogy ezt az áhítatot nem tükrözi a válogatásra átemelt két szám.
Mint ahogy, sajnos, a megint nyolc évvel későbbi Gone Again lelke sem jön át. Ugye emlékszünk rá: a Dream of Life nyugalmát halálesetek sorozata kavarta fel. Előbb a fotóművész Robert Mapplethorp - miután 1967-ben New Jerseyből New Yorkba költözött Patti, mintegy öt évig együtt laktak, Robert vezette be a Chelsea Hotel underground művészvilágába, s a szorongásra hajlamos Pattiből ő "űzte ki a démonjait" -, aztán egy másik barát, a Patti Smith Groupban billentyűző Richard Sohl, majd ´94-ben - egy hónapon belül - a férje és az öccse, Todd. - Patti és Fred éppen egy új albumba kezdett, olyan globális témákkal, mint az AIDS, a környezetszennyezés, Szomália vagy a Közel-Kelet (ahogy a Dream of Life "himnuszát", a People Have the Powert Afganisztán szovjet megszállása inspirálta). Hanem Fred szívrohama után jóval személyesebb húrokat pendítettek meg Patti dalai, s ezekből egy másféle anyag kezdett körvonalazódni. Ennek kimunkálásához Lenny Kaye-től, a Patti Smith Group eredeti gitárosától kért segítséget; s noha kezdetben úgy tűnt, hogy egy csendes, akusztikus lemezt hoznak össze, egyre mélyebben átjárta a rock ´n´ roll. És bár Freddel nem tervezett Patti koncerteket, immár az is elengedhetetlenné vált, hogy újra a színpadra lépjen. Az olyan fiúk, mint Kurt Cobain vagy River Phoenix halála miatt. Hogy elmondhassa: élni kell, mert "az élet csodálatos". Így is. És hogy bebizonyíthassa: "a fájdalom kreativitást szül." - Bizony, nagyon hiányzik az About a Boy című dal erről a válogatásról...
Mire felvették az 1997-es Peace and Noise albumot, William S. Burroughs és Allen Ginsberg is odébbállt - hadd ne folytassam...
Inkább az "új istenek" közül a dalai lámát, a "globál ügyek" közül Tibetet említeném. Míg a válogatást záró szavalat, a 2002-ben rögzített Notes to the Future mintegy tizenegyedik parancsolatként említi a szolidaritást.
H
Hát így. Meglehet, az élő felvételek okozhatnak némi csalódást - de ez régi sztori: jó pár Patti Smith-kalózlemezt hallottam már, s egyik sem tudta a koncertek sugárzását, tüzét visszaadni. Kárpótol viszont a Prince-feldolgozás (When Doves Cry), s talán még inkább a Jeff Buckleyval, Tom Verlaine-nel súlyosbított Wander I Go, Patti számainak azt a már-már suttogó-rábeszélő, gyomorszorító-pszichedélikus rétegét gazdagítva, amely korábban főleg a kislemezei B oldalára szorult, de elengedhetetlen adalék, hogy igazán értsük, miért nevezte az előadójukat sámánnak Burroughs.
Így azok számára is, akik most ismerkednek vele, és azok számára is, akik megrögzött hívei, igen-igen becses lehet ez a gyűjtemény. Nem beszélve a benne rejlő ígéretről, hiszen az idei nyáron is turnézó Patti Smith alkotóereje és kedve teljében van.
Marton László Távolodó
Arista/BMG, 2002
